Egy ősszel megjelenő könyvből derülhet ki, hogy joggal tartják-e a Titanic gyáva túlélőjének J. Bruce Ismayt, aki az utolsó mentőcsónakban foglalt helyet, így megmenekülve a katasztrófától.
Április 14-én volt 110 éve, hogy a Titanic, a tengerjáró hajók nagyasszonya elsüllyedt, miután egy jéghegynek ütközött az Atlanti-óceán közepén. A katasztrófának rengeteg áldozata volt, bár arról megoszlanak a vélemények, hogy pontosan hány főre is tehető az elhunytak száma. Körülbelül 1500-an vesztették életüket, míg 710 embernek sikerült túlélnie a tragédiát. A legtöbb túlélő természetesen az első osztály utasaiból tevődött ki, amelyhez az a J. Bruce Ismay is tartozott, akinek a nevéhez a Titanic mellett több hajó is fűződik. Tekintve hogy ő volt azon hajózási társaság, a White Star Line elnöke, amely megépítette a Titanicot.
A katasztrófa viszont rendesen besározta a nevét, mivel őt okolták a hajó elsüllyedéséért. A híresztelések arról szóltak, hogy Ismay még annak ellenére is arra utasította a kapitányt, hogy teljes gőzzel haladjanak a kijelölt útvonalon, hogy figyelmeztetés érkezett a jéghegyre vonatkozóan. Sőt amiatt is ekézték, hogy kevesebb mentőcsónak került a hajóra, mint ahány az utasoknak elegendő lett volna, ezt az építők kifogásolták is, de Ismay hajthatatlan volt. Így azóta is úgy vélik sokan, hogy maga J. Bruce Ismay felelős azért, hogy megtörtént a baj. Az pedig csak még inkább romba döntötte a megítélését, hogy az utolsó mentőcsónakkal menekült el. Ezt követően Ismay kivívta magának a Titanic gyávája címet, amelyet évtizedek óta nem tudott lemosni magáról. Egy idén ősszel megjelenő könyvben viszont pont az ellenkezőjét igyekeznek bebizonyítani, hőssé téve Ismayt – írja a Daily Mail.
A beszámolók szerint a Titanic jégheggyel való találkozásakor Ismay állítólag éppen aludt a kabinjában, majd az ütközésre kelt, amiről eredetileg azt gondolta, hogy a hajó elvesztett egy hajtócsavart. A köntösébe bújva kilépett a folyosóra, ahol az egyik alkalmazottól kérdezte meg, mi történt, aki nem tudott válaszolni. Ekkor indult a fedélzetre, ahol összefutott a kapitánnyal, Edward Smithszel, aki közölte, hogy a Titanic süllyed. Az őrszemek ugyanis csak későn vették észre a sötétből felbukkanó jéghegyet, mondhatni az utolsó pillanatban, és a jelzésükre hiába fordították el teljesen a kormányt, a jéghegy még így is súrolta a Titanic oldalát.
Szerinted súlyosan megsérült a hajó?
– kérdezte állítólag a kapitánytól Ismay, mire Smith ezt felelte:
Attól tartok, igen.
Csak ezt követően adták le a vészjelzést arról, hogy szükségük van a közeli hajók segítségére, mert jéghegynek ütköztek. Ismay lesietett a gépházba, ahol a főmérnök tájékoztatta: a szivattyúk két órán át tudják megakadályozni, hogy a hajó túlságosan megteljen vízzel, és a hatalmas súly félig a víz alá rántsa a Titanicot. Eddigre már minden mentőcsónakot előkészítettek, amelyekből húsz darab volt, és a hajón tartózkodók felének megmentésére volt csak elég.
A szemtanúk szerint Ismay is részt vett abban, hogy mielőbb kimentsék az embereket. Állítólag hallották, ahogy azt ordítozza, hogy mindenki engedje előre a hölgyeket. Ám az utolsó mentőcsónak leengedésénél végül ő is behuppant a túlélést jelentő tutajba, így megmenekült, míg több mint 1500-an halálukat lelték a jeges vízben. A férfit rengetegen szidalmazták tette miatt, ám egyik rokona, Clifford Ismay ősszel megjelenő könyvében (Understanding J. Bruce Ismay: The True Story Of The Man They Called ‘The Coward Of Titanic') kifejti, hogy J. Bruce Ismay becsületesen viselkedett, és élete végéig kísértette a gondolat, hogy saját magát helyezte előtérbe másokkal szemben.
Ismay állítólag számtalan nőnek segített beszállni a mentőcsónakok valamelyikébe. Azon első osztályon utazó hölgyeket is meggyőzte, hogy tegyenek így, akik túl előkelőnek tartották magukat ahhoz, hogy ehhez folyamodjanak. Sőt a legénység egyik női tagját is beültette a mentőcsónakba, aki pusztán amiatt nem szeretett volna helyet foglalni, mert ő nem utas, csak alkalmazott. A dolgozó férje egyébként a későbbiekben meg is köszönte Ismaynak, hogy így cselekedett:
Csak a legénység egyik tagja volt, de ez nem számított neked. Megmentetted. Isten áldjon.
A férfi időnként el is kiáltotta magát, hogy eresszenek le egy-egy csónakot, amikor már nem látta biztonságosnak, ám amikor az egyik tiszt lehordta emiatt, visszakozás nélkül teljesítette, amit kért.
Ismay úr ugyanolyan volt, mint bármelyikünk. Minden tőle telhetőt megtett, hogy a mentőcsónakok épségben leérjenek
– emlékezett vissza a legénység egyik tagja, ahogy a könyvben is erről tesz említést Clifford Ismay.
A szerző beszámolója szerint a férfi egyik mentőcsónaktól rohant a másikig, hogy ott legyen, ha segítségre van szükség, összesen nyolc csónak leeresztésénél segédkezett. A nagy káosz közepette férfiak is be próbáltak jutni a mentőcsónakokba, azonban elsősorban a gyerekeket és a nőket akarták kimenteni, így a tisztek a levegőbe lőttek, hogy figyelmeztessék a menekülni készülő férfiakat. A húsz csónak közül tizenhat fából készült, míg további négy parafából és gyapotból, amelyeket szintén tutajjá lehetett alakítani. Ismay egy ilyen csónak előkészítésénél segédkezett, majd miközben azt várták, hogy további nők foglaljanak helyet a tutajban, de senki nem jött, a férfi fogta magát, és beült.
Egyes beszámolók szerint ugyan Ismay már rég a csónakban volt, és segített elhelyezkedni az abban lévő nőknek és gyerekeknek a leereszkedés után, ám a férfi úgy emlékezett erre vissza, hogy nem látott nőket, akik mentésre vártak, és az utolsó pillanatban, előzetes megfontolás nélkül – amikor a csónak ereszkedni kezdett – ő is beszállt. Majd amikor elérték a vizet, segített elevezni a Titanictól. A hajó végül hajnali 2 óra 20 perckor zuhant előre az óceánba, ekkor még ezren voltak a fedélzeten. Többen a vízbe pottyantak és megfulladtak, vagy a kimerültségtől, a pusztító hidegtől vesztették életüket.
A túlélők megsegítésére csak körülbelül másfél órával később érkezett meg a Carpathia hajó, amelynek legénysége érzékelte a Titanic segélyhívását, így a helyszínre siettek, ahol megrázó látványban volt részük. Ismay az utolsók között volt, akiket sikerült megmenteniük. Forró levessel és itallal várták a túlélőket, ám a férfi semmit nem akart elfogadni. Csak állt és meredt maga elé, mert akkor tudatosult benne, hogy mégsem sikerült minden nőt megmenteni, hiába hitte.
Vigasztalhatatlan volt, pláne akkor, amikor megtudta, hogy inasát és titkárnőjét is az eltűntek között tartják nyilván. Olyan borzasztó állapotban volt, hogy a Carpathia orvosa – aki egyébként a magyar dr. Lengyel Árpád volt – be is hívatta a saját kabinjába, és egészen addig ott maradt, amíg a hajó két nap múlva ki nem kötött New Yorkban. Emiatt sokan elítélték Ismayt, amiért kivételes bánásmódot kapott, holott több mint hétszáz túlélő volt a hajón, akiknek egy meleg takarón kívül más nem jutott.
Hogy mennyire rossz állapotban volt Ismay, azt egy akkoriban 17 éves fiú, Jack Thayer is alátámasztotta, akit a hajóorvos kért meg arra, segítsen neki a férfi ellátásában. A fiú egyébként az első osztályon utazott a szüleivel, ám az apja végül meghalt. Ő is csak annak köszönhetően tudott megmenekülni, hogy a vízbe vetette magát.
Pizsamában ült az ágya szélén, és csak meredten nézett maga elé. Remegett, mint a nyárfalevél. Észre sem vette, hogy beléptem a kabinba. Sőt még akkor sem, amikor megpróbáltam beszélgetésbe elegyedni vele, és azt mondtam, minden joga megvolt ahhoz, hogy helyet foglaljon az utolsó csónakban, de egyáltalán nem figyelt rám, csak bámult maga elé. A Titanicon a haja még fekete volt, pár ősz hajszállal, de akkorra teljesen megőszült. Nem láttam még ennyire összetört embert
– mondta Thayer, ám a hajó legidősebb tisztje, Charles Lightoller is hasonlóról számolt be.
Lightoller elmondása szerint ő is próbálta észhez téríteni Ismayt, de ő végig csak azt hajtogatta, hogy a hajóval együtt kellett volna elsüllyednie, helyette viszont nők haltak meg. Ennek ellenére a férfit gyávának kiáltották ki, és őt tették felelőssé a történtek miatt, mivel szárnyra keltek olyan híresztelések, miszerint megparancsolta a kapitánynak, hogy próbálják ki, milyen, amikor teljes gőzzel megy előre a hajó, sőt azt is terjesztették, hogy maga a kapitány akarta lenyűgözni ezzel Ismayt. Ám egyiket sem tudták bebizonyítani, ahogy azon utas kijelentése is kamunak bizonyult, aki azt állította, hallotta, amint Ismay azt mondja a kapitánynak, hamar akar New Yorkba érni, illetve szeretné megdönteni az Olympic rekordját, amely a Titanic elődje volt.
Az ügyben vizsgálat indult, amelyből kiderült, pontosabban maga Ismay vallotta be, hogy valóban szerették volna kipróbálni maximumsebességben a hajót, de ez a katasztrófa miatt nem valósulhatott meg. Ismayt végül minden vád alól felmentették, ám még ennek ellenére is ujjal mutogattak rá. Egy évvel a tragédia után Ismay visszavonult, és egy írországi birtokon élt 1937-ben bekövetkező haláláig, ám annyi biztos, hogy a katasztrófa emléke egy életen át kísértette.
Ismay sosem mentegetőzött a tettével kapcsolatban, és vállalta, hogy csak azután foglalt helyet a csónakban, hogy meggyőződött róla, már minden nőt megmentettek. Érdemes megjegyezni azt is, hogy a Titanic katasztrófájának végkimenetelén egyáltalán nem változtatott volna, hogy a férfi a hajón marad-e vagy sem. Ismay pedig abban a pillanatban úgy látta megfelelőnek, hogy ad magának egy esélyt, és beszáll a mentőcsónakba. Ilyen távlatból ugyan már könnyebb megítélni, hogy jó vagy rossz döntést hozott-e, ám érdemes elgondolkozni azon, hogy hasonló helyzetben mi hogyan cselekedtünk volna. Feláldoztuk volna magunkat, vagy adtunk volna egy esélyt a túlélésre?
(Borítókép: CBS / Getty Images)