Index Vakbarát Hírportál

Ember Márk: Magamon is érzem, hogy bátrabban merek szólni

2022. április 29., péntek 16:48

Ember Márkot az év első felében a színházi előadásai mellett a Sztárban Sztár nyolcadik évadában is láthatták a nézők, amiben egészen a döntőig menetelt. Noha a műsor alatt egyszer sem sikerült mikrofonvégre kapnunk, a fiatalember ígéretet tett rá, hogy válaszol a kérdéseinkre, amire a napokban sor került. A Thália Színház művészével a televíziós show-műsor mellett zenéről, színházról, elfogadásról, táncórákról és az utóbbi években napvilágra került színházi botrányok hatásairól is beszélgettünk. Interjú.

Bár élesben még csak öt éve van a pályán, Ember Márk nevével már több helyen is találkozhatott a közönség. A 29 éves színész hivatalosan 2017-ben csatlakozott a Vígszínház társulatához, ahonnan 2020-ban igazolt át a Thália Színházhoz. A színpadi szerepei mellett televíziós sorozatokban is láthatták a nézők, és annak ellenére, hogy magát csak hobbista zenésznek tartja, tavalyelőtt A Dal című műsorban is versenybe szállt, ahol igen szép eredményt ért el. A Sztárban Sztár nyolcadik évadában szintén a döntőig jutott, amit az Index is végigkövetett, hétről hétre véleményezve a látottakat. A fiatalemberrel azután beszélgettünk, hogy meghívott minket az egyik előadására, ami azért sok szempontból átírta bennünk mindazt, amit a pár perces tévés produkcióiból korábban leszűrtünk.

Úgy érzem, érzékeny pontra tapintottam, amikor a Sztárban Sztár egyik adása után azt írtam, Ember Márkból sosem lesz rocksztár. Akkor épp Lenny Kravitzet utánozta.

Igen, az egy kicsit fájt. (mosolyog) De azt gondolom, mindenkinek el kell fogadni a véleményét. Pont azért akartam, hogy jöjjön el az egyik előadásomra, és ismerje meg egy olyan oldalamat, amiben talán örömét leli. De ha van, akinek így is lehetek rocksztár, annak örülök.

Ezek szerint ilyen ambíciói is vannak.

Az igazság az, hogy annak idején nagyon szerelmes voltam egy lányba, aki a pomázi zeneiskolába járt, és emiatt kezdtem el zenélni. Először klarinétoztam, de a gimiben rájöttem, hogy ez nem az, amivel csajozni lehet, így megtanultam gitározni is. Aztán hamar jött a többi hangszer, mert kedvet kaptam a kísérletezéshez. Kamaszként a zenélés nekem nagyon erős terápia volt, dalokban írtam ki magamból a fájdalmaimat, vagy ami éppen foglalkoztatott. Alapítottunk egy rockzenekart is, aminek nagy sikere volt, Papp Szabiék előtt is játszottunk. De a zenélés később megmaradt hobbinak, mert a Színművészetire akartam jelentkezni.

A szülei miatt?

Valóban úgy kezdődött, hogy láttam a szüleimet a Magyarországi Szerb Színházban játszani. Apukám orvos, anyukám gyógypedagógus, és gyerekkoromban, amikor hazaértek a munkából, mindig elvittek magukkal a próbákra. Szerelemből, meg a közösség iránti elhivatottságból volt tehetségük a színjátszáshoz, amit egy olyan csapattal csináltak, akik szerették volna ezáltal a kultúrát öregbíteni. Én ebben nőttem fel, és mivel azt láttam, hogy a színjátszás jókedvre deríti őket, nem csak esténként, hanem egész nap ezt akartam csinálni.

Ha a zenélés hobbi, A Dal című műsorba miért jelentkezett?

Teljesen véletlenül álltak össze a dolgok. A Tom-Tom kiadó nevezte be a dalomat, de egyáltalán nem gondoltam, hogy bejutok a műsorba. Amikor mégis bekerültem, rögtön az jutott eszembe, hogy az előadásaim miatt nem tudom megcsinálni, aztán pont úgy jött ki, hogy volt három szabad szombatom. Nem volt komolyabb tervem ezzel, sőt ilyen szempontból elég kishitű vagyok, azt gondoltam, hogy az első fordulóban kiesek, de valahogy aztán mégis továbbjutottam a döntőig.

És a Sztárban Sztár?

Az egy olyan műsor, amit régóta követek, mert nagyon tetszik a formátum. Én egyébként egy kereskedelmi tévét fogyasztó ember vagyok, valamiért nagyon be tudnak húzni a tehetségkutatók meg valóságshow-k is. Ezek általában arra szolgálnak, hogy az ember tudatosan kizárjon dolgokat, és ne kelljen önmagával foglalkoznia, a Sztárban Sztárban viszont értéket is felfedeztem – azt láttam, hogy művészemberek önmagukat leküzdve tényleg szeretnének valamit nyújtani abban a két percben a színpadon. Amikor felhívtak a műsorból, hogy próbáljam ki magam, az volt az első gondolatom, hogy nekem ez nem fog menni…

De miért?

Mert nem tartom magam jó énekesnek. Tudok valahogy énekelni, de ebben a műsorban fantasztikus előadók szerepelnek, és én nem tudok utánozni sem. (nevet) De mivel nagyon szerettem, arra gondoltam, tanulási folyamatnak fogom fel. A színház is vállalta az egyeztetést, ami nagy dolog, mert általában hónapokra előre kész van egy műsor, amin nem lehet csak úgy változtatni. A színészi lét, főleg, ha az ember kőszínházi társulat tagja, egy kötött életforma.

Az, hogy színész, előny vagy inkább hátrány volt a versenyben?

Inkább hátrányként éltem meg. Azért a mi munkánk nagyon más, mint amit ebben a műsorban csinálni kell. Amikor egy színész próbál, hetekig tart, amíg beleteszi az idegrendszerét egy adott szerepbe. Az egész olyan, mint egy nyomozás. Látok jeleket, apró kis mozzanatokat, és abból összerakok egy nagy képet. Itt egy hét alatt kellett nagyon sűrítve megcsinálni valamit. Mivel egy színész mindig a perfekcionizmusra törekszik, nagyon nehéz elhitetni magammal ilyen rövid idő alatt, hogy én vagyok…

…Lenny Kravitz?

Például. Vagy hogy én egy rocksztár vagyok. (nevet)

Nekem úgy tűnt, és nemcsak önnél, hanem Stohl Andrásnál is, hogy színészként mintha kicsit túlgesztikulálta volna a szerepeit a műsorban.

Simán lehet, nálam valószínűleg amiatt, mert a felkészüléseim alatt nem csak az adott klipet, hanem az összeset megnéztem. Így beleeshettem abba a hibába, hogy a többi videóban látott gesztusokat is bele akartam rakni a produkcióba, ami néha túlzónak tűnhetett, de valójában nekem ez volt a stratégiám. Nem az az oka, hogy színész vagyok, hiszen a színészet nem feltétlenül túlgesztikuláció. Az biztos, hogy a stenk, ami bennem volt, rárakott egy lapáttal.

Az interjúk elől mindig szépen meglépett az adások után. Ez tudatos volt?

Igen, igyekeztem meglógni, mert nem vagyok jó a csacsogós beszélgetésekben. Ha kérnek tőlem gyorsan két mondatot, zavarba jövök és kétségbeesek, hogy nem tudok mit mondani. Én azt szeretem, ha az ember le tud ülni beszélgetni, és a másik szemébe nézve össze tudja szedni a gondolatait, ennek talán egy fokkal nagyobb értéke van, mint egy smalltalknak. Ezért szöktem el, hogy ne kerüljek olyan helyzetbe, hogy hülyeséget beszélek.

Térjünk rá a színészetre! Az SZFE után a Vígszínházban játszott, ahonnan 2020-ban igazolt át a Tháliához. Bár korábban elmondta, hogy a döntésének hátterében nem az Eszenyi Enikő körül kialakult helyzet állt, az időzítésből erre is lehetne következtetni.

Már a gyakorlatomat is ott töltöttem, összesen öt évet voltam a Vígszínházban. Az igazság az, hogy én nem kerültem olyan helyzetbe, amit ne kommunikáltam volna. Természetesen tapasztaltam azt a légkört, amiről olyan sokan beszéltek már, de nekem elsősorban magammal voltak problémáim. Egyszerűen azt éreztem, nem mozdulok ki a komfortzónámból, pedig fejlődnöm kellene. Enikőnek pont akkor szóltam, hogy szeretnék elmenni, mielőtt leálltak a színházak. Azt mondta, érezte rajtam, de egyébként nagyon szép szavakkal búcsúztunk el. Akkor még nem lehetett tudni, ki lesz az igazgató, de vendégművészként visszavárt, és sok sikert kívánt nekem. A mi elválásunk nem egy drámai helyzet volt.

De mi volt a gond? Másfajta szerepekre vágyott?

Nem ezzel volt probléma, hiszen eljátszhattam Sír Kánt A dzsungel könyvében, A nagy Gatsbyben Tom Buchanan, A padlásban Rádiós voltam, a szerepívem pontosan úgy haladt, ahogy szerettem volna. De megállás nélkül ugyanabban a közegben voltam, és egyszerűen nem láttam más utat. Mindezt úgy, hogy közben azt gondoltam, Hegedűs D. Géza szeretnék lenni, aki azóta ott van, hogy elvégezte a Színművészetit. Egyszerűen úgy éreztem, több impulzusra vágyom. A Vígszínház mellett például szóba sem jöhetett volna, hogy elmenjek a Sztárban Sztárba, mert 25-30 előadásom volt havonta. A Tháliában kevesebbet játszunk, ezért meg tudja engedni a színház, hogy kikacsintgassak. Ráadásul látják, hogy szakmailag milyen sokat hozzám tesz, ha más körökben is mozgok. Az anyaszínházam a legfontosabb, de az is fontos, hogy máshol is meg tudjak mutatkozni.

Nehéz volt meghozni a döntést? Vagy addigra megvolt, hova megy?

Valahogy érződött rajtam, hogy mennék, mert a színházi háttérdolgozók már akkor erről kérdezgettek, amikor még nem is konkretizáltam magamban. Aztán felhívott Schell Judit, aki akkor a Thália művészeti titkára volt, és akivel a Csak színház és más semmi című sorozatban is dolgoztam, hogy szerződtetne pár fiatalt, és rám is gondolt. Kértem tőle egy kis időt, mert még bizonytalan volt, mikor lesz az igazgatóváltás, és még én sem tudtam, mit szeretnék, de a bennem lévő menni akarás és ez az erős hívás nagyon egybecsengett. Végül igent mondtam, de nyilván a pandémia elmosta azt az időszakot – pont a szerződésemről tárgyaltunk, amikor bemondták a tévében, hogy leáll minden. Az nagyon kemény volt.

A lezárások alatt azért sikerült elfoglalnia magát.

Nem volt más választásom. Nem estem depresszióba, de egy nagyon erős melankólia lett úrrá rajtam. Azt gondoltam, hogy a színháznál nincs fontosabb a világon, hogy a kultúra az élet hajtóereje, aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy művészet nélkül is működik a világ, mert most nem erre van szükség. Ettől annyira zavarba jöttem, hogy muszáj volt kitalálnom magamnak dolgokat. Azért mentem el önkénteskedni az Uzsoki Kórházba, mert ki akartam húzni magam ebből. Szerencsés egybeesés, hogy így talán mások válláról is levettem a terhet.

Miután helyreállt a rend, könnyen beilleszkedett az új családjába?

Sokat adott, hogy új embereket ismerhettem meg, akiktől teljesen másfajta színházfelfogást lehetett tanulni, mintha elém raktak volna 15 új könyvet. Vannak persze, akikkel már dolgoztam együtt az Egynyári kaland vagy a Csak színház és más semmi című sorozatokban, így valamivel könnyebb volt a beilleszkedés, de az elején nagyon féltem. Mentes Julcsi barátnőmmel mertem csak a büfébe felmenni, mert egyedül eltévedtem, és zavarban voltam nagyon. De gyorsan befogadtak, és nagyon nyitottak voltak arra, amit magammal hozok.

Beszéljünk kicsit a Lövések a Broadwayn című darabról! Ebben egy negatív figurát alakít. Mennyire kényelmes önnek ez a típusú szerep?

Ez a karakter azért nagyon izgalmas, mert tényleg nagyon negatív, de aztán rájön, hogy van benne valami, amiről eddig nem is tudott. Ezáltal pedig szerintem egy idő után már nem is az a fontos, hogy ő jó vagy rossz, hanem az a katartikus élmény, amikor ezt észreveszi. Woody Allentől csodálatos találmány, hogy egy ilyen könyörtelen bűnöző valami nagyon érzékeny dolgot talál, amiben aztán lel némi tehetséget. Színészként hálás dolog egy ilyen karakter, mert több rétege van, és mint a hagymáról, le lehet róla ezeket hántani, ami üdítő.

Azt már elmondta, hogy a Sztárban Sztárra hogy készült. Itt volt speciális technikája?

Ennél a szerepnél már az elején tudtam, hogy lesz egy erős szteppszám, és hát én nem nagyon tudok táncolni. Meg tudok tanulni dolgokat, csak ahhoz idő kell. Ezért megkértem a koreográfust, hogy a próbák előtt és közben gyakoroljunk, így minden reggel és délután órákig szteppeltem, hogy megtanuljam a lépéseket. Pont azért, mert ezt egy lehetetlen feladatnak láttam, nekem ez nagy kihívás volt. A szerepek megformálásánál egyébként most egy olyan folyamatot vélek felfedezni, ami az ösztön-tudatosság-ösztön körforgására épül. Először ráengedem az ösztöneimet a karakterre, majd amit a rendezővel működőképesnek és hitelesnek látunk, megpróbáljuk finomítani. Végül egy újabb ösztön fázis következik.

Cheech igazságát miben találta meg?

A színészetben ez a legfontosabb, hogy a saját szempontjából mindenkinek igaza van, még egy ilyen gonosz embernek is. Van ugye a darabban egy sztriptíztáncos, akit nem bír elviselni, ezért tesz valamit, ami erkölcsileg nem elfogadható, majd mindezt azzal magyarázza, hogy a művészet mindenek fölött áll, amiért bármit meg lehet tenni, mert a cél szentesíti az eszközt. Az ő nézőpontjából ez egy tök igaz állítás, de valójában egyáltalán nem az. És pont a mai kor egy olyan, amikor a zaklatási botrányok és a #metoo mozgalom miatt újra kell fogalmaznunk, hogy mi az, amit a művészet érdekében még megtehetünk. Esetleg milyen más utak vannak, amik nem az elnyomásról, a megszégyenítésről és szexuális visszaélésről szólnak annak érdekében, hogy valamilyen produktum létrejöhessen. Ilyen szempontból ez egy nagyon aktuális történet.

Ha már itt tartunk, ebben a darabban azért vannak olyan jelenetek, amelyekben elég lenge öltözetben állnak színpadra. Indokolt ennyi mindent megmutatni?

Ez egyrészt rendezői felfogás, másrészt a darab nyerseségéből is következik. Szerintem öncélúan nincs benne erotika, maximum olyan iróniával és olyan idézőjelekkel, amelyekkel egyébként a darab is kezeli magát.

Önnek okoz bármiféle nehézséget, hogy ilyen jelenetekben játsszon? Hogyan lehet erre felkészíteni a színészeket, főleg egy olyan helyzetben, amikor rendre újabb bántalmazási ügyek kerülnek napvilágra?

Azt gondolom, ha egy színész azt érzi, a meztelenkedés indokolt, és ezt normálisan közlik vele, akkor beleférhet. Szerintem egyébként nincs olyan jelenet, amit ne lehetne vetkőzés nélkül megoldani. Aki azt mondja, hogy valamit csak így lehet megcsinálni, hazudik. A színház a szabadság terepe, bármit meg lehet tenni, csak igaz legyen. Ehhez viszont meg kell találni a megfelelő metódust, főleg most, amikor ez már ennyire érzékeny téma. Ha például egy rendező a próbafolyamat elején szól, hogy van egy jelenet, amit úgy képzel el, hogy abban meztelenkednem kell, és megkérdezi, mit gondolok róla, az egy teljesen más helyzet, mert akkor beszélünk valamiről, és én is úgy készítem a lelkem, vagy adott esetben a testem, ha esetleg nem vagyok elégedett. De ha valaki diktatórikusan azt mondja, meztelenkedés lesz, az ellen fel kell szólalni. És mindegy, hogy az ember Kossuth-díjas színész vagy pályakezdő, nem szabad hagyni, hogy bármit rákényszerítsenek. A mai kor most pont ezt tanítja nekünk, hogy

mi, színészek alkotó emberek, nem végrehajtó rabszolgák vagyunk.

Aki ezt el akarja hitetni, nem való a szakmába. Persze lehet úgy is dolgozni, ha az ember talál olyanokat, akiknek az a terepük, hogy rájuk parancsolnak, de ha valakinek ez nem kényelmes, vagy nem ettől tud felszabadulni, azonnal szólni kell. Van az a mondás, hogy teher alatt nő a pálma, de nem mindenki pálma. Ha én liliom vagyok, akit locsolni és gondozni kell, rám nem fog hatni, ha valamit erőszakosan kényszerítenek. Én ebben elég hangos is vagyok. Szerencsére nem kerültem olyan helyzetbe, amelyben ez tétkérdés lett volna. Szerintem a mi generációnk felelőssége az, hogy ki tudjunk lépni abból az elavult rendszerből, amelyben az elődeink felnőttek, és elfogadták, hogy a rendező és a producer az atyaúristen, és csak az van, amit ő mond.

Lát bármilyen előrelépést, hogy a korábbi botrányok után változott volna a helyzet?

Ha a mikroközösségemet nézem, igen. Magamon is érzem, hogy bátrabban merek szólni, és nem kezdek el feszengeni a következmények miatt. Én még azt tanultam, hogy „hallgass, hamarabb szabadulsz”, de ez a mondás mára nem érvényes. Épp ezért, ha azt veszem észre, hogy emiatt hallgatok, rögtön megállítom magamban ezt a folyamatot, és azonnal szólok. Természetesen most az is feladat lesz, hogy ne billenjen át a mérleg nyelve, mert nyilván egyre többen szólalnak majd fel olyan dolgokért is, amikért valójában nem kellene. Ezen túl kell esni persze, hogy normalizálódjon a helyzet és megtaláljuk a mérleg közepét. Ezért is kell nagyon érzékenyen kezelni ezt a dolgot.

A felettesei viselkedésében is érez változást? Óvatosabbak esetleg?

Nem feltétlenül, inkább újragondolják azokat a normákat, amiket eddig helyesnek hittek. Abszolút látok fejlődést abban, hogy új csatornákat találunk a kommunikációhoz. Lehet, hogy csak szerencsés vagyok, de azért remélem, hogy ez tényleg egy általános tendencia. Egyébként nagyon menőnek tartom azokat, akik bátran fel merik vállalni, ha esetleg érte őket valami, mert a köznyelvben láthatóan elindult egyfajta ellenállás – ha valaki előjön az őt ért bántalmakkal, sokszor nem úgy fogadják, ahogy kellene. Ezért kell nagyon érzékenynek lennünk. Erre mondom, hogy meg kell találnunk a mérleg közepét.

Mit gondol, a történtek hatására a rendezésben is lehet változás?

Olyan jelenetekre van szükség, amelyek igazak, és az emberek úgy csinálják, hogy közben jól érzik magukat. Ebben az előadásban tudomásom szerint nincs olyan, ami valakiben rossz érzéseket okozna. A próbafolyamat nagyon hasonlított egy műhelymunkára. Közösen gondolkodtunk és találtunk ki mindent. Ha valakinek valami nem tetszett, akkor elmondhatta, a rendező pedig azt szépen kezelte a végén. Azt gondolom, ez a próbafolyamat abszolút példája volt annak, hogyan érdemes dolgozni.

A színházi profilján feltettek önnek egy kérdést, amelyre azt válaszolta, Jézus lenne az a világszerte ismert ember, akivel szívesen találkozna. Miért?

Hívő ember vagyok, de közben elég kritikus is önmagammal és a világgal szemben. Nagyon érdekelne, hogy amiket idestova 2000 éve valódinak gondolunk, az tényleg úgy van-e. Vagy hogy lenne-e bármi, amit másképp csinálna, és mit gondolna önmagáról meg a mostani világról. Szerintem Jézus nagyon menő, egy igazi bátor ember, akivel jó lenne beszélgetni.

És a kérdésére vajon mit mondana? Így szerette volna? Elégedett lenne azzal, amit lát?

Szerintem nem. Azt gondolom, ennél sokkal több elfogadást és egymásra figyelést gondolt a világba. Ebben erős a hiány. Nem szeretek boomerkedni, de azt érzem, kitalálunk egy csomó tök jó dolgot, és nem arra használjuk, amire kellene. A keresztfiammal pont arról beszélgettem, eljöhet-e egy olyan világ, hogy divatosabb lesz elvonulni kommunákba, mint a civilizációt választani. Már vannak erre utaló jelek, de vajon megtörténhet-e globálisan? Annyi inger ér minket, hogy nem is tudunk elegendő táptalajt adni nekik, mert azonnal egy másikra cseréljük.

Ön egyébként mennyire elfogadó?

Ha valaki kijelenti, hogy elfogadó, akkor az egy kicsit gyanús, mert annyiféle helyzetbe kerülhet, és annyi újdonság éri az embert, hogy ez szerintem nem lehetséges. Én törekszem az elfogadásra, és minden egyes olyan pillanatban, amikor azonnali véleményt alkotok, igyekszem átfuttatni valamilyen szűrőn, hogy megértsem, mit miért csinál a másik. A színészetben nagyon fontos, hogy megpróbáljam megérteni mások igazságát, és ez az, ami nekem most hiányzik a világból. Szerintem ezt Jézus is hiányolhatja.

(Borítókép: Ember Márk. Fotó: Bodnár Patrícia / Index)

Rovatok