Tavaly év végén jött ki a több mint tizenöt éve rendőrségi védelem alatt, folyamatosan cserélődő rejtekhelyeken élő Roberto Saviano oknyomozó újságíró bestselleréből, a Gomorrából forgatott tévésorozat ötödik, befejező évada, amelyből az átlagember is képet kap a nápolyi maffia, a camorra fordulatos mindennapjairól: a drogbizniszről, a klánok közti leszámolásokról és az egyre növekvő étvágyról, ami már a luxust és a divatipart sem kíméli. Nekünk ez mind újdonság, az átlag délolasz számára viszont a napi valóság.
Jelen sorok szerzője maga is lakott egykor Campania tartomány székhelyén, napi szinten járt át a belvárosi, bűnözői gócpontokként elhíresült Forcella vagy Sanitá negyedeken, viszont a külvárosi, a sorozatban központi szerepet kapó, hírhedt Secondiglianóig azért nem merészkedett. Pedig érdekes dolgok történnek ezekben a lepusztult, a hatóságok részéről valamelyest teljesen leírt és magára (azaz bűnözői családokra) hagyott városrészekben és elővárosokban: egy milánói vagy párizsi showroom helyett például itt, egy koszos, patkányokkal fertőzött zugműhelyben készült Angelina Jolie egyik Oscar-gálán viselt estélyije is.
Na de hogyan fordulhat az elő, hogy egy A-listás, az emberi jogokért markánsan kiálló világsztár egy olyan ruhát vegyen fel, amely penetráns körülmények közt, kizsákmányolással készült egy nyomornegyedben, gengszterbandák bábáskodásával? Úgy, ahogy bármelyikünkkel, vásárolgassunk akár egy sima plázában, akár Európa vagy a világ legmenőbb luxusáruházaiban. A válasz, mint oly sok esetben, itt is a pénz. A közkeletű tévhit ellenére ugyanis a luxusmárkák zömében nem a Távol-Keleten varratnak, hanem Olaszországban – áll legalábbis a címkén. A Made in Italy azonban itt nem Rómát, Torinót vagy Bolognát takarja, hanem Campania vagy kisebb részben Puglia tartományt, ahol számtalan bérgyártásra szakosodott, olcsó üzem működik.
Ha divat, Nápollyal a méretes férfiszabászatot szoktuk összekötni (olaszul a su misurát vagy az ennél is nagyobb szakértelmet igénylő alta sartoriát), ami nem véletlen, hiszen az itteni szakemberek tényleg nagyon értik a csíziót.
Azonban nem minden műhelyből lesz Kiton, Isaia, E.Marinella vagy Rubinacci, a zöme egymásnak aláígérve igyekszik elnyerni párat a nagy olasz vagy francia cégek, sok esetben luxusmárkák tendereiből. Akiknek az olcsó árú és magas szakértelem szinte az ötös a lottón, így örömest félrenéznek, és nem firtatják sem azt, hogyan lehet, hogy sokszor 10-12 órát dolgoznak a varrónők valami salétromos pincében, sem azt, hogy tulajdonképpen melyik nagyra becsült maffiafőnöknek is van részesedése a cégben. Persze, ez nem is lenne egyszerű, lévén ez sokszor nem is hivatalos.
A részesedés megvásárlását nem száraz pecsétes ügyvédi paksaméták, hanem sporttáskában az asztalra rakott, jobbára kábítószer-értékesítésből származó eurókötegek jelentik. (Igen, ez a biznisz pénzmosásra is tökéletesen alkalmas.) A cégek növekedéséhez ez esszenciális is, hiszen a bankhitel vagy a kockázati tőke bonyolult – még Dél-Itáliában sem komázzák ugyanis a pénzfolyósító intézetek a laza könyvelést, az adócsalást, a feketemunkát és az egyéb stikliket. A maffia részéről való tőkebevonáshoz vagy 2-4 százalékos kölcsönhöz jutáshoz azonban elég egy kézfogás, úgyis mindenki tisztában van vele, mik a szcenáriók nemfizetés esetén.
Magyarországról ez talán egy krimibe illő aktus, a nápolyi valóságban, ahol bizonyos rétegekben mindenki ismer valakit, akinek valamilyen kapcsolata van a szervezett bűnözéssel, nem megdöbbentő. (És ezt nem úgy kell elképzelni, hogy mindenki kokaint árul, hanem úgy, hogy esetleg védelmi pénzt kérnek a főnökétől, egy étterembe járnak a klántagokkal, netán az egyik szomszédjának a rokona egy díler barátnője stb.)
Na de hogy kerülnek a nyári vakáció során látott, az olasz városok sétálóutcáin leterített fehér lepedőkre a megszólalásig eredetinek tűnő Prada, Gucci vagy Fendi táskák? Ezeket a hamisítványokat sok esetben úgy jellemzik szakszóval, hogy „real fake”. Nem a szenegáli vagy nigériai árusok hozzák magukkal a ladikokon átkelvén a Földközi-tengeren, hanem a maffia látja el őket áruval.
De hogy nyomtatják az igazinak tűnő logómintákat?
A válasz az, hogy sehogy, a nápolyi kikötőbe kínai konténerekben érkező alapanyagot maguk a nagy divatházak adják oda a rendszeres tendereztetés részeként, hiszen az ár mellett mintadarabok segítségével döntik el, hogy ki lesz a bérgyártójuk. A deal sokszor az, hogy a kiválasztást nem nyert cégek megtarthatják a matériát, ami aztán a feketepiacon vagy online piactereken landol. Persze, egy nem mintás darab hamisítása még ennél is könnyebb. Oda elég csak a pont rendelkezésre álló szabásminta. Azért nevezik hát igazi hamisítványnak ezeket a darabokat, mert pont ugyanazok varrják őket, ugyanolyan technológiával, ugyanazokból az anyagokból, mint azokat a darabokat, amelyeket az ember sok ezer euróért lát kihelyezve a csillogó kirakatokban a londoni Bond Streeten, a milánói Via Montenapoleonén vagy a berlini Kurfürstendammon.
Az olasz pénzügyőrség persze próbál ez ellen valamit tenni, szökőévben egyszer megbüntetnek a strandon vagy a reptéren egy kamutáskás turistát ezer euróra, olykor van egy-egy nagyobb lefoglalás is – avagy csak éppen olyan sebességgel gördülnek végig a nápolyi Via Toledón vagy Corso Umbertón, hogy a leglassabb árusnak is legyen ideje összefogni a lepedő négy sarkát, és beszaladni az egyik sikátorba a rögtönzött multibrand store kínálatával.
Hogy sokszor miért eme apátia, arról nem cikket, hanem tanulmányt lehetne írni.
Az olasz (szárd, szicíliai, nápolyi, calabriai stb.) szervezett bűnözést több évszázada lehetetlen még csak meggyengíteni is (kiirtásról itt senki sem álmodozik), az ország GDP-jének 7 százalékát termeli ez az „ágazat”, azaz jelentős foglalkoztató. (Árulkodó adat, hogy a 2000-es évek első felében nagyjából 30 százalékos munkanélküliséget mértek a közel 3 milliós Nápolyban – és nem arról van itt szó, ugye, hogy a munkaképesek harmada ült volna otthon segélyen a tévé előtt.)
A camorra az itteniek jelentős részének keresztezi az életét (vagy jelent akár fontosabb igazodási pontot is, mint az állami szervek), tehát vezessen az ember akár egy csillogó divatcéget Párizsban vagy Londonban, ha itt akar olcsón táskát vagy ruhát varratni, átvitt értelemben a klánokkal kell egy tárgyalóasztalhoz ülnie.
A szerző luxusszakértő
(Borítókép: Emberek sétálnak a Galleria Umberto épületben Nápolyban. Fotó: Meißner / ullstein bild / Getty Images)