Hétfőn este a Papp László Budapest Sportarénában lépett fel a Scorpions. A német zenekar, amelynek tagjai legendásan jó barátságot ápoltak az Omega zenészeivel, a tavaly elhunyt Kóbor Jánosnak is dedikáltak egy dalt a koncerten. Az orosz–ukrán konfliktus is előkerült a Wind of Change című számnál.
Ahogy a hosszú szünet után szinte minden zenekar, a Scorpions is útra kelt év elején, hogy végre élőben is találkozzon a rajongóival, akikből bőven akad világszerte. A német rockegyüttes a februárban megjelent Rock Believer című albumát turnéztatva koncertezik, körútjának startja márciusban volt, Las Vegasban, ahol több fellépést is bevállaltak. A magyar közönség május 30-án tizedik alkalommal láthatta élőben a csapatot, akik a legutóbbi, 2019-es látogatásukhoz hasonlóan ezúttal is a Papp László Budapest Sportarénában zúztak.
A zenekar több szempontból is kedves lehet a közönség számára. Amellett, hogy a Wind of Change című dalukat feltehetőleg nincs ember, aki ne hallotta volna, az Omega együttes tagjaival kötött barátságuk is legendás. A frontember Klaus Meine személyesen üzent, amikor megtudta, hogy Kóbor János elkapta a Covidot, és a halálakor is megemlékezett Meckyről a zenekar. Az énekes később egy interjúban mesélt a két együttes barátságáról, ami 50 évre tekint vissza. A zenészek a hetvenes évek elején találkoztak először, amikor az Omega turnéján a Scorpions volt az előzenekar, karrierjük során pedig többször is álltak együtt színpadon. Máig emlékezetes pillanat, amikor 1994-ben a Népstadionban, a Fekete pillangó című dalhoz Klaus Meine magyarul énekelve csatlakozott Kóborékhoz, ahogy az is, amikor együtt énekelték a Wind of Change című dalt a Hősök terén 2014-ben. Az említett interjúban Meine elárulta, hogy Kóbor Jánosról, illetve a barátságukról ezen a koncerten mindenképp szeretne majd megemlékezni, erről pedig nem is feledkezett meg.
A banda előzenekar nélkül állt színpadra hétfőn este az Arénában, ami szépen megtelt úgy, hogy a csarnok felső karéján lévő szektorokat is megnyitották. Tömegnyomor ugyan nem volt a küzdőtéren, inkább az a kényelmesen elférős telt ház közeli állapot, amikor az embernek nem kell azon aggódnia, hogy agyontapossák, vagy nem jut ki a mosdóba, ha épp arra lenne szüksége. Érdekes volt látni azt is, hogy ugyan nem mai srácokból áll össze a csapat, a közönség soraiban mindenféle korosztály képviseltette magát, és nagyon sokan zenekari pólóban érkeztek, ami szépen mutatja, hogy a Scorpionsnak hazánkban is vannak elkötelezett rajongói.
Nagyjából 15 perc késéssel, negyed kilenckor kezdtek, és hozzávetőlegesen nettó másfél órát játszottak a tagok a színpadon, aminek most is volt egy kifutó része, kétoldalt pedig egy-egy álló, illetve a háttérben egy azokat összefogó LED tette még monumentálisabbá az egészet, az azokra vetített parádés vizuálokkal. Merthogy a Scorpions láthatóan elsősorban a vetítésekre épít, amelyeket egy seregnyi lámpaerdővel kiegészítve igyekszik még dinamikusabbá tenni a hol zúzósabb, hol líraibb szerzeményeit.
Bár vannak, akik számára érthetetlen, hogyan képes a Scorpions még mindig ennyi embert megmozgatni úgy, hogy a koncertjeik alapvetően kiszámíthatók, én úgy vagyok vele, ha egy bulira ennyien kíváncsiak, akkor abban azért jóval többnek kell lennie, mint az a néhány bejáratott sláger, ami minden alkalommal előkerül. Szerintem borzasztó sokat számít például a banda hozzáállása a közönséghez, és az, hogy konkrétan süt róluk, mennyire jól érzik magukat a színpadon. Emellett ha a koruknál fogva nem is várhatjuk, hogy szöcskeként ugráljanak, tűpontosan hozzák, amire azért minimálisan számít az ember: jól szól, és a dalok sorrendje, illetve a látvány tekintetében is van egy íve a produkciónak, az extra vizuálokkal pedig amellett, hogy mindvégig lekötik az ember figyelmét, remekül ellensúlyozzák a mára kissé komótos mozgásukat.
Ha már lemezt turnéztatnak, az új album első, Gas in the Tank című dalával indították a bulit, majd a második szám után – ami alatt a startot illusztráló skorpiót váltva a kivetítőn egy magyar zászló is megjelent – az énekes magyarul üdvözölte a jelenlévőket. Az új lemezről később persze a címadó Rock Believer is elhangzott, ám még jóval előbb előkerült a Peacemaker, amelynél Klaus Meine először utalt rá az est folyamán, mennyi konfliktus vesz körbe a világban minket.
A Wind of Change című számnál ismét visszakanyarodott a jelenlegi állapotokra, és a dalt az orosz–ukrán háborúra reflektálva, a dalszöveg első két versszakát erre aktualizálva fejezte ki szolidaritását az ukrán károsultakkal, amit vizuális elemekkel is egyértelműbbé tettek: a második részben három óriási, ukrán nemzeti színű békejel rajzolódott ki a LED-falakon. Mindez rögtön azután történt, hogy a koncert elérkezett talán a legmeghatóbb pillanatához:
Klaus Meine jóbarátjának, a tavaly elhunyt Kóbor János Meckynek, az Omega néhai frontemberének dedikálta a Send me an Angel című dalt.
A rockballadák a koncert közepén érkeztek, ám a szomorú apropóik ellenére sem ültették le a bulit, hamarosan jött egy hosszabb basszus és dobszóló, amelyben az ex-motörheades Mikkey Dee ezúttal is rendesen odatette magát, remekül felpörgetve a közönséget. Az est folyamán elhangzottak még olyan dalok is, mint a Bad Boys Running Wild vagy a Big City Nights, a ráadásban pedig a Still Loving You, illetve a Rock You Like A Hurricane című számokkal búcsúztak a zenészek. Stílusosan, ahogy azt kell: Klaus Meine egy magyar zászlóba tekerve magát köszönt el a közönségtől, ezzel vizuálisan is egyfajta ívet adva a produkciónak.
(Borítókép: Szollár Zsófi / Index)