Legutóbb Majka és Curtis Szavak nélkül című klipes dalát, majd a ValMar duó Úristen című szerzeményének kisfilmjét emelte ki a sajtó a hatalmas érdeklődés miatt – előbbi egyetlen éjszaka alatt több mint 300 ezer, másfél nap alatt pedig több mint 700 ezer kattintást hozott, míg Marics Petiék friss slágerére alig 24 óra alatt több mint 500 ezerszer voltak kíváncsiak az emberek, öt nap alatt pedig már közel járt a kétmilliós megtekintéshez.

Nagy számok ezek a magyar zenei piacon, amit a startnál most a BSW és a Tankcsapda közös szerzeményének is sikerült megugrania: a Baz+ (Túl vagyok rajtad) című dal szerdán valamivel 15 óra után debütált, és egy nap alatt több mint 500 ezerszer lejátszották a YouTube-on.

A zenészek néhány héttel a megjelenés előtt adtak interjút az Indexnek, s bár abban részletesen elmagyarázták, hogy milyen úton-módon vágtak bele az együttműködésbe, ahogy azt is leszögezték, hogy 

úgy tűnik, nagyon sokan még mindig értetlenül állnak a kollaboráció létrejötte előtt, és a Tankcsapda új dalaként emlegetik a nótát, holott nem kell atomfizikusnak lenni ahhoz, hogy az ember észrevegye:

Érdekes dolgok derülnek ki akkor is, ha a kommentszekcióban bogarászik az ember: míg a BSW közönsége teljes nyitottsággal üdvözli az együttműködést, a másik oldalon inkább felháborodnak rajta, és képtelenek megemészteni, hogy a debreceni rockzenekarnak most egy zenei kalandozáshoz volt kedve – mintha ez bármilyen szinten is változtatna a Tankcsapda eddigi életművén, vagy befolyásolná, hogy a zenekar a jövőben milyen dalokat ad ki önállóan a saját brandje alatt. 

Az említett interjúban egyébként Fejes Tamás azt is elmondta: hamarosan egy zúzós rock and roll nótával is előrukkolnak majd. Addig is mutatjuk újra a két formáció csapatmunkájának eredményét, amely a felkapottak között cikkünk megjelenésekor az első helyen állt, és már a 700 ezres megtekintés felé menetel. Hogy mennyire marad tartós a robbanásszerű érdeklődés, azt persze az idő fogja majd eldönteni.

Tényleg ekkora tragédia lenne?

Nem egyedi jelenség, hogy a magukat kemény magnak nevező rajongók elvárásokat támasztanak a kedvencükkel szemben, és számon kérik, ha nem ezeknek megfelelő produktummal állnak elő. Annak idején nagy port kavart, amikor a Linkin Park utolsó, poposabb stílusban megírt, One More Light című lemeze megjelent – a kritikusok közül volt, aki kínosnak nevezte, mások folyton a csaknem két évtizeddel korábbi debütáló albumukra hivatkozva nyilvánították ki a bandatagok stílusbeli kalandozásáról alkotott negatív véleményüket, amit a zenekar depresszióval küzdő énekese egy-egy, a közösségi felületeken tett reakciójából ítélve meglehetősen nehezen élt meg.

Pedig a Linkin Parknak korábban is voltak kikacsintgatásai – Jay Z-vel, sőt Steve Aokival is összeálltak, Mike Shinoda pedig később Martin Garrixszel is készített egy nótát, ami egyáltalán nem vett el abból, amit egyébként a nu metál színtéren letettek az asztalra, a megtekintések számát alapul véve pedig ezeknek a kollaborációknak is megvolt a maga közönségük, még akkor is, ha voltak, akiknek esetleg nem nyerték el a tetszését a dalok.

Talán nem ártana picit nyitottabban állni az alkotói szabadság kérdéséhez, és picit lazábban venni ezeket az egyáltalán nem vérre menő dolgokat. Főleg, hogy a zenei ízlés meglehetősen szubjektív terület – ezért is meglepő látni, hogy sokan akkora tragédiának fogják fel a BSW–Tankcsapda-együttműködést. Ha nem tetszik, az ember továbbpörget, és keres magának olyat, amit szívesen hallgat. Ennyire egyszerű.