Lézer, Co ágyú, konfetti – vasárnap este minden volt az MVM Dome-ban, amit Enrique Iglesiastól elvár a közönsége. A spanyol világsztár az első nemzetközi előadó, aki a decemberben átadott sportcsarnokban fellépett.
A latin zene királyaként emlegetett, Grammy-díjas énekes legutóbb 2018-ban lépett fel Budapesten, akkor két telt házas koncertet adott a Papp László Budapest Sportarénában. Bár a mostani, mindössze háromállomásos európai miniturnéján csak egyetlen dátumra, június 12-ére hirdetett bulit nálunk, azt a korábbinál valamivel nagyobb helyszínen tartotta: a 2021 decemberében átadott MVM Dome adott otthont a spanyol származású világsztár produkciójának.
Enrique Iglesias az első nemzetközi előadó, aki a hivatalosan több mint 20 ezer fő befogadására alkalmas csarnokban koncertezett – ugyan arról nincsenek hivatalos adataink, hogy hányan váltottak jegyet a bulira, ránézésre közel telt házas lehetett. Bár az is igaz, hogy a helyszín valamiért nem tűnt nagyobbnak a Papp László Sportarénánál – felfelé talán több volt az ülőhely, de a küzdőtér, főleg úgy, hogy igazából egy extra pódiumot is felépítettek a nézőtérre, amelyhez – kettévágva az amúgy is két részre osztott, kiemelt és sima állójegyesek placcát – egy kordonokkal védett „folyosórész” vezetett a méretes kifutóval ellátott színpadtól. A nézőszámot így elég nehéz megsaccolni. (Frissítés: közben úgy értesültünk, hogy 12 ezres tömeg volt jelen a koncerten.)
Azt viszont kijelenthetjük, hogy lényegesen több hölgy váltott jegyet a bulira, mint férfi. Amikor azon gondolkodtam, vajon milyen arányban oszlanak meg a nemek a közönség soraiban, Iglesias maga nyújtott segítséget ebben: először a férfiakat, majd a hölgyeket kérte meg, hogy emeljék magasba a kezüket, illetve arra is kíváncsi volt, vajon hányan érkeztek párban – utóbbiak szintén kisebbségben voltak a pár nélkül bulizókhoz képest.
Ezen nem kell meglepődni, és nincs is semmi rosszmájúság abban, ha azt mondjuk: az ilyen típusú zenét, illetve maga Iglesias dalait feltehetőleg a nők kedvelik inkább, amiben valószínűleg az is közrejátszik, hogy a 47 éves spanyol világsztár alapjáraton egy jó kiállású, vonzó férfi, aki legalább 10 évvel fiatalabbnak néz ki a koránál. Láthatóan egyébként ő maga is tisztában van azzal, hogy elég csupán előbújnia a backstage-ből, és bármelyik csarnokot „felrobbantja” – a koncerten több olyan pillanat is volt, amikor a puszta jelenlétét is elképesztő ovációval ünnepelte a tömeg.
Na de ne fussunk ennyire előre, lássuk a vadiúj koncerthelyszínt! Nyolc óra körül érkeztem a bejárathoz, a bejutás gördülékenyen ment, a személyzet kedves és segítőkész volt, nagyjából öt perc alatt már el is foglaltam a helyem néhány méterre a színpadtól. A küzdőtéren a sima és a kiemelt állójegyesek területén is felállítottak egy-egy vendéglátóegységet, így aki egyszer bejutott, maximum akkor kellett csak újra kimennie, ha a mosdót látogatta.
A terem végében építették fel a színpadot, olyan szintre hozva, hogy a távolabb állók is tökéletesen lássák a produkciót, amit kétoldalt egy-egy kisebb kivetítő, hátul pedig egy, a pódium szélességéhez igazodó óriási LED-fal tett még monumentálisabbá. Jobb és bal oldalon egy-egy erkélyszerű emelvényben végződött a színpad, ahova a főhős és zenésztársai olykor kiszaladtak, hogy az ülőszektorban helyet foglalók is megvizsgálhassák őket közelebbről. A már említett kifutót is rendesen kihasználták, sőt a koncert alatt az énekes nem egyszer a fotósárokba is leugrott a közönséghez.
Ebből a szempontból csak dicsérni lehet Iglesiast. Mert hát mi kell a fanoknak? Hogy minél közelebb kerülhessenek hozzá, ami akár egy közös fotóra is esélyt adhat, na meg persze hogy lepacsizzanak vagy együtt énekeljenek a kedvencükkel. Ezt láthatóan maga az énekes is tudja, aki mindvégig folyamatosan kontaktált a közönséggel – amikor nem szóval, akkor karlendítésekkel és egyéb gesztikulációkkal kommunikált. Még magyarul is megszólalt, amikor lehúztak egy röviditalt a zenésztársaival a színpadon – bár kissé beletört a nyelve az „egészségedre” szóba, az ilyesmi mindig bájos, és melegséggel tölti el az emberek szívét.
A legnagyobb gesztus viszont talán az volt a részéről, hogy felhúzták a küzdőtérre a már említett extra színpadot, ahova a koncert alatt kétszer is átfutott néhány szám erejéig – ez ugyanis a kiemelt állóhelyen kívül kapott helyet, azoknak is megadva a közelség élményét, akik csak olcsóbb jegyet tudtak váltani az eseményre. Nem gondolom, hogy van olyan, aki úgy hagyta el a helyszínt, hogy ne lenne legalább egy jó fotója Iglesiasról.
Az énekes hét zenésztársával és két vokalistájával bő másfél órát volt színpadon. Mondjuk, azt egy picit nehezményeztem, hogy csaknem egy órát kellett várni, hogy végre előbújjanak – addig egy DJ szórakoztatta a közönséget, vagyis szórakoztatta volna, ám érezhetően nem igazán volt vevő a közönség a szettjére. Ugyan a vége felé már láttam tánclépéseket magam körül, többnyire az egyre fokozódó türelmetlenség jeleit véltem inkább felfedezni az arcokon, mígnem pár perccel este 9 óra után végre levonult a lemezlovas, és átadta a helyét annak az embernek, akire a jelenlévők kíváncsiak voltak.
Ilyen légkörben a belépő robbanásszerűen hatott: miközben a zenészek ellepték a színpadot, életre keltek a kivetítők, és az ilyenkor szokásos ováció közepette magasba emelkedtek a mobiltelefonok. Az I'm A Freak című számmal indult a buli, a dinamikájával rögtön meg is alapozva a hangulatot, amit az I Like How It Feels-nél használt lángcsóvákkal aztán sikerült még jobban felturbózni.
Az est folyamán egyébként szinte az összes lehetséges látványelem előkerült: a fényjátékhoz olykor lézer társult, de volt Co ágyú meg léggömbök is, és amikor az ember már kezdte volna hiányolni, a konfettizápor is megérkezett. Az ilyesmit sokan fölösleges cirkusznak tartják, a magam részéről én azt gondolom, ez is a szórakoztatás része – lehet úgy csinálni, hogy ízléses legyen, és a meglepetésszerűségre törekedve erősítse a látottakat. Iglesias esetén a show-elemeket úgy állították össze, hogy az egyes dalokhoz többnyire csak egyfélét használtak, így nem érezte úgy az ember, hogy túltolnák a dolgot.
Többen vizionálták korábban, hogy az MVM Dome nem épp a legalkalmasabb a koncertezésre, nos, egy metálbulit egyelőre én sem látok magam előtt a helyszínen, de Enrique Iglasias produkciója szerintem jól működött, legalábbis ahol én álltam (kifutó bal oldal), teljesen élvezhető volt, a terem akusztikája pedig, amikor mindenki egyszerre kiabált vagy énekelt, kifejezetten sokat hozzátett a koncertélményhez. Iglesias a repertoárban is hozta a rajongói elvárásokat, papírforma szerint az ismertebb slágereivel érkezett – megvolt a Bailando és a Bailamos is, a Takin' Back My Love című számmal pedig, amit az egyik vokalistájával adott elő, erotikával is sikerült rendesen felfűteni a látottakat. Az énekes egyébként showmannek sem utolsó, elképesztő magabiztossággal játssza a macsó szerepét a színpadon, ami valakinek vagy bejön, vagy nem, ám tény, hogy vasárnap este több ezer embert sikerült jókedvre derítenie ezzel.
Ami viszont nem túl szerencsés: a csarnoknak sajnos nincs túl jó elhelyezkedése abból a szempontból, hogy az épületből kiözönlő tömeg fennakadások nélkül eljusson a parkolóba, a villamosmegállóba vagy épp a metrópótlóhoz. Ráadásul a szomszédos távolsági buszmegálló bejáratát keresztező gyalogátkelő is elég szűkösnek bizonyult egy ekkora emberáradat számára. Ilyen tömegre nincs is kapacitás a járatokon, főleg úgy, hogy az M3-as már régóta nem üzemel – jómagam csak a harmadik metrópótlóra tudtam felpréselődni, miután legyalogoltam a Nagyvárad térre.
Mindeközben Enrique Iglesias már el is hagyta az országot: az énekes közvetlenül a koncert után Ferihegynek vette az irányt a GAT Kisgépes Terminálhoz, ahol információink szerint több rajongója is várta. Ugyan nagyon sietett, volt, akinek sikerült egy közös képet is készítenie vele, mielőtt a magángépével továbbrepült volna.
(Borítókép: Enrique Iglesias. Fotó: Bodnár Patrícia/Index)