Szerdán este a Puskás Arénában koncertezett a Red Hot Chili Peppers. A Los Angeles-i zenekar közel telt ház előtt lépett fel, ami ez esetben több mint 50 ezer embert jelentett. Bár a hangosítás hagyott némi kívánnivalót maga után, a közönség láthatóan így is élvezte azt a másfél órát, amit régebbi és friss dalokkal megtöltve nekik szánt a csapat.
2021 szeptemberében egy poénos videóban jelentette be a Red Hot Chili Peppers, hogy világ körüli turnéra indul. Októberben kiderült, hogy a koncertkörút állomásai között Budapest is szerepel, ami óriási izgalmat okozott hazánkban, a zenekar ugyanis nem sűrűn, korábban mindössze kétszer járt nálunk a csaknem 40 éves pályafutása alatt. Az 1996-os fellépésük után 2016-ban láthatta őket a magyar fővárosban a közönség, amikor kétszer is megtöltötték a Papp László Budapest Sportarénát. Nem csoda hát, hogy a szervező Live Nation ezúttal egy méretesebb helyre hirdette meg a bulit: Magyarország legnagyobb befogadóképességű sport- ,illetve zenei rendezvényhelyszínén,
a 2019 novemberében átadott Puskás Arénában lépett fel szerda este a Los Angeles-i zenekar.
A koncertre se perc alatt elfogytak az állójegyek, és az ülőhelyekre is azonnal rárabolt a közönség. A szervezők tájékoztatása szerint 52 ezres nézőszámmal terveztek, és ahogy az a helyszínen beigazolódott, volt is ekkora érdeklődés a bulira.
A Red Hot Chili Peppers egyébként az első zenekar, amely színpadra állt az új Puskás Arénában, miután az őket beelőző Aerosmith a járvány miatt korábban elhalasztotta, majd végül el is törölte a koncertjét, amit oda hirdettek meg. Hogy ez másokban is fokozta-e az izgalmat, azt nem tudom megmondani, én mindenesetre nagyon kíváncsi voltam, hogy fest majd és hogyan szól egy zenei produkció egy ilyen hatalmas helyszínen.
A harmadik dolog, ami elsősorban a hardcore-fanoknak okozhatott óriási örömet, hogy a zenekar ezúttal John Frusciante gitárossal érkezett, aki korábban már kétszer (1992-ben, majd az 1998-as visszatérése után 2008-ban) is kilépett a csapatból, 2019 óta viszont ismét a Red Hot Chili Peppers tagja. A banda 2022 tavaszán megjelent Unlimited Love című albumát az alapító-énekes Anthony Kiedis, az alapító-basszusgitáros Michael „Flea” Balzary, valamint az 1988 óta a Red Hot Chili Peppersben doboló Chad Smith már vele készítette.
A zenekar új lemezét promótáló stadionturné – néhány amerikai fellépést követően – Sevillában startolt június 4-jén. A budapesti koncert a körút ötödik állomása, de a setlist így is meglepetés volt, hiszen ha valaki követte a banda korábbi fellépéseit, észrevehette, hogy az egyes helyszíneken a repertoár több ponton is változott.
Vannak persze állandó elemek is a sorban, mint a 1999-es Californication, az új albumról a Black Summer, vagy a 2006-os Snow című dalok, amelyeket nagy valószínűséggel nem igazán van, aki ne ismerne, de olyan számok is, amelyek cserélődnek a turnéállomásokon. A belépő jammelés után a korábbi koncertektől eltérően például nálunk a Can't stop helyett az Around the Worlddel indított a banda, majd a Dani California következett, ám ahogy az korábban is előfordult, az Under the Bridge hiába volt a ráadásblokk része a mostanra már a neten keringő setlist szerint, nem játszották el végül.
Arra már korábban figyelmeztettek a szervezők, hogy korán induljon el mindenki a koncertre, a bejutás ugyanis időigényes lehet. Ez főleg az épület mérete miatt volt bajos – én a nagy eszemmel fel se mértem, mekkora távolság megkerülni a stadiont, és legalább fél órát gyalogoltam, mire „A-ból eljutottam D-be”, de szerencsére még azelőtt megérkeztem, hogy elkezdődtek volna a bemelegítő produkciók. A bejáratoknál álló biztonsági őrök egyébként nagyon türelmesek és segítőkészek voltak nemcsak velem, hanem a külföldi vendégekkel is, akiknek ugye teljesen idegen volt itt minden.
A jegyem a 120-as szektorba szólt, ami a küzdőtér felénél helyezkedik el, pont ott, ahol találkozik a sima és a kiemelt álló szektor. Teljesen jó rálátásom volt a színpadra, miközben beláttam az egész stadiont is, ami a főhősök érkezésére gyönyörűen megtelt. Ez persze csak rájuk vonatkozott: idehaza valahogy nem divat az előzenekarokat megnézni, a 18.30-kor színpadra lépő Thundercat produkciójára kínosan kevesen voltak kíváncsiak – az ülőhelyeket csak elvétve foglalták el itt-ott, jórészt csak azok voltak jelen, akik a színpadhoz közeli spotokra pályáztak a küzdőtéren. Ők viszont több órán keresztül kitartottak egy helyben. Engem érdekelt a másik két előadó is, és szerencsére még a büfét is sikerült megjárnom a kezdésre, jó magyar szokás szerint ugyanis mindenki megállt az első pultnál, pedig egy picit tovább sétálva egy csaknem teljesen üres ablak várta a vendégeket.
Aki még nem járt a Puskás Arénában, az árakról csak annyit, hogy a sört 1000, az üdítőt 800 forint körül számolják, és ha netán megéhezne az ember, nagyjából 700-1100 forintért haraphat is valamit. A csapolt nedűt 500 forintos repohárban mérik, amit tokenre lehet visszaváltani, már ha van elég belőle – utólag úgy hallottam, a buli végén ez nem ment azért olyan zökkenőmentesen. Az egyik kollégám hiába próbálta hazafelé menet leadni a poharát, nem kapott érte tokent, mert állítólag elfogyott, amivel elmondása szerint nem csak ő járt így.
Visszatérve Thundercatre, a Los Angeles-i dalszerző, énekes, basszusgittáros muzsikáját jómagam nem igazán tudtam befogadni, de meg kell hagyni, nagyon jól bánt a hangszerével. A produkciója viszont olyan iszonyú hangosan szólt, hogy ahányszor csak belekiabált a mikrofonba, szabályosan csöngött a fülem. Az őt követő New York-i rapper, Nas sem volt halkabb – ugyan az ő fellépése alatt pont kiszaladtam még egy italért, a büfé előtt ácsorogva is úgy éreztem, hogy a mellkasomban lüktet a zene. Sajnos addigra már akkora volt a sor, hogy Nas be is fejezte a műsorát, mire visszaértem a helyemre – hiába sürögtek sokan a pult mögött, legalább félórát vártam, hogy kiszolgáljanak.
Amíg a színpadot ellepő maszkos stábtagok előkészítették a terepet a főfellépőknek, szemügyre vettem a kihelyezett hangsugárzókat, és megpróbáltam kitalálni, vajon mitől érzem néha inkább fülsértőnek és visszhangosnak, amit hallok. Miután nem vagyok szakértője a Puskás Arénában működtetett hangrendszernek (amiről egyébként itt lehet részletesen olvasni), nem is fogok semmiféle szakmai magyarázatot adni a tapasztaltakra, annyit viszont muszáj megjegyezni, hogy valami nem stimmelt, ami sajnos a Red Hot Chili Peppers produkciója alatt is így maradt.
Ezt egyébként feltehetőleg maguk a zenészek is érzékelhették – ha jól emlékszem, a Soul To Squeeze című dalnál Kiedis ki is rántotta a produkció közben az egyik fülmonitorját, majd amikor egy pillanatra kilépett oldalra, pont ráláttam, hogy valamit magyarázott az egyik stábtagnak. Ám a hangzás tökéletlensége ellenére is azt gondolom, hogy ez egy kihagyhatatlan és összességében marha jó koncert volt, ami ezen a szerda estén
elképesztő tömeget mozgatott meg.
A rendre feltörő ovációnak pedig kifejezetten jót tett a stadion akusztikája: akárhányszor csak felzúgott egy-egy dal után az a sok ember, mindannyiszor beleborzongtam. Nem beszélve arról, hogy jómagam először láttam élőben a zenekart, amivel valószínűleg sokan mások is így vannak, és ahogy elnéztem a körülöttem lévőket, na meg a küzdőtéren tombolókat, és azokat, akik az ülőhelyükről felpattanva bulizták végig a koncertet, óriási volt a hangulat.
(Frissítés: Időközben Bogár Istvántól, az Interton Group marketing menedzserétől – akik a Puskás Aréna audiovizuális rendszerét telepítették – azt a tájékoztatást kaptuk, hogy a Red Hot Chili Peppers saját maga által hozott hangrendszert használt a szerdai koncerten.)
Amire semmiképp nem lehet panasz, az a lenyűgöző színpadkép, amit a turnéra tervezett a csapat. A zenészek kifutó nélküli, klasszik pódiumon csaptak a húrok közé, kétoldalt óriáskivetítőkkel segítve a távolabb állók koncertélményét, amelyre a fotósárokban tüsténkedő videósok kameráján keresztül érkeztek közeli képek a tagokról. Persze ezt is megspékelték olykor különféle effektekkel, összhangba hozva azzal az óriási, hajlított „ledszőnyeggel”, amely a színpad „mennyezetéről” indulva futott végig a pódium hátsó falán, majd onnan a zenészek lába alatt a fotósárokba. Néha olyan színkavalkád volt körülöttük, hogy szabályosan káprázott tőle az ember szeme.
Azt sem lehet mondani, hogy ne bírták volna szusszal. A Frusciante kivételével hatvan év körüli zenészek becsülettel végigtolták azt a másfél órát, amit Budapestre terveztek – bár a dalok között volt néha egy villanásnyi „fejvakarás”, de amikor belecsaptak egy-egy újabb nótába, láthatóan igyekeztek mindent beleadni. A műsor alatt külön-külön is jutott mindenkinek a reflektorfényből, Flea ráadásul a visszataps után kézen állva „sétált” be a színpadra. Az eddigi öt állomás közül egyébként Magyarországon adták a legrövidebb koncertet – a ráadásban csak egy dalt játszottak el végül, így lett 17 tételes a budapesti szett.
A színpadról pontosan olyan hirtelen távoztak a tagok, ahogy az elején megérkeztek, bár miután nem ismerem az elköszönési szokásaikat, nem tudom megmondani, hogy ez mennyire általános náluk. Mindenesetre takkra kiszámolták a 90 percet, amiről pár órát rápihenve is azt gondolom, mindenképp megérte: egyrészt már önmagában hatalmas élmény ekkora tömeget látni egy koncerten, másrészt azért mégiscsak a rocktörténelem egyik legfontosabb bandájáról van szó, amely a már említetteken kívül olyan klasszikusokat jegyez, mint a Give it away, amiről sosem gondoltam volna, hogy valaha élőben is meghallgathatom. Azt viszont érdemes lenne a jövőben átgondolni, milyen megoldásokkal lehetne tökéletesíteni a Puskás Arénába tervezett zenei rendezvények hangzását, mert vannak olyan bandák, amelyeknek bizony kell ekkora hely a koncertjeikhez.
(Borítókép: Szollár Zsófi / Index)