Másodszor lépett fel Budapesten július 5-én az amerikai Five Finger Death Punch. A zenekar korábban 2020 februárjában koncertezett hazánkban, ami azért is volt akkor olyan nagy öröm a rajongóknak, mert a többszörös platinalemezes heavy metal banda alapító gitárosa köztudottan magyar származású. Báthory Zoltán története mesébe illő: a zenész 17 évesen egyetlen bőrönddel vágott neki az Egyesült Államoknak, hogy megvalósítsa az amerikai álmot, amit az elszántságának, a kitartásának és a tudatosságának köszönhetően végül sikerre vitt. A mostanra világszerte ismert zenész szinte mindent elért, amire a legtöbb muzsikus vágyik: a 2005-ben alapított Five Finger Death Punch nevű zenekara az eladások és letöltések számát tekintve

A zenészek az összes jelentős fesztiválon játszottak már, és számtalan telt házas arénakoncertet adtak szerte a világban. A 2007-es The Way of the Fist című debütáló albumuk megjelenése óta minden lemezük RIAA arany vagy platina minősítést szerzett, ezen felül pedig számos amerikai és nemzetközi díjat és kitüntetést is kaptak. A banda júniusban indult európai turnéra, hamarosan pedig új lemezt jelentet meg AfterLife címmel. Az albumról három dalt már bemutattak, az ezekre érkezett kritikák és visszajelzések alapján pedig az anyagot már most igen nagy várakozás előzi meg. 

Báthory Zoltánnal közvetlenül a keddi koncert előtt beszélgettünk. A magyar világsztár rendkívül barátságosan fogadott minket, az eredetileg 15 perces időkorlátot ő maga tolta ki több mint fél órára, megadva a lehetőséget rá, hogy én döntsem el, magyar vagy angol nyelven teszem fel a kérdéseimet. Tudván, hogy az életének nagyobb részét Amerikában töltötte, az angol társalgás mellett tettem le a voksomat, amibe Báthory persze azért vegyített olykor egy-egy magyar szót is, ami megerősített abban, hogy az anyanyelvét bizony senki sem felejti el. A zenész érezhetően büszkeséggel és szenvedéllyel beszélt Magyarországról, mesélt az életéről, az augusztusban érkező korongjukról, de szóba került a pandémia időszaka, a tagok józansági fogadalma, az énekesük balesete és az amerikai fegyvertartás kérdése is. 

2020 februárjában először lépett fel a zenekarával Budapesten. Azon a koncerten én is ott voltam – lenyűgöző volt látni, ahogy fogadta a közönség. Számított rá, hogy ilyen sokan lesznek? Tudta egyáltalán, hogy ennyi rajongója van Magyarországon?

Őszintén szólva nagyon meglepődtem. Úgy értem, tudtuk, hogy telt házas az Aréna, és már ez is meglepő volt, de arról sejtelmünk sem volt, hogy ennyi barátunk és rajongónk van itt. A legmeglepőbb az volt, hogy amint felálltunk a színpadra, az egész egy ünneppé vált. Mindenki énekelte a dalszövegeket, egészen döbbenetes volt.

Akkor az RTL Klubnak adott interjút, amiben megemlítette, hogy eltöltenek egy kis időt Budapesten...

Az volt az, amikor megpróbáltam magyarul beszélni... (nevet)

Így van. És azt mondta, maradnak még egy napot a fővárosban. Volt idejük körülnézni?

Igen, és ami feltűnt, hogy Magyarország jó értelemben véve sokat változott, a „szomszéd tehene-attitűd” már egyáltalán nincs meg. Az a generáció, amely a kommunizmus alatt nőtt fel, lelkileg megtört. Ez persze nem az emberek hibája, maga a rendszer volt, ami összetörte és tönkretette őket, és nem tudtak a félelmeik mögé látni. Én már gyerekként is azt mondtam mindenkinek, hogy Amerikába megyek és rockzenész leszek. Bizonygattam, hogy meg fogom csinálni, de csak nevettek rajtam, hogy nincs útlevelem, és úgysem tudok kijutni innen. Ez az attitűd már nincs jelen az országban. Én tettem, amit tettem, és ezáltal eljutottam valahova. Azt gondolom, ez egyfajta bizonyíték, ami szerintem fontos. És úgy érzem, ezáltal a többi magyar is láthatja, hogy ez igenis lehetséges.

Akkor ez volt a fő oka annak, hogy elhagyta az országot? Hogy zenei karriert építsen?

Az első és legfontosabb, hogy zenész voltam, aki rockzenét játszott, és Magyarország erre nem igazán volt a legjobb hely. Na meg persze az ambíció – úgy gondoltam, ezt nagyobb léptékben is meg tudom csinálni, és be akartam bizonyítani, hogy ez igenis megvalósítható. Engem mindig izgalomba hoz, ha valaki azt mondja valamire, hogy képtelenség. Ha valami könnyű, az nem érdekel, mert bárki meg tudja csinálni, de ha valamiről úgy tartják, lehetetlen, az kihívás számomra. Nyilvánvalóan ez is egy oka a történteknek, de főleg a rock és a heavy metal miatt akartam elmenni, amit akkoriban játszottunk. Volt néhány nagy zenekar Magyarországon, mint például a Moby Dick, akiknek hatalmas sikerük volt itt és jó barátságban is voltam velük, de én világszintre vágytam, turnézni akartam a világ körül, és hogy ez legyen a tényleges megélhetésem. Ha azt csinálod, amit szeretsz, az nem is igazán munka – nekem ez volt az elképzelésem és a célom, és úgy gondoltam, képes vagyok megvalósítani. Keményen dolgoztam, hogy ezt bebizonyítsam.

Ezek szerint ebben több volt a munka, mint a szerencse.

Határozottan. Bár inkább azt mondanám, ez egy stratégia. Amikor felnőttem Magyarországon, bár az oktatásnak volt egy politikai meséje, ami nem tetszett, én ezt értettem és figyelmen kívül tudtam hagyni. Tudtam, hogy bármit is tanítanak, azt eleve elferdítik valamilyen irányba. Ez pont olyan, mint ahogy tévét néztünk annak idején Magyarországon. Talán két csatornánk volt, ha emlékszel – értettem, amit mondanak, de képes voltam olvasni a sorok között, mert tudtam, hogy van egyfajta színezete a dolognak. Az oktatás egyébként nagyon erős volt. Én itt végeztem az iskoláimat. Már gyerekkoromban is beiratkoztam a kötelezőn kívül is önként más iskolákba. Emellett sportoltam, főleg harcművészettel foglalkoztam és érdekeltek a tudományok. Az én hozzáállásom mindig az volt, hogy gyorsabbnak, okosabbnak, erősebbnek kell lennem, mint körülöttem bárkinek, hogy kitörjek innen, hogy kezdjek valamit az életemmel. Miután Amerikába mentem, ez az attitűd megmaradt, és amikor már kint voltam, úgy éreztem, nagyon szerencsés vagyok, hogy itt nőttem fel, mert innen ered az a hozzáállásom, hogy semmi sem állíthat meg.  

Soha nem volt olyan pillanat, hogy úgy érezte, feladná?

Nem, ez soha nem jutott eszembe. Pont azért, mert itt és ilyen körülmények között nőttem fel. Ez adta meg azt az alapot, hogy nem lehet megállítani. A másik, hogy amikor már kint voltam, nagyon sok könyvet olvastam. Nagyon érdekelt a keleti filozófia és a háború művészete, de olvastam szamurájkönyveket és a taktikákról is sokat. Nem feltétlenül katonai stratégiára gondolok, hanem olyan taktikákra, amelyeket az életben alkalmazunk. Mivel harcművész vagyok, ilyen szemüvegen keresztül nézem a dolgokat. A harcművészet ugyanis nem olyan, mint mondjuk az aerobic, amikor elmegy az ember egy kicsit mozogni. Ha harcművész vagy, akkor harcművésszé válsz – tehát nem csinálsz valamit, hanem azzá válsz. Egy olyan személy leszel, aki az egész életet ilyen szűrőn át szemléli.

És ez mit jelent pontosan?

Hogy harcolnom kell. A harcművészet megtanít rá, hogy nem tudok elfutni az elől, hogy maga a harc megtörténjen. Én a mai napig versenyzek dzsúdzsucu-világbajnokságokon, mert szeretem ezt az érzést. Ezáltal tanultam meg, ha van egy probléma, küzdenem kell, meg kell oldanom azonnal. Nem menekülhetek el, nem kérhetek segítséget, nekem kell foglalkoznom az üggyel. Ezt kell átfordítani az életre. De az emberek általában a szőnyeg alá söprik a problémákat.

2005-ben alapította a zenekarát, de csak 15 évvel később, 2020-ban koncerteztek először Magyarországon. Miért nem jöttek korábban?

Az egyik ok nyilvánvalóan az időbeosztásunk, illetve hogy nagyon taktikus voltam abban, ahogy felépült ez az egész. A háború művészetéhez visszatérve, először biztosítani akartunk egy területet, hogy a zenekar elsőként Amerikában legyen nagy, és csak azután kezdtünk el más országokba járni. Egyébként még Nyugat-Európában is megkaptam ezt a kérdést, mert korábban tényleg csak Amerikában turnéztunk. De pont azért tettünk így, mert úgy gondoltam, először kint kell megerősödnünk, és ha már ott van egy stabil rajongóbázisunk, elkezdhetünk terjeszkedni. Az, hogy korábban jöjjünk, technikailag és mechanikailag sem állt össze igazán, és ami nem volt tudatos, de azért megfordult a fejemben: én egy történettel szerettem volna visszajönni, ha a zenekarunk már kétségtelenül a világ egyik legnagyobb rockbandája lett. Mert ha ezzel a sztorival érkezem, annak hatása van. Akkor azt mondhatom a honfitársaimnak: nézzétek, ez tényleg lehetséges, mindannyian meg tudjuk csinálni, mert megvan bennünk az adottság hozzá. A zenekaromnak is folyton azt mondogattam, majd meglátjátok, ha Magyarországra jöttök, ez egy teljesen más hely, még a nyelvünk is más, nincs hozzá hasonló. Nagyon sokat meséltem nekik a történelmünkről is, aminek nagy rajongója vagyok.

Szóval, nem volt tudatos, hogy elkerüljük Magyarországot. És a történetem sem a felvágásról szól, vagy hogy arcoskodni akarok azzal, amit elértem. De annak idején láttam a szüleimet, a nagyszüleimet és a saját generációmat megtörten – ők el sem tudták képzelni, hogy ilyesmi megtörténhet. Épp ezért most, hogy visszajöttem Magyarországra, számomra kellemes meglepetés, és nagy boldogsággal tölt el, hogy az új generációnak már egészen más a hozzáállása a dolgokhoz. Nincs megtörve a lelkük, és többé nincsenek bezárva, ami nagyon nagy változást jelent! Én is szerettem volna ehhez hozzájárulni valamivel, megmutatni, hogy világméretű dolgok is valóra válhatnak. Ezt a zenekart ugyanis én alapítottam és építettem fel, mindent arra alapozva, ami Magyarországról ered.

2020-ban végül megtörtént a nagy visszatérés, ám nem sokkal a koncert után a járvány miatt lezárták az egész világot. Úgy tűnik viszont, hogy az elmúlt másfél év önöknek fellépések nélkül is produktívan telt, hiszen készítettek egy új lemezt.

Budapestről még elmentünk Szófiába, ahol hatalmas show-t csináltunk, rögtön utána viszont jött a lezárás, pont amikor az F8 lemezünk érkezett. Őrület volt az egész! Épp előtte mondtam a srácoknak, hogy szeretnék visszamenni majd egy kis időre Magyarországra, mert tényleg nagyon boldog voltam, hogy ott lehettem. Amit az elején kérdeztél, igen, a koncert után körbejártam a barátaimmal a várost, megnéztem az összes helyet, ahol régen lógtunk, és nagyon élveztem! Azt terveztem, hogy a turné után néhány hétre visszajövök majd, erre kitört a világjárvány. Számomra ez egy nagyon bizarr időszak volt, ami szintén abból ered, hogy innen származom – nekem csak gázpedál létezik, nem használok féket. Miután megtörtént ez az egész, csaknem bűntudatot éreztem amiatt, hogy nem dolgozom. Legalább 2-3 hétig tartott, mire elfogadtam a helyzetet, látván, hogy igazából mindenki ugyanúgy otthon ül, ezért nekem sem kell rosszul éreznem magam. Talán egy hónapig bírtam, aztán muszáj volt belefogni valamibe. Elkezdtünk zenét írni, végül stúdióba vonultunk és elkészítettük ezt az új albumot.

Az AfterLife augusztus 19-én érkezik, de már három dalt bemutattak az anyagból. A többi szám kapcsán mire lehet számítani?

Azt gondolom, ez az album a mi perspektívánkból a győzelem. 

Mert az előző az újjászületés volt.

Így van. Az F8 volt az első olyan lemez, amelynek elkészítésénél a bandából mindenki egészséges volt.

Most a józan életmódra gondol?

Igen. Nekem sosem volt ilyen jellegű problémám, de tanúja voltam és segítenem kellett a srácoknak ebben. Ez volt az újjászületés. Egyébként szerintem az F8 egy nagyszerű lemez, még akkor is, ha a bemutatását megszakította a járvány. Az AfterLife teljesen más körülmények között készült, amikor bementünk a stúdióba, a világ elcsendesedett és megállt. Nem volt semmiféle nyomás rajtunk a határidők miatt, ebből kifolyólag pedig a hozzáállásunkban is érezhető volt a szabadság. Nem számított, meddig tartanak a munkálatok, és konkrét elképzelésünk sem volt arról, mit kellene csinálnunk, azt tettük, amihez kedvünk volt. Miután ez már a kilencedik lemezünk, bizonyítanunk sem kellett semmit, így nagyon szabad szellemben alkothattunk a stúdióban, ennek eredményeképp pedig a dalok nagyon különbözőek is lettek. Tényleg nagyon változatos az anyag – a hangzás a miénk, mégis nagyon más ahhoz képest, amit korábban csináltunk. Én ezért hívom ezt a korongot győzelemnek. Mert ha veszel egy olyan bandát, mint például a Queen, bárkit kérdezel, nem igazán tudják műfajilag bekategorizálni. Az pedig, hogy nem kell beilleszkedni semmilyen műfajba vagy kategóriába, szabadságot ad. Szerintem mi eljutottunk oda, hogy olyan zenét csináljunk, amihez kedvünk van, még akkor is, ha ez teljesen különbözik a korábbiaktól. Egyébként az egész csapat úgy gondolja, hogy ez a legjobb lemez, amit valaha készítettünk. Sokaknak meglepetés lesz, de szerintem jó értelemben.

Tavaly ismét beindulhatott a koncertezés, amit a zenekarával Amerikában kezdtek meg. Mik voltak a tapasztalataik? Mennyire volt élénk az érdeklődés ilyen hosszú szünet után odaát a koncertek iránt? Nem félnek már az emberek tömegbe menni?

Tavaly nem volt még turnénk, csak fesztiválokon léptünk fel, amelyeket olyan államokban rendeztek, ahol az emberek alig várták, hogy kiszabaduljanak. Az, hogy mi történik veled a járvány alatt, nagyban függ attól, melyik államban élsz. Vannak szövetségi szabályok, amiket mindenkinek követnie kell, de ezeket a helyi kormányzatok felülbírálhatják. Jellemzően nem mindegy, melyik államban élsz, ugyanis mindegyik más szabályok szerint működött a járvány alatt. Az Egyesült Államok ebből a szempontból nagyon speciálisan épül fel: Kalifornia szuperszigorú, New York őrület. Én Las Vegasban élek, ahol volt talán egy hónap, amikor bezárták a kaszinókat, de mindenki kocsikázott és tette a dolgát. Egyébként mi úgy vettük észre, hogy az emberek szeretnének visszatérni a régi életükhöz. Az összes koncertünkre elkeltek a jegyek. Ha lenne még egy világjárvány, nem vagyok benne biztos, hogy bárkit is otthon lehetne tartani. 

Van még egy dolog, amitől talán tarthatnak, elsősorban az Egyesült Államokban. Ez egy kicsit eltér a témától, de ha már tömegről beszélünk, ez is befolyásolhatja az emberek kimozdulási kedvét. Az elmúlt hónapokban halálos lövöldözések történtek például egy texasi iskolában és egy buffalói szupermarketben. Úgy tudom, ön fegyverrajongó, a Pentagon fegyveres harcászati szakértővé is avatta – mit  gondol arról, amit többen hangoztatnak, hogy szigorítani kellene a fegyvertartás szabályait az államokban?

Alapvetően a fegyvertörvény támogatója vagyok, de ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy fegyverrajongó lennék, mert én a fegyvereket intellektuális vagy spirituális szemszögből nézem. Maga a fegyver egy szörnyű találmány, egy borzalmas eszköz, amit arra terveztek, hogy öljenek vele. Spirituális szempontból minden fegyvernek számít, még a kard és a konyhakés is az. Egy békés, utópisztikus világban, ahol mindenki szereti egymást, nem is lenne okunk rá, hogy fegyvert tartsunk. De sajnos a valóságban nem ez a helyzet.

Vannak őrült emberek, akik szörnyű dolgokat tesznek, ha ebből a perspektívából nézem, kell, hogy legyen rá jogom és képességem megvédeni a saját és a szeretteim életét. Még egyszer hangsúlyozom, egy utópisztikus világban ez nem lenne probléma, de nem olyan világban élünk. A bűnözőknek vannak fegyvereik, az én szerencsém pedig csak a rendőrség gyorsaságán múlik. Úgy érzem, igazságtalan lenne, ha nem tudnám megvédeni magam. Nem arról van szó, hogy szeretem a fegyvert vagy a rajongója lennék, mert nem vagyok az. Én annak az eszmének vagyok a rajongója, hogy ha szükséges, meg tudjam védeni magam és mindazokat, akik fontosak számomra.

Néhányan ennél is tovább mennek, amivel lehet vitatkozni. Persze a különböző kultúráknak és civilizációknak sötét történelmük van, melyek során sok atrocitás történt az országok között. Voltak háborúk, és sokszor a kormányok a saját népük ellen fordultak. A mi történelmünkben is számos ilyen helyzet van. Ha az embereknek nincs módjuk a szembeszállásra, a kormány azt tesz, amit akar. Az én véleményem az, hogy ennek muszáj fairnek lennie. Meg kell tudni védeni az életed bárkitől vagy bármitől. Én nem rajongok azért, hogy bármit is megöljünk. Hiszed vagy sem, ha találok egy pókot a házamban, inkább felkapom és kidobom ahelyett, hogy eltaposnám. 

Visszatérve a zenéhez: júniusban indult az európai turnéjuk, amit egy kisebb baleset előzött meg. A hírek szerint Ivan Moodyt koncert közben szemen találta egy lézer májusban a Wellcome to Rockville fesztiválon. Lehet tudni, mi történt pontosan és hogy van most az énekes? 

Mi nem teszünk lézert alulra, mert az veszélyes lenne, de vannak ahhoz hasonló, szupererős fényeink. Azt hiszem, épp a színfalak mögött voltunk két dal között. Ivan ivott egy kis vizet talán, aztán ahogy visszasétált, megbotlott valamiben, és belenézett az egyik ilyen szuperfényes lámpába. Néha-néha mond valamit, hogy még vannak problémái, de szerintem már jól van. Igazából nem panaszkodik olyan sokat. Úgy értem, mindannyiunkkal megesett már hasonló. Volt, hogy Ivannek eltörött a lába, és szinte ugyanabban az időben velem is ugyanez történt. Időnként mond valamit, visszateszi a tapaszt a szemére, aztán eldobja, hogy hülyeség. Szerintem jól van és rendben lesz.

Ma este színpadra áll Budapesten. Milyen érzései vannak ezzel kapcsolatban? 

Nagyon izgatott vagyok. Ez a második alkalom, és ahogy mondtam, az első meglepetés volt, amiből egy nagyszerű ünnep kerekedett. Tegnap sétáltunk a városban. Elmentünk a Halászbástyához, vagy 30 éve nem voltam ott, felmentem a Citadellához, közben egy csomó emberrel összefutottam, akik felismertek és megállítottak. A hotel körül is sokan vártak ránk és integettek. Látni, mekkora izgalom van az emberekben is, jól mutatja, hogy ez az egész mindenki számára jó, ami őszinte és valóságos, és amit úgy érzem, ők is értenek. Ez egy nagyon jó érzés.

A Five Finger Death Punch kedd este 21.30-kor kezdett a Papp László Budapest Sportarénában, ahol rögtön az első szám után Báthory Zoltán nevét kiabálta a tömeg. A másfél órás koncert végén, amelyről a galériánkban talál képeket, az alapító gitáros egy magyar zászlóval a vállán köszönte meg a rajongók szeretetét. 

(Borítókép: Báthory Zoltán a Five Finger Death Punch koncertjén. Fotó: Szollár Zsófi / Index)