Az orosz–ukrán háború kitörése után megkezdődött a külföldön lebzselő, valamilyen szálon Putyinhoz köthető orosz oligarchák számláinak befagyasztása, jachtjaik lefoglalása, ami egyelőre brit területen nem folytatódott a jelentős számú, orosz kézben lévő luxusingatlan elkobzásával. Pedig ezek, a „Londongrád” előkelő negyedeiben lévő házak izgalmas dolgokat rejthetnek, amelyek felkiáltójelként sem funkcionálnának rosszul az átlag orosz számára, hogyan is él külhonban az elit.
A háború első hónapjaiban többször is szóba került, hogy a lefoglalandó orosz oligarchalakokat ukrán menekültek elhelyezésére kellene fordítani, netán elárverezve, Ukrajnát kellene megsegíteni a befolyt összegből. Egyelőre azonban az Egyesült Királyságban ilyesfajta vagyonelkobzás nem, csupán számlabefagyasztás történt. És Franciaországban is talán, ha két ingatlanra tette rá az állam a kezét – ebből mondjuk az egyik pont Roman Ambramovicsé. Pedig Putyin volt feleségének is van egy hatalmas villája a francia Riviérán.
Arról már sok helyütt lehetett olvasni, miért is vált az orosz szupergazdagok kedvelt lakhelyévé London, hány vezető politikus törleszkedett hozzájuk az évtizedek alatt, és a befektetéseik révén miként váltak megkerülhetetlen gazdasági szereplőkké a szigetországban, de főként a fővárosban. Ahol laknak is. Igaz, nem mindenki egy szép kertes, palotának is beillő villában, de ebből az ingatlantípusból egyébként is kevesebb van a jellegzetes, egy-két emeletes, brit sorházak számához képest. Ezek több elegáns negyedben állhatnak, amilyen például Mayfair, Belgravia, Knightsbridge, vagy Chelsea, ahonnan a gazdag angolokat is egyre jobban kiszorítják az új vagyonok.
Kezdetben az orosz, a rendszerváltás környékén állami vállalatok megszerzésével képződött tőke, majd az arab olajmonarchiák több tízezer sejkje is rákapott arra, hogy a Harrodshoz vagy a Sloane Streethez közel kellene venni valamit, és végül jöttek az ázsiai milliárdosok. Az árak meg egyre csak nőttek, olyan ingatlanhirdetésekkel találkozik itt az ember, hogy csak hüledezik, amikor forintba átváltja őket. A házak azonban nem nőnek továbbá ezzel párhuzamosan, és ezt sokan egyszerűen nem értik meg.
A londoni városkép szigorú védelem alatt áll, amelyet keményen be is tartatnak a kerületi hatóságok. A jobbára a XIX. században felhúzott negyedek épületein nem lehet alakítani, e téren senkit nem érdekel, ha a tulajdonos kuvaiti sejk vagy kínai techmilliárdos. Egy elütő falszínért is bíróság elé lehet citálni valakit, és általában el is marasztalják érte, valamint vissza kell állítania az eredeti állapotot. A gazdagok azonban odahaza nem a szűkös viktoriánus térszervezéshez és szobaméretekhez szoktak, de itt tényleg nem opció az, hogy az ember ráhúzzon még egy szintet az épületre vagy a kert kárára növelje az alaprajzot.
Akkor pedig nincs mit tenni, ásni kell. Méghozzá sokat.
Így jönnek létre azok az úgynevezett „jéghegy” házak, amelyeknek jóval kevesebb szintje van a földfelszín felett, mint alatt. Ez persze nem valami kellemes a szomszédoknak. Egy ilyen építkezés akár évekig is eltarthat, és ha netán az ember elkezdene örülni, hogy végre alhat tovább szombaton és nem kell az ütvefúró vagy a markoló hangjára kelnie, akkor rá kell jönnie, hogy tévedett. Mert a következő házat is megvette egy arab sejk, és ott is egy ilyen monstrum készül, újabb minimum egy év konstans zajszennyezés és közlekedési anomália az utcában.
És ez még csak a kisebbik rossz. Amikor nem kell azért kiköltözni az embernek a saját otthonából, mert statikailag meggyengült a háza, öles repedések jelentek meg a falakon, netán elárasztották vízzel, mert ereszt a szomszéd mínusz 1-re berakott olimpiai méretű úszómedencéje. Nem egy, hanem temérdek ilyen példa van, még a leköszönő Boris Johnson érintett húga is dühösen fakadt ki erről egy dokumentumfilmben a BBC-nek.
Persze, sok olyan tősgyökeres, középosztálybeli londoni is lakik még ezekben a kerületekben, akik örökölték az otthonukat, így nem annyira értik, mégis mi szükség van a mínusz negyediken kosárlabda- vagy tekepályára, mozi-, netán bálteremre. Ráadásul mindezt úgy, hogy a legtöbb család itt sem lakik az év nagy részében, egyesek mindössze pár napot-hetet töltenek itt, hogy bevásároljanak valamilyen ünnepre.
Ezek a hosszadalmas, a szomszédok számára kényelmetlen és kockázatos, akár milliárdokat felemésztő átalakítások sok esetben pusztán befektetési célból valósulnak meg, hiszen az ingatlanok értéke jelentősen nő ezekkel, évről évre exponenciálisan – és addig kell ütni a vasat, amíg meleg, ki tudja, hogy a jelenleg a lakosok protestálása ellenére a dologgal nem igazán foglalkozó városvezetés mikor keményít be. (Bár azt hozzá kell tenni, a londoni építőipart ezek a beruházások nagyban pörgetik, a lakberendezési iparról nem is beszélve, rengeteg szakember és vállalkozás működését, ezáltal adófontokat biztosítanak. Ezzel szemben állnak a zajra és a parkolóhelyekre kényes lakók panaszkodásai.)
Persze, az is egy valid álláspont, ha valaki úgy gondolja, nem élet az élet, ha arra a pár hétre nélkülöznie kell a privát, otthoni kaszinót. De érthető, ha valaki nem talál elég parkolót a környéken a luxus-sportautógyűjteményének, és a Ferrarikat és Lamborghiniket egy hatalmas hangárban tárolná inkább a ház alatt, ahova lift viszi le őket. (Mondjuk ezt némi iróniával, persze.)
Adódik a kérdés, ha valaki ilyen nagy lábon szeretne élni, miért a belvárosban akar nyomorogni? Kissé messzebbről is könnyen abszolválható a Bond Street üzletsoráig és a Selfridges luxusáruházig a távolság. A londoni irányítószámok azonban picit magát a tulajdonost is beárazzák, s lehet, hogy otthon Moszkvában, Dohában vagy Dubajban hatalmas villákhoz, netán palotákhoz szokott, azonban, ha az ember azt tudja mondani, ő ezekben a kerületekben lakik, az már egy elég jó névjegykártya bárhol a bolygón.
A világ szupergazdagjai, így az orosz oligarchiák is ezért fognak bele a jellemzően a felső-középosztály számára emelt családi házak alagsori szintjének feltuningolásába. Csak 2008–2017 közt 4650 alagsort növeltek többszintesre, ezek közül azonban csak 112 db volt úgynevezett megaalagsor, ami azt jelenti, hogy a minimum három, föld alatti szint alapterülete már jelentősen meghaladja a felépítmény méretét – olyan is előfordul így, hogy köbméterben a többszöröse a föld alatti parkolóház a védett lakóingatlannak.
De álljon itt még pár szám: ezekben a belvárosi alagsorokban 1000 edzőterem, 380 medence, 460 moziterem, 380 borospince, 550 tévészoba, 340 játékterem, 240 szauna és gőzkabin, valamint 60 garázs kapott helyet, de ez a szám azóta biztos nőtt. Ahogy a kereslet is, hiszen egyre több a szupergazdag a világon, aki megengedheti magának ezt a presztízsbefektetést, hogy itt túrja jobban szét a földet. Szóval, ha valamiképpen a brit nagypolitika úgy dönt, hogy az oroszoknak menniük kell, lesz vevő a házaikra.
A szerző luxusszakértő.
(Borítókép: Gyalogosok kelnek át az utcán a Harrods luxusáruház közelében 2022. április 22-én Londonban. Fotó: Hollie Adams/Getty Images)