Sok tekintetben változott a Sziget, ám a lényege továbbra is megmaradt. Csak mintha valahogy nem mernénk még totális erőbedobással fejest ugrani a teljes szabadságba.
A második napra azért az emberben leülepszenek a dolgok, és a nyitás sokkoló öröme után picit alaposabban is szemügyre veheti, mennyiben más vagy épp ugyanolyan a hosszú kényszerpihenőből feltámasztott rendezvény, amely oly sok ember számára évek óta a szabadságot szimbolizálja. A 28. Sziget idén hat napon keresztül nyújt teljes programkínálatot, ami továbbra sem csak koncerteket jelent – cirkusz, táncművészet és színház is helyet kapott a produkciók sorában, de persze egyéb kikapcsolódási lehetőségeket is találhatnak a látogatók, akik közül sokan az Óbudai-szigeten laknak a fesztivál ideje alatt.
Bár az első napon a nyitás mellett a telt ház is okot adott az ünnepi hangulatra, a 95 ezres tömeg azért rendesen felverte a port a helyszínen, többen talán épp a szerdai tapasztalatok miatt csütörtökön már kendővel az arcukon közlekedtek a területen. A porszitu mindig is a fesztiválok velejárója volt, de emlékeim szerint az úgynevezett Sziget-betegség csak a rendezvény vége felé kapta el az embert, persze az is lehet, hogy a két év szünet miatt a szervezetünk is elszokott a helyzettől, mindenesetre az első nap eléggé megviselte a légutaimat, így a tervezettnél csak később tudtam elindulni másnap Óbuda felé.
Én általában HÉV-vel közelítem meg a helyszínt. Korábban – mivel az akkor jóval egyszerűbbnek tűnt – gyakran utaztam hajóval is, az első napon most kifejezetten azt éreztem, hogy a HÉV használata is ugyanolyan zökkenőmentes, és a fesztivál elhagyását is sikerült megkönnyíteniük a szervezőknek. Először is láthatóan több a biztonsági ember, az utolsó nagyszínpados fellépő koncertjének végére pedig teljesen átrendezik a kordonokat, nagyobb teret engedve a K-hídon távozóknak, és megnyitva egy rövidebb utat a HÉV-megálló felé. Még mindig sokan taxiznak, illetve vannak, akik a kihelyezett Limo rollerekkel száguldanak haza az éjszakában, ami praktikus és gyors megoldásnak tűnik.
Arról már korábban is írtunk, hogy a K-híd idén kopasz szerkezettel biztosít kiutat a valóságból, az átjáró felújítása után ugyanis nem engedélyezték, hogy felcicomázzák. A bejárat ezért teljesen más képet nyújt: ugyan az üdvözlő zászlók megmaradtak, azokat a híd előtt, egy félkörívű állványon helyezték el, és a jellegzetes Sziget felirat sem került fel a homlokzatra. Mindez érthető, de attól még egy picit elszomorítja az embert, a K-hídra függesztett molinóknak ugyanis különös varázsuk volt mindig.
Maga a fesztivál díszítése is némileg szegényesebbnek hat: hiányoznak a színes lampionok, a fákra függesztett tarka szalagok és szivárványos esernyők, a nagyszínpadhoz vezető gyalogutat pedig nem szegélyezik idén zászlók. Utóbbit Kádár Tamás fő szervező kérdésünkre a keddi sajtótájékoztatón a hely kihasználásával magyarázta – a természetvédelmi rész miatt ugyanis valamivel kisebb területre szorultak, és várhatóan több telt házas nap is lesz a rendezvény ideje alatt.
Néhol persze még visszaköszönnek a jellegzetes motívumok: a Sziget felirat, amit sötétedés után különböző színekkel világítanak meg, továbbra is a megszokott helyén várja a szelfizni vágyókat, áll az óriáskerék, és a VIP mögötti lombok közé is felkerültek a gömblámpások, ahogy a „Before I die…” fal is megmaradt, de a misztikus hangulatot teremtő dekorációk helyett most leginkább égőfüzérekkel oldották meg az éjszakai világítást. A magam részéről persze el tudom képzelni, hogy két ilyen nehéz év után, amit a járvány okozott, mennyire nem egyszerű újra startolni – ha kevesebb dekorációval, de ezért mégiscsak túlélt és elindult a Sziget.
Mindig kattintós téma, hogy mi mennyiben fáj egy fesztiválon, főleg most, hogy az utóbbi hetek és hónapok drágulását azért a mindennapokban is rendesen érezzük. Szerintem nagyjából a VOLT és a Balaton Sound árazása között lehet a Sziget, ami persze a magyar pénztárcának sok, nemzetközi viszonylatban viszont még így is olcsónak számít. Legutóbb Bécsben és Párizsban jártam néhány koncerten, ahol egy csapolt sörért átszámolva több mint 3000 forintot fizettem, és az üdítő is 2000 forint fölött állt meg, egy nem túl jó szendvicsért pedig 3200 forintot kértek.
A külföldieknek tehát még így is olcsónak számít a Sziget vendéglátós kínálata, ahol ha bejárjuk a területet, tényleg elég pazar a felhozatal, a magyaroknak persze ez egyáltalán nem vigasz. A belépő árán is sokan fanyalognak, pedig a 30 ezer forint körüli napijegy egy külföldi zenekar arénás koncertjének árkategóriájába illeszkedik úgy, hogy egy egészen más, bizonyos szempontból jóval komplexebb zenei és művészeti élményt ad. Szerintem egyébként elsősorban nem az árakkal van a baj, hanem az itthoni fizetésekkel.
Hogy hogyan lehet olcsón megúszni a bentlétet – aki nem tudná, a Szigetre be lehet vinni saját fogyasztásra ételt és alkoholmentes italt. Én az elmúlt két napban ezt kihasználva igazából még egyetlen forintot sem költöttem a rendezvényen – mindig volt nálam üdítő, amelynek flakonját később vízzel töltöttem meg, és egy-két pogácsát is becsúsztattam a táskámba. A fesztivál területén egyébként egy Aldi is üzemel, ahol a napi élelmüket meg tudják vásárolni a fesztiválozók. Csak az italokat mérik egységárban mindenhol, de amire már korábban is felhívtuk a figyelmet: a rendezvény területén vannak ingyenes ivóvízpontok.
Idén először a nagyszínpad mellett kialakított VIP-helyre is csak külön belépővel mehet be az ember, amin többen nagyon meglepődtek, és zúgolódtak is persze. Korábban ugye meghívásos alapon lehetett „nagyon fontos személy” jelzést kapni, és a sajtó képviselői is automatikusan jogosultak voltak a belépésre.
A mostani rendezvényen ez annyiban változott, hogy bárki bevásárolhatja magát a nagykoncertekre egyébként remek kilátást nyújtó helyre, automatikusan pedig ezentúl senkinek nem jár engedély arra, hogy betegye a lábát a VIP-be. Még a celebeknek sem. Az is más, hogy most több színpadnál is van külön VIP – a Freedome, a Party Aréna és a Magic Mirror is rendelkezik ilyen hellyel, utóbbi az egyetlen, ahol még meghívásos alapon lehet időzni.
Annak ellenére, hogy sok minden más a fesztiválon, a rendezvény üzenete és lényege ugyanaz maradt. A K-hídon átgyalogolva kilépünk a valóságból és egy olyan helyen találjuk magunkat, ahol teljes mértékben önmagunk lehetünk, amit a szervezők számtalan csatornán keresztül, folyamatosan kommunikálnak.
Csütörtökön a nagyszínpadon a Sziget vendégeként a holland Aynouk Tan aktivista az elfogadás fontosságáról beszélt, utalva a magyar kormány által 2021 júliusában elfogadott melegellenes törvényre, amelyet határozottan elítél, szerinte ugyanis a kirekesztés embereket ölhet meg. A Sziget Fesztivál mindig is kiállt azért, hogy mindenkit egyforma jogok illessenek meg, ahogy Aynouk Tan is ezt az eszmét hirdeti, a melegeken túl más, hátrányos helyzetbe taszított csoportok mellett kiállva. Azt is kiemelte, nemcsak az elfogadás fontos, hanem az is, hogy ha ennek ellenkezőjével találkozunk, igenis emeljük fel a hangunkat.
A nagyszínpadon egyébként a második napon picit rockosabba fordult a zenei kínálat, legalábbis ami a fő fellépőt illeti: a Kings of Leon csapata érkezett, akik nem először lépnek fel a Szigeten, előttük a szintén visszajáró Bastille igyekezett megmozgatni a közönséget, illetve Alice Merton és a Bagossy Brothers Company is fellépett.
Nem voltak annyian, mint szerdán, de láthatóan jó hangulatban buliztak a jelenlévők, bár az is igaz, hogy a közönség soraiban egyelőre kevesebb az őrült jelmezes, ami ugye szintén a Sziget egyik jellegzetessége lenne. Kicsit olyan, mintha elfelejtettünk volna fesztiválozni, pedig annyira vártuk már ezt a hetet! Ahogy körbejártam este a területet, az volt az érzésem, hogy a többség csak a nagyszínpadra koncentrál, a többi helyszínen, főleg az Óbudai-sziget északi részén már a Bastille fellépése alatt is eléggé megcsappant a létszám.
Nem tudom, hogy ez változik-e majd a következő napokban, az biztos, hogy ma este irdatlan sokan lesznek, hiszen Justin Bieber áll színpadra, aki korábban nemhogy a Szigeten, de Magyarországon sem járt még. 95 ezer ember pedig egyszerűen nem fér be a nagyszínpad elé.
(Borítókép: Kaszás Tamás / Index)