A költő-kártyajáték alkotó a pandémia alatt elhunyt Szőcs Gézának ajánlotta az UNO-ra alapuló játékot. Az irodalomórákon is hasznos kiadványról beszélgettünk a szerzővel.

Miként vetődött fel önben, mint íróemberben, hogy nagy költőinket kiléptesse a verseskötetekből és kártyalapokra tegye?

Induljunk el onnan, hogy papírforma szerint legalább egyszer mindenki volt gyerek, és ha kellett, ha nem, játszott. Én is. Leginkább egyedül, de társakkal együtt még szívesebben. Erre találták ki a társasjátékot, amivel egy helyben lehetett tartani minket viszonylag veszélytelenül. A legtöbb társas azonban hosszú, így hamar eluntuk, szétszéledtünk. Itt jön a képbe a gyorsabb ritmusú kártya, nálunk a családban mindenki kártyázott. Nagyanyám tarot kártyából jósolt a felvidéki asszonyoknak, nagyapám úgy tudott zsírozni, mint senki más. Apám rablóultiban volt verhetetlen, anyám a kanaszta koronázatlan királynője volt. Nekem maradt a Csapd le, csacsi, a Piros papucs, később a Snapszer és a Huszonegy. Nem mellesleg apám tanította meg ultizni a nagyobbik fiamat, Dávidot, aki úgy látszik, nem esett messze a fájától, mert továbbvitte a hagyományt, és világszerte elismert táblajáték-készítő lett, igazi sztár a társasjátékok világában, toplistás game designer. Az ő sikerein felbuzdulva ötöltem ki, hogy készítek egy olyan irodalmi kártyajátékot, amilyen még soha nem volt.

Az első lépés az volt, hogy megtaláljam azt az alapjátékot, amelyet egy gyerek is könnyűszerrel megtanul és kedvvel tudja játszani. Ez fontos, hiszen az irodalom nehezebben átlátható, tekervényes világát kellett ötvöznöm egy népszerű és könnyen játszható kártyatípussal. Így jutott eszembe az UNO, ami pikpakk megtanulható, 6 éves kortól játszható, és ennek általam átdolgozott, továbbfejlesztett változatára építettem rá az irodalmi ismeretanyagot.

Lehet szerepe a játéknak az iskolai oktatásban? 

Azt is mondhatjuk, ez egy oktatási és ismeretterjesztő segédanyag, hiszen a magyar és világlíra klasszikusairól olvashatunk benne nevekre lebontva, évszámokkal, műcímekkel és idézetekkel, a kezdetektől napjainkig. Általános iskolás ugyanúgy haszonnal forgathatja, mint a középiskolások. Az oktatásban igen egyszerűen alkalmazható: a tanulók akár az órán is tanári közreműködéssel játszanak vele, miközben rögzül bennük a kezükben lévő kártyákon látható költő neve, arcképe, születési és halálozási évszámai és legjellemzőbb idézete. És ha még további ismeretre van szükségük, felcsapják a szabálykönyvet, és elolvassák azt a fél vagy egy oldalt, ami a költőről szól.

Magyar és világirodalmi költők szerepelnek a játékban, Homérosztól Petri Györgyig. Milyen szempontokat vett figyelembe a játék összeállításakor?

A 108 kártya úgy oszlik el, hogy 72 világirodalmi nagyságú klasszikus költő szerepel rajta, és 36 magyar klasszikus költő. Ki a klasszikus? Aki kiállta az idők próbáját világirodalmi szinten és a saját nemzeti kultúrájában is. Természetesen az értelemszerűen helyet kapott, aki benne van az iskolai tananyagban, de sok olyan költő is, akik nincsenek benne, de életművük kulturális-irodalmi közkinccsé vált az idők során, és van magyar fordításuk. Nézzük példákkal a korai korszakokat: a világirodalmi arcképcsarnok az i. e. 8. századtól Homérosszal kezdődik. A görög, latin és középkori költőfejedelmek mellett (mondjuk Szapphó, Vergilius, Villon) a kevésbé ismert, de meghatározó fontosságú alkotókat sem hagytam ki (például Pindarosz, Jacopone da Todi, vagy a német lovagköltő von Eschenbach). Nem szerettem volna, ha jeles női írók kimaradnak (Louise Labé vagy Elizabeth Barrett Browning), vagy a kis, illetve a kánonon kívüli nemzetek nagyjai (James Macpherson, Adam Mickiewicz, Giacomo Leopardi, Rabindranath Tagore).

A magyar irodalom esetében sem volt olyan könnyű dolgom, mint az elsőre látszott: Janus Pannonius az első világirodalmi szintű hazai költőnk, vele indul a sor, a Kányádi–Tandori–Petri-hármas pedig a zárórész. De nemzeti klasszikusaink mellett becsempésztem olyan neveket is, mint Kisfaludy Károly, Szép Ernő, Vas István, Jékely Zoltán. És egy szomorú történetet is hadd mondjak el: 2020 őszén zártam le a szerkesztési folyamatot, és megmutattam a névsort Szőcs Géza nagyszerű költő barátomnak, aki rajongott a kártya ötletéért. Gondosan mérlegelte a listát, és másnap három változtatást javasolt. Mindhármat beépítettem, de ő már nem láthatta a végleges anyagot, mert két hónappal később a pandémia áldozata lett. Az ő emlékének ajánlottam a könyvecskét.

A kártyázás ősidők óta közelebb hozza egymáshoz az embereket. Erre nagy szükség van most, amikor többet találkozunk a cybertérben, mint személyesen. Gondolt erre, mikor megtervezte a játékot?

Én csak arra gondoltam, hogy ebben a masszívan barbarizálódó világban le kell tennem az asztalra egy olyan dolgot, ami kicsit felrázza az embereket, élményt ad és még szórakoztat is. És ha már kipattant ez az ötlet, nem szerettem volna, hogy mások valósítsák meg. Ebben volt segítségemre a Petőfi Kulturális Ügynökség pályázata. Egyébként az sem ördögtől való gondolat, hogy internetes kártyajátékká fejlesszük, ha netán megint bezárulós idők jönnek. De én optimista vagyok, most, hogy elkészült a kártya, inkább az foglalkoztat, hogy minél több helyre, minél több fiatalhoz, iskolába, kulturális intézményekbe jusson el.

Az alcím: „Szórakoztató kártyajáték nem csak felnőtteknek”. Kiknek ajánlaná?

Kortól függetlenül kétféle embernek ajánlom: annak, aki szereti az irodalmat, és annak, aki még nem.

(Borítókép: Turczi István egyik versét olvassa fel a Versmaratonon 2018. április 11-én. Fotó: MTI/Bruzák Noémi)