Megkezdte az év hátralévő részére időzített Las Vegas-i koncertsorozatát az Aerosmith, a járvány miatt két év csúszással ugyan, de még mindig az öt évtizedes karrierjüket ünnepelve. A szeptember 14-ei nyitóesten mi is ott voltunk, ahol a nemrég rehablitáción átesett, 74 éves Steven Tyler kétségtelenül a maximumot hozta.
Megalakulásának 50. évfordulója alkalmából 2020-ban indult volna az Aerosmith világ körüli turnéra, amelynek keretében – 26 év után – egy budapesti koncertet is hirdetett a zenekar. A járvány miatt azonban kétszer is halasztották, végül pedig törölték az európai körutat, Steven Tyler ráadásul gyógyszerfüggősége okán nyár közepén rehabilitációra vonult, ezért újabb bulikat mondott le a csapat.
A szeptember közepétől december 11-ig tartó Las Vegas-i koncertsorozat dátumait viszont nem törölték, szeptember 14-én pedig – miután felléptek Bostonban és Bangorban – szépen meg is kezdték a Deuces are Wild még hátralévő vállalásait teljesíteni. Az eredetileg 50 estésre tervezett szériának a következő hónapokban a Park MGM resort Dolby Live nevű helyszíne ad otthont, amely egy fedett amfiteátrum, Las Vegas második legnagyobb színházterme, 5200 fős kapacitással. A sorozat nyitóestjére sikerült még egy jegyet elcsípnem az utolsók közül, így magam is megtapasztalhattam, mekkora élményt tud adni az a hangtechnika, amit ott alkalmaznak.
Igen. Miután színházteremről van szó, a Dolby Live értelemszerűen széksorokkal van tele, bár az Aeroshmith esetén a színpad két oldalán volt egy-egy VIP-szekció, ahol a hardcore fanok ugrálhattak, ahogy az A betű formára alakított kifutó belső részében is tombolhatott egy csoport – és persze, ahogy a koncert elindult, a földszinten ülők is felpattantak a helyükről mind. A felső szinteken azért ez nehézségekbe ütközött – egyrészt elég meredekek a lelátók, másrészt a zenekar rajongótábora is életkorban inkább középkortól felfelé képviseltette magát, de ahányszor csak körbepillantottam, azt tapasztaltam, hogy
mindenki ragyogó arccal énekli magában a dalok szövegét.
A Dolby Live egyébként egy nagyon igényes hely. A beengedésnél mindenki kedves és készséges volt, bár velem nem is lehetett különösen gondjuk, ugyanis előre tájékozódtam a szabályokról, tudtam, hogy csak egy egészen kis táskát lehet bevinni, amiben a személyes holmikon kívül más nemigen lehet. De bent is extra volt a fogadtatás, pedig bizony volt őrültek háza a merchandise miatt – kerüljön bármibe, mindenki szeretett volna hazavinni valamilyen emléket, így a két szintre elosztott fotófalaknál és a zenekari pólókat értékesítő helyeken elképesztően hosszú sorok álltak. Szépen meg is kopasztották a merchpultokat, pedig a felsők az átlagnál magasabb áron, 50 dollárnál kezdődtek.
A show-t este 8 órára írták ki, amihez tartotta is magát a zenekar, ám a starthoz képest még fél órát várni kellett arra, hogy színpadra lépjenek a tagok, a produkció ugyanis egy 30 perces, kiadatlan hanganyagokból és az Aerosmith archívumából származó, eddig nem látott képekből összeállított montázzsal indult, amely végigvezette a közönséget a zenekar történetén. Mindezt a színpad elé függönyszerűen belógatott ledekre vetítették, miközben az oldalsó sarkokban visszaszámoltak az élő show-ig.
A filmes rész egyébként az Oscar- és Emmy-díjas Pixomondo stúdió szakembereinek munkáját dicséri, akik a legmodernebb technológiát alkalmazva még az Aerosmith szárnyas logóját is életre keltették. Engem csak egy dolog zavart picit, hogy a ledek némileg áttetszőek voltak, így a színpad két oldalán, a VIP-szekcióban működő bár villogó felirata, illetve az ott elhelyezett pár darab játékgép fényei áttűntek a moziban. Hiába, a Park MGM mégiscsak egy kaszinóhotel, és Las Vegasban ugye még a boltokban is játékgépekbe botlik az ember. Ettől függetlenül kissé szürreális volt – főleg, miután elkezdett játszani a zenekar –, hogy a produkció közben rálátok két bárpultra meg néhány félkarú rablóra is.
Érezhetően mindenki nagy izgalommal várta, hogy végre megkezdődjön a koncert, ahogy én is, hiszen amikor 1993-ban, majd 1994-ben Magyarországon járt a zenekar, nem volt alkalmam ott lenni a bulin. Steven Tyler, Joe Perry, Brad Whitford, Tom Hamilton és Joey Kramer az amerikai rocktörténelem olyan ikonjai, akiknek a koncertjét, ha van rá lehetőség, egyszerűen nem hagyhatja ki az ember. Igazi élő legendák, akik több mint 150 millió albumot adtak el világszerte, és akiket számtalan elismeréssel, köztük négy Grammy-díjjal is kitüntettek, valamint felvettek a rock and roll halhatatlanjai közé.
A visszaszámlálás után végre indulhatott a show, amely ismét egy rövid, látványban és hangzásban is dinamikus vetítéssel kezdődött, majd „felgördültek” a ledek, és végre előbukkant a takarásból a zenekar. A produkciót a Back in the Saddle című nótával indította a csapat, Tyler pedig nem volt rest a jellegzetes mikrofonállványát cipelve azonnal előrejönni és birtokba venni a kifutót is. A színpad melletti székekből felpattanó rajongók valószínűleg már ekkor szívinfarktusközeli állapotba kerültek, a frontember ugyanis elég hamar átvariálta a belépőöltözékét, a fehér kalapját közéjük hajítva.
Akik aggódtak a Tylert érintő rehabilitáció miatt, teljesen megnyugodhattak: az énekes a 90 perces produkciót elképesztő energiával tolta le, ide-oda rohangált a színpadon, pacsizott a rajongókkal, játszott a kamerának, és attól sem jött zavarba, amikor láthatóan valami gond volt a mikroportjával, mert koncert közben legalább kétszer meg kellett igazítani az övére erősített eszközöket. Az énekes hangja egyébként nagyon erőteljes és tiszta volt, a Dolby Atmos-technológiára épülő hangrendszerrel pedig úgy szólaltak meg a dalok, hogy
az embert teljes mértékben elárasztotta a zene belülről.
Még a hátunk mögött is hangsugárzók voltak, a zene így rétegekre bontva, különböző irányból érkezett – egészen páratlan élmény volt, mint ahogy a látvány is. A színpad mögötti kivetítőn, amely észrevétlenül olvadt bele a képi egységbe, hol animációk, hol kliprészletek futottak, de ami igazán nagyot dobott az egészen, hogy a hátsó lednek volt egy mélysége, ami abszolút növelte a térhatást. Minden dalhoz egy-egy különálló képi világ társult, mintha sok kis produkciót kaptunk volna, amelyek egymásba kapcsolódva hoztak létre egy nagy egészet végül, mindehhez pedig a terem legkülönbözőbb pontjain elhelyezett, elképesztően sok lámpa és lézer játéka tökéletesen igazodott.
A zenészek egy 17 tételes setlisttel készültek, a repertoárból nem maradt ki a Cryin’, a Love in the Elevator, a Livin’ on the Edge vagy épp az I Don’t Wanna Miss a Thing sem, utóbbinál vonósok is csatlakoztak a csapathoz. A ráadásblokk ezúttal csak kétszámosra szűkült – megvárakoztatva némiképp a visszatapssal buzdító közönséget, akikre közben rászabadítottak valamennyi léggömböt is, Steven Tyler a meztelen felsőtestét is láttatva, új öltözékben jelent meg a színpadon, majd a kifutó csúcsán elhelyezett zongorához telepedve belekezdett a Dream On című dalba. A zárótétel a Run DMC-vel közös Walk This Way című nóta volt, amelynél egy híd ereszkedett le a magasból, összekötve a színpadot a felső lelátóval. Steven Tyler szépen fel is gyalogolt rajta, hogy elköszönjön a távolabb helyet foglalóktól is, mielőtt végleg eltűnt a színfalak mögött.
(Borítókép: Az Aerosmith szeptember 14-én Las Vegasban, a Park MGM Dolby Live termében. Fotó: Ross Halfin/Live Nation)