Vasárnap este a Papp László Budapest Sportarénában koncertezett a Sum 41 és a Simple Plan. A kanadai zenészek közös bulijának apropóját két album megjelenésének évfordulója, illetve hosszú időre visszatekintő ismeretsége adta, amely egyúttal meg is előlegezte az esemény jó hangulatát. Ugyan a helyszín berendezése eltért a megszokottól, a két csapat óriási svunggal vette birtokba a színpadot, hogy a budapesti közönséggel együtt is kiengedjék a gőzt végre.
Legutóbb a VOLT Fesztiválon láthatta a magyar közönség a Sum 41 zenekart. A banda frontembere már akkor utalt rá, hogy hamarosan visszatérnek Magyarországra, nem sokkal később pedig meg is hirdették a Simple Plan csapatával közös turnéjukat, amelynek két korai Sum 41-album megjelenésének évfordulója adta az apropóját. A The Does This Look All Killer No Filler névre keresztelt koncertsorozat a banda All Killer No Filler, illetve Does This Look Infected? című lemezeit ünnepli, melyek közül az előbbi huszonegy, míg az utóbbi húsz évvel ezelőtt látott napvilágot. Hogy ehhez miként kapcsolódik a Simple Plan, arról vasárnap este a Sum 41 tagjait is megkérdeztük – erről hamarosan olvashat az Index oldalán. Addig is elmeséljük, hogy a legutóbbi, soproni koncerthez képest mit tapasztaltunk a kanadai pop-punkok közös buliján.
Már a turné meghirdetésekor volt bennem kétség, hogy – már ami a Sum 41-t illeti – túl hamar térnek vissza a zenészek hazánkba, főleg azok után, amit a VOLT Fesztiválon láttam júniusban. Akkor ugyanis az volt a tapasztalat, hogy a magyar közönség inkább kapcsolódik a hazai csapatokhoz – a Halott Pénz koncertje után ugyanis, amely a rendezvényen a legnagyobb tömeget vonzotta, a látogatók egy része távozott vagy átvonult egy másik színpadhoz, illetve a vendéglátóegységekhez, és az aznapi headliner Sum 41 buliján akkor valahogy érezhetően kevesebben maradtak, ami persze nem jelenti azt, hogy nem csaptak óriási bulit a kanadai punk rockerek.
Persze miután idehaza lépten nyomon – rádióban, tévében, de még a reklámokban is – ömlenek a magyar slágerek, amelyek ebből kifolyólag automatikusan rögzülnek, így érthető módon azok jobban vonzzák az átlag hazai közönséget, ha közös mulatozásról van szó. Ez rendben is van, ám én mégis azt gondolom, ha már egyszer megvált valaki egy méregdrága fesztiválbelépőt, legyen benne annyi nyitottság és kíváncsiság a ritkán látottra, netán az újra, hogy ad egy esélyt a más országokban egyébként óriási népszerűségnek örvendő, nemzetközi csapatoknak is, és ne csak azt hallgassa meg, amit egyébként máskor is könnyedén – sok esetben ingyen – elérhet.
A SUM 41 RÁADÁSUL PONT EGY OLYAN ZENEKAR, AMELYNEK ELKÉPESZTŐEN FÜLBEMÁSZÓAK ÉS PÖRGŐSEK A DALAI, EZÁLTAL AZOK SZÁMÁRA IS FOGYASZTHATÓK, AKIK A HÉTKÖZNAPOKBAN KIZÁRÓLAG POPZENÉT HALLGATNAK.
Szerencsére, amit vasárnap este a Papp László Budapest Sportarénában tapasztaltam, azért valamilyen szinten megnyugtatott: a Sum 41 és a Simple Plan közös koncertjének hangulatára abszolút nem lehetett panasz – még élénken élnek az emlékezetemben Deryck Whibley-ék parkos fellépései, ahol a tömeg közepén mindig óriási pogózásba lendültek az emberek – nos, ha az arénában nem is szabadult el olyan mértékben a pokol, mint azokon a koncerten, láthatóan itt is nagyon jól szórakoztak mindazok, akik eljöttek.
Három produkciót láthatott vasárnap este a Papp László Sportarénában a közönség. Én nagyjából akkor érkeztem a küzdőtérre, amikor az angol dalszerző-énekes Cassyette lépett színpadra, aki érezhetően mindent megtett azért, hogy hangulatba hozza a jelenlévőket. Addigra már túl voltam a szokásos merchpóló begyűjtésén, amit ezen az estén 14 ezer forintban mértek, turnéfelsőből pedig legalább négyféle állt a rajongók rendelkezésére. Hozzám hasonlóan láthatóan a szervezők is agyalhattak azon, vajon milyen elrendezésben alakítsák ki a belső teret úgy, hogy legyen elég hely a pogózáshoz, és ha mégsem töltené meg a két zenekar a csaknem 15 ezer fős kapacitással bíró csarnokot, ne tűnjön üresnek a hely. Valahol tesztnek is felfogható volt a buli,
a Budapest Parkon kívül ugyanis korábban csak fesztiválokon lépett fel hazánkban a két zenekar, ahol viszont mindkét produkció kétségtelenül jól működött.
A megoldás végül az lett, hogy a széksorokat az aréna falához csapva az ülőhelyeket szinte mind megszüntették, a színpadot pedig a terem bal oldalára helyezték – úgy, mint ahogy a magyarok közül például a Hiperkarma, a nemzetközi előadók esetén pedig a Judas Priest vagy épp Mike Shinoda buliján tették. Nagyon nem vagyok jó a nézőszám megsaccolásában, de abban biztos vagyok, hogy a telt háztól messze volt a látogatók tömege, ám ezzel az elrendezéssel viszonylag szépen mutatott a közönség, már ami a Sum 41 koncertjét illeti. Cassyette fellépése alatt azért volt még bennem némi aggodalom – bár tény, hogy a hölgy igen korán, 18.15-kor ragadott mikrofont, akkor még tán harmadház sem volt a teremben, és az emberek egy része a büfében vagy épp a dohányzó részlegen időzött, netán még meg sem érkezett.
A Simple Plan kezdésére azért a közönség jó része benyomult a küzdőtérre, a frontember, Pierre Bouvier pedig már az első percben feltüzelte a jelenlévőket azzal, hogy magyar nyelven üdvözölte őket, nem sokkal később pedig elbüszkélkedett, hogy immáron negyedszer járnak hazánkban. Pop-punk csapathoz híven pörgős szettel érkezett a zenekar, a saját számok mellett pedig egy összeállítást is hoztak, amelyben Smash Mouth, Avril Lavigne és a The Killers egy-egy dalát mosták egybe. A bő egyórás szettet stroboszkóppal feltuningolt fényjátékkal, füsttel és egy ponton labdák elengedésével igyekeztek felturbózni, de a tagok folyamatos mozgása is sokat hozzátett ahhoz, hogy egy pillanatra se üljön le a buli. Az igazi tombolda viszont még váratott magára – azt a Sum 41 csapatának sikerült ténylegesen megvalósítani. Hiába, bármilyen sikeres is a Simple Plan, hazánkban feltehetőleg sokkal populárisabbak a Sum 41 slágerei, amelyek közül jó párat bizonyosan azok is ismernek, akik valójában nem is tudják beazonosítani, melyik zenekarhoz köthetők a dalok.
Deryck Whibley és zenekara háromnegyed 9-kor érkezett. Aki látta már élőben a csapatot, annak feltehetőleg nem volt meglepő az a dinamika, ahogy a színpadra robbantak a zenészek – a Motivation című számmal indítottak, amely az évfordulós lemezek közül az All Killer No Filler című korongon jelent meg annak idején, és azóta sem kopott ki az örökzöldek közül. A lemezről persze a Fat Lip, az In Too Deep és a Summer című dalok is előkerültek, míg a Does It Look Infected? album tételeiből a The Hell Song, a Hooch, a Still Waiting és az Over My Head is szerepelt a setlistben.
A Simple Planhoz hasonlóan a Sum 41 tagjai is készültek egy medley-vel, bár ők nem másokét, hanem a saját, a My Direction, a No Brains, a Rhythms és az All Messed Up című dalaikat fűzték egy csokorba, illetve a Queen We Will Rock You című számát is előadták később, amit amúgy a hasonló műfajban mozgó Green Day is gyakran elővesz a koncertjein. A repertoárra egyébként egyáltalán nem lehetett panasz, ám – ahogy azt Whibley korábban egy Insta-bejegyzésben már megelőlegezte – valóban eltért egy-két szám tekintetében a turné előző bulijain elhangzottaktól, illetve nálunk csak egyszer jött vissza ráadásra a csapat – a második körös Best of me című sláger elmaradt végül.
Ami mindenképp újnak számított, hogy az előző koncerteken megszokott, a banda nevéhez igazodva az egyik kezével egy négyest, a másik kezével a középső ujját felmutatva egy egyest formázó, felfújható csontváz már nem volt része a színpadképnek, a helyét egy sátáni bikafejjel pótolták a kanadai zenészek. A parádés fényjátékot kiegészítő füstoszlopok és lángok viszont most sem hiányoztak, sőt az egyik számnál előkerültek a Simple Plannál debütált labdák is, de apró szemes és szalagos konfettit is kapott a nyakába a közönség.
A látványelemeken kívül a Sum 41 esetén a zenészek színpadi jelenléte is nagyon sokat hozzátesz ahhoz, hogy egy táncos-őrült buliba csapjon át a koncert. Whibley marha jó frontember, aki a jól időzített megszólalásai mellett megállás nélkül, folyamatos mozgásban van, produkció közben mostanában a gitárt is ritkábban veszi kézbe, pont azért, hogy az állandó helyváltoztatásban semmi se akadályozza. A társai szintén le-föl mászkálnak a pódiumon, ami ad egyfajta lendületet a színpadon látottaknak –
ez a dinamika pedig általában igen hamar átragad a közönségre, ami végül pogózásban csúcsosodik ki mindig.
Ezúttal nem volt akkora őrület, mint amit például 2019-ben a Budapest Parkban tapasztaltam, de szerintem ennek csupán a helyszínválasztás lehetett az oka – az arénában mintha egy fokkal jobban igyekezett volna „viselkedni” a tömeg, szabadtéren, fesztiválközegben valahogy sokkal lazábbak az emberek, és könnyebben elengedik magukat.
Ami viszont üdítő látvány volt, hogy a közönség soraiban nem csak a zenekari tagok korosztályának volt jelenése: egy csomó nagyon fiatal rajongó is érkezett, ami szépen mutatja, hogy a banda dalai a mai napig népszerűek és az új generáció számára is ugyanúgy működnek, mint a kétezres évek elején. Talán csak az volt elszomorító egy picit, hogy ennél azért valamivel több emberre számítottam a koncerten, főleg, hogy a jegyárak még kiemelt állóhely esetén sem kúsztak 20 ezer forint fölé, ami a nagy nemzetközi bandáknál nem feltétlenül jellemző, ráadásul itt egy két headlineres csomagot kapott a közönség.
(Borítókép: Kaszás Tamás / Index)