A Prosectura zenekart annak idején Imre Norbert és Polgár Tamás alapította Szekszárdon. 1989 tavaszán még Anális Coitus néven születtek a szerzeményeik, pár hónappal később azonban már a ma is ismert brand alatt készült el a punkegyüttes második demója. Indulása óta több tagcserén is átesett a zenekar, ám a két alapító zenész máig stabil arcnak számít a csapatban, amely október 29-én a budapesti Barba Negrában készül megünnepelni, hogy a Prosectura krisztusi korba lépett.

Bár a punkmozgalom klasszikus értelemben véve alapvetően politikai töltetű – a világról, a fennálló rendszerről és a társadalomról alkotott kritika adja a lényegét –, a Prosectura elsősorban nem azzal akart kitűnni, hogy a dalszövegeiben társadalmi szerepet vállal. Imre Norbert – ahogy ő fogalmaz – egyébként sem egy zászlóvivő típus, neki a punkság nem is kifejezetten lázadást jelent, inkább egyfajta életvitelt, ami szabadságot ad a véleménynyilvánításhoz úgy és olyan formában, ahogy neki ahhoz kedve van. Az ő világában a szókimondás és a kritika nem kötelező jelleggel, hanem lehetőségként foglal helyet, annak a szabadságát is megadva, hogy ha ahhoz van kedve, csöndben maradjon, vagy letegye a mikrofont egy időre.

Az alapító-frontemberrel, aki mostanra már egygyermekes családapa, a zenélés mellett pedig egy üzletben civil munkája is van, a közelgő koncert apropóján beszélgettünk a kezdetekről, az azóta bekövetkezett változásokról, családról, még trágár dalszövegekről is – de a raktárkoncert is szóba került, amelyre ugyan felkérték, de a Prosectura végül nem vállalta el.

Fontos valamiért a harminchármas, vagy csak egyszerűen minden évfordulót megünnepelnek?

Jézus életében is fontos volt. Egyrészt ez ilyen kerek valamennyire – már amennyire annak lehet mondani a harminchármat. De szerintem eleve érdekességnek számít, hogy ennyi ideig működik egy zenekar. Végül is ennyi. Most már minden napnak örülni kell. Ki tudja, mi lesz? Jön megint egy Covid vagy bármi...

Túl sok interjút nem találtam önnel. Ez azért van, mert nem érdekli a sajtó, vagy fordítva?

Kölcsönös. Sohasem kepesztettünk különösebben, hogy bárhova is bekerüljünk. Ismertem olyan pályatársakat, akik hajlandók voltak akár fél napot is ülni egy szerkesztőség előtt, hogy betegyék őket valahova egy háromszor kettes képpel. Ilyet mi nem csináltunk. Annyira meg talán nem is voltunk fontosak soha, hogy állandóan kergessenek. Jól megvoltunk egymás nélkül.

Nem nehéz így menedzselni egy zenekart? Úgy értem, sajtómegjelenések nélkül.

A mi esetünkben menedzselésről beszélni elég furcsa lenne, mert nem egy tudatos koncepció mentén haladunk. Vannak dolgok, amiket kiteszünk magunkról vagy megcsinálunk, de nincsenek nagyívű tervek vagy felépített dolgaink. Ilyen jellegű tudatos menedzselés nincs, nem is volt soha. Elég ad hoc jelleggel működtünk mindig.

Azért vannak olyan zenekarok, amelyek elég nagyra nőttek ebben a műfajban is. Soha nem vágytak mondjuk egy Aréna-koncertre?

Nem abban a közegben érezzük a legjobban magunkat. Persze biztos szívesen játszana ott is az ember, de a tervszerűség soha nem volt jellemző ránk, ilyen ötéves, hároméves vagy egyéves terveket mi nem nagyon építettünk. Nem is találtunk valószínűleg erre megfelelő embert, mert ugye kitalálhatsz valamit magadnak, de ha ebben nem vagy erős, akkor mindenképp kell egy olyan menedzser vagy valaki, aki ezt végigviszi, meg jó víziói vannak. Nekünk nem voltak ilyenek.

Ebben benne lehet az is, hogy mondjuk nem elég kompromisszumképesek?

Nem vagyunk annyira egyszerű esetek, mint ahogy gondolná az ember, ennek minden előnyével, meg hátrányával. De nem is nagyon keresgettek, hogy minket akarnának menedzselni – valószínűleg nem láttak benne pénzt, amiért érdemes lett volna beszállni a dologba. Ez így alakult, de én nem is nagyon bánom. Ha lett volna egy olyan céltudatos valaki, aki kitalálja, hogy ezt vagy azt megcsináljuk, lehet, hogy elértünk volna valamit, de szerintem tuti, hogy már nem lenne zenekar. Nálunk gyakran előfordul, hogy mondjuk egy darabig nem csinálunk semmit – ketten vagyunk szerzők, akik a legelejétől a zenekarban vannak, és hát ugye 33 év azért egy házasságból is baromi sok lenne, ezért van, hogy két-három hónapig nem játszunk, hogy egy kicsit külön lélegezzünk. De ettől függetlenül azért együtt vagyunk, mert együtt kell lennünk mindenféleképpen. Ha van egy szerveződ vagy menedzsered, akkor ezt nem tudod megcsinálni, mert azt mondaná, hogy ez most nem fér bele a tervbe, és szarul jön ki, ha hónapokig nem játszunk. Úgyhogy nem is bánom, hogy ez nincs.

Mondjuk, amikor megalakult a zenekar, a nevük sem volt még túl...

Szalonképes? Hát abszolút nem. Az Anális Coitus volt ugye az a veretes név. Aztán egyszer úgy alakult, hogy eljött Szekszárdra a város testvérzenekara. Azt mondták – ami akkor azért nagy dolognak számított –, hogy kimehetünk játszani hozzájuk Németországba, ahol a testvérváros polgármestere fogadott volna minket, mint seggbekuki zenekart... akkor változtattuk meg a nevünket Prosecturára.

Ezért változtattak nevet?

Igen, ez volt az a fő, kurvanagy kompromisszum. A megalkuvás. Eladtuk magunkat, megalkudtunk már az elején...

De a dalszövegek nem finomodtak...

Nem, azok maradtak. Eleinte még gondolkodtunk, hogy vajon leadják-e majd ezeket így vagy sem, de egy idő után már nem nagyon foglalkoztunk ezzel.

Feltétlenül szükséges, hogy trágár legyen egy dalszöveg?

Sokan azt gondolják, hogy ez teljes mértékben öncélú, de én nem tartom annak. Amúgy sem beszélek túl szépen, még a saját gyerekem előtt sem. Vannak szülők, akik csak úgy vetik a kereszteket, ha valami csúnyát mondanak, én viszont úgy gondolok erre, ha az én gyerekem már hallotta ezeket a szavakat, neki már nem is lesznek érdekesek. Akiket mindentől óvnak, azok ha meghallják az iskolában, hogy „b.szás” – mert ettől úgysem lehet őket megóvni –, utána ezt mondogatják három hétig mindenhol. Az én lányom ilyenkor már fel sem kapja a fejét, és az a vicc, hogy nem is használja ezeket a szavakat. Tudja, hogy léteznek, és nem jók, de neki ez már nem egy kuriózum.

És a zenei munkásságához hogyan viszonyul?

Sehogy, leszarja. Én nem mutogatom neki, mert minek? Nem olyan vagyok. Tudja, ismeri, ha valahol meghallja a dalainkat, szól, hogy apa, te vagy, de nem nagyon érdekli.

Akkor a koncertjeire sem jár?

Volt már, de az, hogy jár, túlzás. Még csak kilencéves.

Szaladjunk vissza picit a kezdetekhez. Korában azt mondta, a zenei hatások miatt lett punkzenekara, de azért biztos volt ebben más is. Mi ellen lázadt akkoriban?

Azzal kezdődött, hogy nekem nagyon megtetszett ez a fajta zene, meg az egész dolog, és az volt az érzésem – mint sokaknak, akiket a punkzene megtalált –, hogy ez azért nem olyan nehéz, én is tudnám csinálni. Meg hát azért segghülye sem voltam, véleményem nekem is volt a világról, de maga a punk nekem nem azt jelentette, hogy most mindenáron lázadni kell minden rendszer vagy bármi más ellen. Csak annyit, hogy legyél kritikus, és mondd el a véleményed. Ha mindenáron csak és kizárólag lázadni akarsz, akkor te hülye vagy. Az ellen is kellene, ami tetszik? Maga a punkattitűd viszont abszolút benne volt a dologban, a magyar zenekarok közül is olyanok tetszettek, mint például a Kretens, nem az átlagos rockegyüttesek.

A szülei mit szóltak a törekvéseihez?

Először azt se tudták, mi az a punk. Aztán persze nekem is lett sárga hajam, meg biztosítótű a fülemben. De nekem nem ezek a külsőségek voltak elsősorban fontosak soha, hanem hogy legyen valamilyen véleményem, mindegy, hogy miről. Nem feltétlenül a rendszert kell szidni, a punkban ne legyen már benne, hogy kell, mert pont az a lényeg, hogy

Ha valamit kell, az béna. Ha az a nyűgöd, hogy a tinédzserkori szexuális bénaságaidról énekelsz, akkor tedd azt. Kurva sokan vannak egyébként, akik ugyanígy jártak, mint te. Akinek meg az a mániája, hogy a politikáról énekel, az meg csinálja azt. De ne legyen elvárás, hogy mindenáron az aktuális hatalom ellen kell lázadni. Miért kell? Ha tetszik, ne lázadj. Kritizálni akkor is tudod, mert olyan nincs, hogy tökéletes a fennálló rendszer.

Az elmúlt 33 év alatt azért volt olyan pillanat, amikor úgy érezte, hogy a világ, ami körülveszi, jó?

Nem. Azért mondom, hogy kritizálni lehet, és kell is. Az a szar a politikában szerintem, hogy megkülönböztetnek jobboldaliságot és baloldaliságot. Régen ugye ez tök egyszerű volt, mert egy ellenségkép volt, a kommunisták. Ezt még a hülye is értette. De amikor az alapvető értékek már úgy összekeverednek, hogy a baloldalinak gondolt párt vallja a jobboldali értékeket, és már nem is tudod követni az egészet, vagy kiderül, hogy a Béla bácsi ebből a pártból amannak dolgozik, azt nálam okosabb emberek sem látják már át, nemhogy én. A politika egy elég ingoványos talaj – nem azért, mert veszélyesnek tartom, hanem mert ezek nagyon komoly játszmák, amiket én nem látok át úgy, amennyire át kéne lássam, hogy ne tűnjek hülyének, ha véleményt mondok valamiről. Mert sokszor kiderül egy-két év után, hogy tényleg tök baromság az, ami esetleg addig hiteles hír volt.

Punkzenekarként egyébként lehet oldalt választani?

Szerintem nem kell oldalt választani. Mindenkinek megvannak a saját maga által jónak tartott értékei.

Csak mert azért már láttunk ilyet, mondjuk Nagy Ferónál.

Ez az ő dolga, és az is, hogy mit csinál. Kib.szottul nem érdekel. Lehet, hogy úgy fogja fel, hogy a kurva anyátokat, a legjobb, legkreatívabb időszakomban lófa.szt se kerestem, most beszedem azt a pénzt, és kész. Ez nem téma, mert tényleg nem az én dolgom.

Magánemberként biztos ön is változott. Mostanra családos, a zenekar mellett civil munkája is van – ez azt jelenti, hogy egy picit azért lenyugodott az évek alatt?

Ez elsősorban azt jelenti, hogy a Prosectura zenekar sosem volt olyan népszerű, hogy most a medencés házamban hentereghessek egész nap, és horgászni járjak, másrészt meg hát persze, mindenkinek előbb-utóbb eljön a normális igénye arra, hogy legyen egy gyereke, ami baromi jó dolog, és megpróbáljon családot alapítani, ami aztán vagy sikerül, vagy nem. Ezek a törekvések minden normális ember életében eljönnek egyszer. Ha nem, akkor biztos, hogy valami nem stimmel, vagy olyan defektjei vannak, amiket egy életen át húz. Én megpróbáltam és sikerült, van egy kislányom, és ez a legfontosabb, tényleg.

Akkor a prioritások mostanra átrendeződtek picit a zenekar hátrányára.

Nem is a hátrányára, inkább úgy mondanám, amennyire fontos nekünk, hogy játsszunk, annyit játszunk mostanában. Nincs kényszer, hogy egy évben hetven vagy százötven bulink legyen, hanem felállítottunk egy olyat, hogy maximum két hétvégét koncertezünk egy hónapban. Annál többet semmiképp, mert egymást sem bírnánk elviselni tovább, akkor meg minek? Próbáljuk úgy csinálni, hogy ez az egész nekünk is jó legyen.

Akkor nem ebből él.

Nem.

Soha nem is élt ebből?

Próbáltam, de akkor még otthon laktam. Jól hangzott, hogy ebből élek, de azért ott volt anyám.

Mi a civil munkája?

Most eladóként dolgozom a Gihádában. Ez egy elég érdekes butik az Üllői úton. Nagyon sok fiatal jár oda, meg punkok.

És a fotózás?

Azt már csak nagyon-nagyon hobbiszinten csinálom. Ez is szakmám lett, és magát a fotózást szeretem is, de az utólagos pöcsörészéseket, a képek kidolgozását már annyira nem. Egyébként a koncertfotózást szerettem a legjobban, az esküvőit annyira nem, pedig hát abból keresi a pénzt az ember.

A Prosectura is változott az indulása óta. A két alapítón kívül a többiek időről időre cserélődtek. Miért?

Ugye az elején azért, mert még nem tudtunk úgy zenélni, óhatatlanul elkezdtünk fejlődni valamerre. Volt, akinek később sem sikerült eléggé, vagy mondjuk családos volt, változtak az életkörülményei. Ilyenkor meg kell lépned a cserét mindenképp, mert nem tudja követni, amit kell. Olyan is volt, ami emberi dolog miatt történt, de nem ez a jellemző, inkább a körülmények változása határozta meg ezeket a dolgokat. Én ugye Pestre költöztem, ide is nősültem, de a Tomi is ide jött, a srácok viszont Szekszárdon maradtak, így logisztikailag sem ment már a dolog. De nem voltak anyázások, vagy mit tudom én. Akik tagok voltak, mindig sokáig játszottak velünk. A Gazsi is 18 év után szállt ki tavaly nyáron. Ő most 35 éves, többet volt velünk, mint nélkülünk a világon.

A tagcseréken kívül ön szerint mennyiben változott indulása óta a zenekar?

Amennyiben az emberek, akik írják a dalokat – amennyiben mi is változtunk. De úgy gondolom, amik akkoriban a legfontosabbak voltak, a mai napig érdekelnek. Nem érzek semmit másképp, nem hiszem, hogy a szövegeket másképp írtam volna akkor, mint most. Persze ez most egy olyan világ, amikor nem nagyon lehet nevén nevezni dolgokat, amivel egyébként nem is tudok mit kezdeni. Pont azt beszéltük, hogy van egy-két szövegünk, amit így visszanézve most biztos, hogy nem lehetne kiadni. Nem azért, mert bárkit is bántani akartunk vele, hanem azért, mert ilyen hülye világ van. Mindenbe belekötnek. Lassan már azt sem lehet kimondani, hogy nő. Ez olyan fura.

És az attitűd mennyiben változott?

Az szerintem semennyiben. Hála istennek. Nem is kéne, mert az határozza meg a zenekart. Nem szeretném, az szar lenne már, ha nagyon megváltoznék. Szóljatok, ha érzitek!

És egy raktárkoncert hogy fér bele ebbe az attitűdbe?

Mi nem játszottunk azon. Nagyon kevés, talán három zenekar mondott rá nemet. Pont azért, mert nem fér bele. Hát igen, nem sokan voltak ilyen érzékenyek, hogy visszamondják azt a pár millió forintot. Itt tényleg elég komoly pénzeket fizettek. De mi nemet mondtunk, mert szerintem béna, hogy ezt az állam fizesse. Hogy nem az állam pénze? Nem a f.szt nem! Kinek a pénze?

De nem turnéztunk ezzel, mert nem azért nem vállaltuk, hogy ez hírértékű legyen, hanem mert úgy gondoltuk, hogy nekünk ez nem fér bele az attitűdbe. Nem is mondtuk senkinek – csak most került szóba nemrég egy podcastben.

Társadalmi szerepvállalás sem tapasztalható túl sok zenekarnál – pedig a művészeknek valahol talán az is feladata lenne, hogy kiálljanak bizonyos ügyekben.

Ugyan, milyen szerepvállalás várható a zenekaroktól, ha elmennek egy ilyen raktárkoncertre? Hogy nézne ki, ha ezután tüntetnének mondjuk a Fidesz gazdaságpolitikája ellen? Mert azért, valljuk be, ez a raktárkoncert b.szott sokba került, egy cirkusz és kenyér sztori volt szerintem egyértelműen.

És önök? Nem érzik úgy, hogy ki kellene állniuk?

Szerintem tőlünk nem várható el, és nem is várják el, hogy mi legyünk a zászlóvivők, mert soha nem voltunk azok, nem is tartoztunk a legzajosabbak közé. Ha van egy ilyen raktárkoncert, azt visszautasítjuk, de nem biztos, hogy ott fogunk legelöl állni a barikádoknál – van annyi hős ebben az országban, álljanak oda ők! Ettől függetlenül egyetértek sok mindennel, és nem támogatunk semmilyen szinten politikai dolgokat – nem is játszunk soha olyan helyeken, amik ennyire nyomon követhetően ilyesmiről szólnak. Volt, hogy hívtak, mondván, hogy nem az lesz, de tudtad, hogy az.

Szóval, mi nem voltunk soha ilyen habitusú emberek, és én nem feltétlenül hiszem azt, hogy zászlóvivő típus vagyok. Ez pont olyan dolog, mint amikor van egy konfliktus, amit mindenki másképp rendez le. Van, aki odamegy, és bevág egyet a másiknak. Más elmondja, hogy egy segghülye, ostoba állat vagy, de olyan nyelvi eszközökkel teszi, hogy azon hirtelen mosolyogni fogsz, és csak két hét múlva érted meg, miről van szó. Ez lehet, hogy jobban is fáj, mint amikor valakit arcon b.sznak, én legalábbis mindig jobban hittem az ilyen dolgokban. Aki bármiféle ügy élére áll, karizmatikus figurának kell lennie, akinek tényleg minden szavára figyelnek. Szerintem mi nem vagyunk ilyenek.

Az utolsó lemezük 2015-ben jelent meg. Azóta születtek új dalok?

Most csinálunk új lemezt.

Lehet tudni, hogy nagyjából milyen témákat érintenek? Mi az, ami nem tetszett az elmúlt hét évben?

Mi nem foglalkoztunk aktuálpolitikával soha. Talán a Sándor, Józsefen volt néhány aktuálpolitikai dal, meg ugye a legelején azokon, amik még a nyolcvanas évek végén íródtak. Ugyanúgy vannak dolgok, amikre reagálunk egy-két dalban, de nem feltétlenül direktben. Nem mondanék témákat, ami biztos, hogy minden baromság ugyanúgy meglesz benne, mint eddig.

Ezek a dalok kiknek szólnak? Milyen most a Prosectura közönsége?

Vegyes, de azért zömmel az idősebb, jól fogyasztó korosztály, persze vannak fiatalok is. Káromkodás nem ezért van a dalokban, de tök érdekes, mert a fiatalokat valószínűleg először ez fogja meg, és ha szerencséd van, egy idő után elkezdenek gondolkodni a dolgokon, és betalálnak a szövegek. De ahogy mi káromkodunk a dalokban, az manapság már nem egy olyan extrém dolog, mint annak idején. Régebben más volt.

Mit gondol, meddig lehet hitelesen tolni egy punkzenekart?

Van ugye egy olyan jellegű hitelesség, hogy fizikailag meddig tudja csinálni az ember, meg van egy olyan, hogy mikről beszélsz, amikor énekelsz. Mi ebből a szempontból szerencsések vagyunk, mert nem olyan alkatok vagyunk, akik olyasmiről énekelnek, ami mondjuk 18 évesen még tök jól áll, de 56 vagy esetleg 70 évesen már hülyén hangzik. Nekünk nincsenek ilyen szempontból meghasonulásaink – amikről régen énekeltünk, azt ma is úgy gondoljuk, ami baromság volt akkor, az ma is az. Nem is kérték számon soha a hitelességünket, mert nem voltunk soha politikai harcosok, hogy utána történjen esetleg valami olyasmi, mint a Ferónál, ami így furcsa lehet. Nem is törekedtünk erre a címre, és nem is akarjuk elvenni senkitől, szóval nem érzem úgy, hogy a hitelesség kérdése nálunk felmerülhet, nem vonnak kétségbe semmit a zenekarral kapcsolatban.

Önnek személy szerint mit jelent a Prosectura?

Mivel már annyi éve az életem része, nem is tudom magam enélkül definiálni. Soha nem volt másik zenekarom, meg nem is lesz. Olyan, mint a feleségem. Tök érdekes egyébként, én nem vagyok egy széles spektrumon zenéket követő ember, van két-három zenekar, akiket hallgatok, de most kinn voltam egy koncerten az egyik kedvencemet megnézni, és tök ciki volt, mert az első pillanatban elbőgtem magam. Nem tudtam hova nézni! Mi a picsa van? Öregszem? És rájöttem, hogy minél tovább hallgatsz egy zenekart, annyi emóció kerül bele ebbe a történetbe, hogy szinte már csak az létezik, és az egész olyan lesz, mint egy hosszú távú kapcsolat – egyszerűen kikészít. Nagyon nagy érzelmi sokk volt az a koncert, esküszöm, megviselt. És ugyanez lehet a Prosectura is. Nem tudom elképzelni, hogy nincs, és szerintem biztos nem is lesz olyan, hogy vége, hacsak nem történik velünk valami. Lehet, hogy nem fogunk játszani egyszer majd két-három évig, de a tudatomnak kell, hogy legyen, hogy van Prosectura.

(Borítókép: Imre Norbert. Fotó: Papajcsik Péter)