Nem sok hazai előadó számára adatik meg, hogy a tengerentúlon olyan előadók nyomába lépjen, akik az egész világon ismertek. A rock and roll történelem legnagyobb zenekarai, így a Metallica, a Guns N’ Roses vagy a Rolling Stones után azonban most a Havasi Balázs nevével fémjelzett Havasi Symphonic is helyet kapott az ikonikus, gitáralakú floridai Hard Rock Hotelben – a zongoraművész és zenekara ráadásul egymás után két koncertet adott a Seminole Hard Rock Hotel & Casino Hollywoodban október 22-én. Beszédes, hogy erre korábban eddig egy európai produkciónak sem volt lehetősége a mindössze néhány éve álló, ám annál exkluzívabb helyszínen.

Havasi Balázst a magyar közönség már jól ismeri, hiszen minden évben a Papp László Budapest Sportarénában ad telt házas koncertet, neve azonban már az USA-ban sem ismeretlen – különleges, magyar népzenei motívumokat is tartalmazó, klasszikus zenei show-ja tarol a tengerentúlon, floridai fellépésére több mint tízezren voltak kíváncsiak most is. A gitárhotelben adott dupla koncert különlegességét jelzi, hogy korábban egy klip erejéig a hotel is magyar színekbe borult, amire más nemzet esetében még nem volt példa, a helyi szeminol indiánok előtt tisztelegve pedig erre az alkalomra egy különleges dalt is írt Havasi. 

A 47 éves zongoraművész most a dupla koncert kapcsán mesélt az Indexnek a magyar viszonylatban egyedülálló szakmai sikerről, karrierről, családról, de ikonikus hajviselete is szóba került.

Meséljen egy kicsit erről a dupla koncertről! Miért volt olyan különleges, és egyáltalán mitől olyan izgalmas a Hard Rock gitáralakúfloridai hotele mint helyszín?

A gitárhotel Florida első számú koncerthelyszíne, de mostanra egész Amerikában előkelő helyet vívott ki magának, elsősorban a különleges tervezésnek, a tökéletes akusztikának és az itt folyamatosan koncertező világsztároknak köszönhetően. Akár hétezer ember is elfér benne egyszerre, de a félkör alakú nézőtere miatt mégis van egyfajta intimitása, szemben a sportcsarnokokkal. Emiatt fantasztikus volt itt újra fellépni. Egyébként minden hihetetlenül profin meg van tervezve. A gitárhotel eleve úgy lett megépítve, hogy a lakosztályokból, amit a fellépők általában kapnak, különleges, titkos folyosókon keresztül le lehessen jutni egészen a színpadig, és erre nagyon nagy szükség is van. Mivel mi szombaton háromkor, majd este nyolckor is színpadra álltunk, beözönlött a helyszínre a két koncertre érkező durván 13 ezer ember, akik összetalálkoztak az éttermekben és kávézókban, és gyakorlatilag teljesen megtöltötték ezt a hatalmas helyet. Az Egyesült Államokban a sztárok értékét elsősorban abban mérik, hogy milyen vásárlóerőt képesek megmozgatni. Ebből a szempontból is nagyon jól vizsgáztunk, hiszen ennyi embert ugyanazon a napon még senki nem tudott behozni a gitárhotelbe.

Olyan zenekarok léptek fel ezen a helyszínen eddig, mint a Rolling Stones, a Metallica vagy a Guns N’ Roses. Mekkora siker ez ennek fényében?

Amikor végigmentem a folyosón, beugrott, hogy tulajdonképpen mindenkit ezeken a folyosókon vittek előttem, a Metallicát, a Rolling Stonest, a Guns N’ Rosest is, és a gondolat, hogy magyar produkcióként mi ugyanazt a sikert élvezhetjük, mint ezek a zenekarok, különleges érzéssel töltött el. Ilyenkor néha úgy érzem, mintha a saját álmaimban élnék.

Az amerikai közönség mennyire tud azonosulni a magyar kultúrát és a klasszikus zenét felvonultató produkcióval?

Ez izgalmas kérdés. Mindenki Amerikában szeretne sztár lenni, mert akik Amerikában sztárok, azok az „igazi” világsztárok. Egy 330 milliós lakosú, azonos nyelvet beszélő országban, amely talán a világ legerősebb gazdaságával rendelkezik, pillanatok alatt akkora sikert lehet csinálni, hogy másnap már mindenki érdeklődik irántad a világ minden tájáról. Viszont nagyon különleges a piac, és nem lehet előre megjósolni, hogy mire rezonál az amerikai közönség. Egy nagyon jó példa erre Robbie Williams, akinek – miután már stadionokat töltött meg Európában, és hetven-nyolcvanezer jegyet adott el a koncertjein – eszébe jutott, hogy Amerikában egyáltalán nem ismerik, és szeretett volna ezen változtatni. Kiköltözött Los Angelesbe, komoly anyagi erőforrásokkal, kapcsolatrendszerrel; végül mégsem sikerült az áttörés. A szórakoztatóiparban nincs papírforma, és sok pénzzel sem lehet biztos sikert vásárolni, ezért ilyen izgalmas számomra ez az egész. Kicsit olyan, mint amikor a népmesében a látszólagos hátránya ellenére mégis a legkisebb fiú győz.

Önnek hogy sikerült mindezt összehozni?

El kell találni az amerikai közönség szívét. Nekem már húsz évvel ezelőtt is az volt a koncepcióm, hogy ugyanúgy, ahogy a hollywoodi filmek népszerűvé tették mondjuk az ír furulyát, mi is meg tudjuk ugyanezt csinálni a magyar népzenei elemekkel. Ettől különlegesek leszünk, mások, mint a többiek. Nem siránkozunk azon, hogy mi kis ország vagyunk, hanem előnyt kovácsolunk belőle. Mivel tömegeket szeretnénk elérni, természetesen megvannak nálunk is a kötelező szórakoztatóipari elemek, de talán az tesz minket ennyire sikeressé, hogy nálunk igazi érték is van a csillogás mögött. Több ezer amerikai visszajelzés alapján mondhatom, hogy a közönség egy része nagyon mély érzelmeket él át, ami túlmutat egyszerű szórakoztatáson.

Mivel a show-nak zeneszerzője is vagyok, gyakran elmesélem nekik, hogy egy-egy darabot mi inspirált. Ilyenkor mesélek Magyarországról, a nagyszüleimről, akik már nem lehetnek velem, a feleségemről, aki húsz éve az első volt, aki igazán hitt a sikeremben, a gyerekeimről és arról, hogyan jutottunk el idáig. Elmondom, honnan indultunk, hogy tizenöt éve zongorát tanítottam Budapesten, hogy a feleségemmel tizenhat évvel ezelőtt egy kifejezetten szerény albérletben álmodoztunk arról, hogy majd ezeken a színpadokon fogok állni. Kicsit olyan ez, mint egy jó hollywoodi mozi. Mindenki megtalálja benne a személyes kapaszkodóját.

Persze nem egyik hétről a másikra alakult ilyenné az előadás: van olyan zenei téma benne, amit harminc évvel ezelőtt írtam meg, és magát a show-t is tizenöt éve fejlesztjük tudatosan Magyarország legjobb kreatív szakembereivel. De ez a dupla koncert csak a kezdet volt. A Hard Rock sikerének köszönhetően azóta több amerikai befektetőcég is megkeresett. Nem titkolt célom, hogy a következő tíz évben Amerikában száz arénakoncertet szervezzünk és bonyolítsunk le. Ez minden idők legnagyobb kelet-közép-európai kulturális sikere lenne.

Mindig erre a pályára készült, esetleg gyerekként inkább ön is tűzoltó lett volna, vagy katona?

Én mindig zenészként láttam magam. Amikor apukám vezette a kék Trabantunkat, én walkmannel a fejemen ültem mögötte, és miközben ment az Alphaville Forever Young című slágere, azt képzeltem, hogy ott állok a színpadon. Nem volt B tervem. Ez sok erőt adott a nehéz időszakokban, főleg a kezdetekben. Valahogy mindig tudtam, hogy ez meg fog történni, már egészen pici gyerekkorom óta.

A hajával sokszor azonosítják. Ez egy tudatos imidzsépítés volt, vagy egyszer bevált, és így maradt?

Teljesen véletlenül jött. Ahogyan édesapám, én is nagyon fiatalon kezdtem őszülni. Ez fura volt az embereknek, mert a koromból adódóan még nem gondolták, hogy őszülnöm kellene. Ennek már közel húsz éve. Volt egy nagyon jó fodrászom, aki egyébként a mai napig vágja a hajamat, és egyszer mutattam neki fotókat arról, hogy nekem milyen hajak tetszenek. Próbált valami hasonlót vágni, és ilyen lett, aztán pedig így is maradt. Mára hozzánőtt a produkcióhoz. A show-bizniszben egyébként, ha van valamilyen különleges stílusjegyed, akkor az előnyt jelent, mert könnyebben megismernek, megjegyeznek. Épp ezért már nem is szeretnék rajta változtatni, de abszolút nem tudatos döntés volt ez a frizura. Akkoriban csak az volt a célom ezzel, hogy olyan hajam legyen, ami elüt egy zongoraművésztől elvárt hajviselettől. A laza külső klasszikus zenei tudással párosítva azt szimbolizálja, hogy a komolyzenészek sem mindig csak komolyak, ahogy a közönség sokszor gondolja.

Amerika mellett a világ más részeire is eljutott azért a zenének köszönhetően.

Az elmúlt tíz évünk elképesztő volt; tényleg szinte mindenhol megfordultam a világban. Voltak kiemelkedő sikereink, ilyen volt például a londoni Wembley Aréna, amire mindannyian nagyon szívesen emlékezünk, de nem sok időnk van a múltba révedni, hiszen idén minden eddiginél erősebb évünk lesz. Amerika mellett fejlődünk a közel-keleti régióban is, egy kínai koncertszervezővel pedig még a koronavírus-járvány kitörése előtt írtunk alá egy szerződést, jelenleg csak arra várunk, hogy a külföldiekre vonatkozó korlátozásokat teljesen eltöröljék. Szófiában és Varsóban dupla arénakoncertekre készülünk novemberben, míg Kolozsváron az első magyar produkció leszünk, amely kétszer is megtölti majd a helyi arénát. Az erdélyi közönség már régóta szeretettel vár minket, de a statisztikák szerint egész Romániából érkeznek azért, hogy egy magyar népzenei elemekben bővelkedő produkciót az erdélyi közönséggel együtt ünnepeljenek. Szerintem ez egy egészen különleges kulturális siker.

Egy kis albérletből indulva nem lehetett egyszerű az út.

Szeretek erről beszélni, hátha az én történetem inspirációt jelenthet másoknak is. Az elmúlt években profi szakemberek azt tanácsolták, hogy ilyen ambíciókkal inkább költözzek el Magyarországról, hiszen ezeket a célokat itthonról képtelenség elérni. Mások azt mondták, hogy játsszak feldolgozásokat, és akkor majd hamarabb leszek népszerű, vagy legyek többet a tévében, mindegy, milyen a műsor, az sem baj, ha tortát dobnak az arcomba, mert az a lényeg, hogy szerepeljek. Ezeket a tanácsokat végül nem fogadtam meg, viszont mindig hittem a befektetett munkában, a magyar kreativitásban és abban a tudásban, amit a Zeneakadémia adott nekem. De azt hiszem, hogy az volt a legerősebb vezérfonal az út során, hogy igazából soha nem kérdőjeleztem meg, hogy mindez valóra váltható. 

Egy nap két show-t ugyanolyan színvonalon előadni nem lehet egyszerű, mégis tele van a naptára dupla koncertekkel. Hogy néz ki egy napja ilyenkor?

Mostanra kialakultak a saját praktikáim. A Hard Rockban például reggel tíz órakor kezdődtek a próbák, és este tízkor jöttem le a színpadról. Ennek a terhelésnek szellemileg és fizikailag is meg kell tudni felelni. A koncentráció megtartásában segít a befelé fordulás, az elmélyülés, és vannak légzőgyakorlatok is, amiket közvetlenül a színpadra lépés előtt végzek. A fizikai terhelésre nekem a jeges vízben merülés jött be a legjobban, ezt élsportoló barátaimtól lestem el. Két koncert között teljesen képes regenerálni. Emellett persze mindennap sportolok is, ha tehetem, szörfözök vagy thaiboksz-edzésre megyek.

Pedig az ön munkáját pont olyannak gondolná az ember, ami miatt ezeket érdemesebb elkerülni.

Az ember valóban azt gondolná, hogy egy zongoraművésznek vigyáznia kell a kezére, én azonban pont az ellenkezőjében hiszek. Ha kellőképpen erős ez a kéz, akkor nem fog sérülni.

A hazai médiában valóban viszonylag ritkán szerepel. Ennek mi az oka?

Ebben van egyfajta tudatosság. Azt gondolom, hogy aki a zenémet meghallgatja, sokkal többet fog megtudni rólam, mint az, aki elbeszélget velem vagy elolvas egy velem készült interjút. Ezáltal olyan sok értelmét nem látom, hogy állandóan beszéljek; beszéljen inkább a zene helyettem. Mára kialakult Magyarországon egy erős közösség, akik szeretik azt, amit csinálok. Szerintem ők kifejezetten örülnek neki, hogy nem tolom magam lépten-nyomon előtérbe, és nekem az ő véleményük a legfontosabb.

Annak ellenére hogy nem része a mindennapi közbeszédnek, azért az év végi arénás koncertjei már-már hagyománynak számítanak itthon.

Magyarországon játszani a magyar közönségnek mindig különleges, hiszen ez a hazám, és a nemzetközi sikereket is annak köszönhetjük, hogy az emberek minden évben eljöttek a Budapest Arénába, hiszen ez teremtette meg számunkra a lehetőségét annak, hogy fejlődjünk. Ilyen értelemben a mi sikerünk a magyar közönség sikere is egyben.

Hogy tudja menedzselni a magánéletét így, hogy a világ minden táján fellép? 

Van egy nyolcéves kislányom és egy tizenegy éves kisfiam. Nekik szükségük van rám, és nekem is szükségem van rájuk. Ezt úgy tudtuk megoldani, hogy két bázis köré szerveztük meg az életünket. Ha Európában koncertezem, vagy olyan helyen, ami onnan könnyebben megközelíthető, akkor Budapesten vagyunk, ha pedig Amerikában, akkor átmenetileg mindannyian Floridába költözünk. A gyerekek iskolába is tudnak ott járni, és olyan kiejtéssel beszélik az angolt, ami nekem már sose lesz meg. Büszke vagyok rájuk, amikor látom, hogy feltalálják magukat a magyartól eltérő kulturális közegben is.

A sok utazás és koncert miatt nem fél, hogy kiég, és elfogy a kreativitás?

Ebben az életformában muszáj megőrizni az ember személyiségének a magját, a gerincét. Engem a sztársággal együtt járó külsőségek egyáltalán nem vonzanak, soha nem is érdekeltek. De úgy érzem, hogy van egy küldetésem. Tehetséget és lehetőséget kaptam arra, hogy a saját zenémen keresztül segíteni tudjak olyan embereknek, akik erre fogékonyak, befogadók. A zenén keresztül életeket lehet megváltoztatni. Közben visszük magunkkal a világba Magyarország jó hírét is, a hazai zenei élet legjobb művészeivel turnézhatok együtt, a munkám pedig a hobbim és a legnagyobb szenvedélyem is egyben. Azt hiszem, ennél nem kívánhattam volna gyerekként többet.

(Borítókép: Havasi Balázs. Fotó: Havasi Symphonic)