A kifejezetten kozmetikai célú plasztikai műtétek mára már szinte teljesen hétköznapivá váltak, a legtöbb ember ismerősi körében van olyan, aki valamit átszabatott vagy alakíttatott magán – azt azonban kevesen tudják, hogy már az ókorban is végeztek ilyen beavatkozásokat, bár akkor még teljesen más céllal. A ma ismert plasztikai sebészet a világháborúkat követően alakult ki, évszázadokkal az első helyreállító beavatkozásokat követően.
A plasztikai sebészet az elmúlt évtizedekben a fiatalságra és a szépségre való törekvés szinonimájává vált, pedig ezt a szakmát már évszázadok óta az orvosi szükségszerűség vezérli – amely korántsem csak a műszájak és műmellek elkészítését jelenti. A tudományág a nevét a görög „plastikos” szóból kapta – amely jelentése „formálni” vagy „valaminek formát adni”. Bár a sebészeti tökéletesítés gondolata viszonylag új keletű jelenség, a rekonstrukciós vagy helyreállító plasztikai sebészet már az ókorban ismert volt.
A legrégebbi, ma ismert eljárások egy ókori egyiptomi orvosi szövegben, az Edwin Smith-papiruszban jelennek meg. Az Edwin Smith-papirusz egy ókori egyiptomi, sérülések sebészeti kezeléséről szóló írás egyetlen fennmaradt példánya.
Ez a világ legrégebbi sebészeti témájú írása, egyben egyike a legrégebbi orvostudományi szakkönyveknek. A hieratikus írással írt papirusz a KR. e. 16. század környékén készülhetett.
Az írás részletes esettanulmányokat tartalmaz különféle sérülésekről és diagnózisokról, emellett pedig bemutatta, hogyan kezelték az egyiptomiak a sebeket és a csonttöréseket, így azt is, hogyan kell az orrot a kívánt helyzetbe állítani, mielőtt fasíneket, tampont és vászondugót használnának annak rögzítésére egy orrsérülés esetén. Az egyiptomiak időnként protéziseket is használtak: 2000-ben egy ősi múmiánál találtak olyan lábujjprotézist, amely segíthette egy nő járását.
Az, hogy ezek az eljárások plasztikai sebészetnek tekinthetők-e, történelmi vita kérdése. Justin Yousef szerint, akinek a témában végzett kutatásait a közelmúltban publikálták a European Journal of Plastic Surgery folyóiratban, azt mondta, szerinte Indiában találták meg a történészek a szépészeti célú plasztikai műtétek elődjének első leírását. A szakember szerint a Kr. e. 6. században az orvosok Indiában már olyan eljárásokat végeztek, amelyek nem különböztek a mai orrplasztikától. A Sushruta Samhita elnevezésű leiratban az indiai orvos, Sushruta – akit néha a plasztikai sebészet atyjának is neveznek – leírta a bőrátültetések rendkívül fejlett technikáját.
A Sushruta Samhita szintén egy ősi szakkönyv, amit szanszkritul írtak az orvostudományról és a sebészetről. Akárcsak Egyiptomban, ez az eljárás is az orrokra vonatkozott, azonban Yousef szerint a betegek indítéka ekkor már bizonyos értelemben szépészeti volt.
Az ókori Indiában volt egy gyakorlat, hogy büntetésből eltávolították az orrát annak, aki házasságtörést vagy egyéb törvénybe ütköző cselekményt követett el. Ez a szégyen nyilvános jele volt – ha hiányzó orral sétáltál, az emberek tudták, hogy tettél valamit
– mondta a CNN-nek a publikációt készítő Justin Yousef, a sydney-i Royal Prince Alfred Kórház sebésze.
Az ókorban azonban nem csak az orrok jutottak főszerephez, az első ismert ajakhasadék-, azaz nyúlszáj-operációt a 4. századi kínai orvosok már sikeresen elvégezték.
Ha fejlett ókori beavatkozások, akkor az ókori Róma sem maradhat ki a sorból, ahol Aulus Cornelius Celsus enciklopédista az első században dokumentált egy eljárást, amely során a betegek szeme körüli bőrfelesleget sebészi úton távolították el. Ezt ma blefaroplasztikának vagy szemhéj-fiatalításnak nevezzük.
Az ókori világban a betegek általában az esztétikai vonzerő javítása helyett inkább valami szükséges javulást vártak ezektől a műtétektől. Tekintettel az ezekkel járó fájdalomra és kockázatokra, a kés alá bújás lehetőségét a leginkább rászorulóknak tartották fenn. A beavatkozásokkor bor volt az érzéstelenítő
– tette hozzá a plasztikai sebész.
A fejlődés ezt követően aztán lelassult, és hosszú évszázadokon keresztül szinte ugyanazok az eljárások voltak a megszokottak. Az orvostudomány nagy részéhez hasonlóan a modern csíraelmélet fejlődése és az érzéstelenítés 19. századi feltalálása tette lehetővé a plasztikai műtétek olyanná formálását is, amelyet manapság is ismerünk. A csíraelmélet számos betegség és egészségi probléma jelenleg elfogadott tudományos elmélete, amely azt állítja, hogy a kórokozóként vagy csíraként ismert mikroorganizmusok betegségekhez és rendellenességekhez vezethetnek.
A sok újítás és felfedezés mellett azonban volt egy másik, jóval szomorúbb tényező is, amely felgyorsította a plasztikai sebészet fejlődését: a háború.
Andrew Bamji, az Arcok a frontról című könyv szerzője szerint az első világháború során az arcsérüléseket szenvedő betegek óriási száma – a vérátömlesztés és a fertőzések elleni védekezés fejlődésével párosulva – lehetővé tette az orvosok számára, hogy innovatív, új technikákkal kísérletezzenek a sérülések orvoslása közben.
Ha száz páciensed van, akin gyakorolhatsz és tanulhatsz, az valójában nem túl sok, tekintettel a különféle típusú sérülésekre, de ha van ötezer beteged, az már egy teljesen más játék
– vélekedett Bamji.
A Bamji könyvének középpontjában álló intézmény, a londoni Queen Mary's Hospital volt, amely az első világháborúban az egyik első olyan egészségügyi intézmény volt, ahol az összes pácienst egy helyre csoportosították, részben ennek is köszönhetően pedig a bőr-, csont- és arcrekonstrukciós, valamint a sebvarrási technikák is fejlődtek. De hogyan?
Mivel szó szerint sebészek tucatjai dolgoztak egyszerre, így képesek voltak könnyedén átadni az ötleteiket és tudásukat, megosztani egymással a tapasztalatokat. Megesett, hogy egy műtőben egyszerre több beteget is operáltak – ez manapság a keresztfertőzések szempontjából tilos –, de ezeknek volt köszönhető az eszmecsere és a diszkurzus, amely előmozdította a rekonstrukciós technikák fejlődését.
Abban az időben a katonai és polgári betegek esetében a prioritás az alapvető működés javítása volt, például a rágás vagy a légzés megkönnyítése, így az ötlet, hogy egyszerűen valakit azért műtsenek meg, hogy a megjelenése javuljon, még nagyon gyerekcipőben járt, és meglehetősen ritka volt. Annak ellenére, hogy az orvosok Európában és Amerikában már az első világháború előtt kísérleteztek kezdetleges kozmetikai eljárásokkal, legtöbbször ezek nem jártak sikerrel.
A 20. század elején Franciaországban például az orvosok megkísérelték paraffinviasz segítségével átkontúrozni a betegek arcát, hiszen a testben felolvadt a szobahőmérsékleten szilárd anyag, így kitöltötte a rétegeket. Bár sok esetben ez sikerült is, a hosszú távú hatás hiánya és a fertőzési kockázat miatt az eljárás nem honosult meg.
A két háború közötti időszakban aztán javult a színvonal, így a kozmetikai céllal végrehajtott sebészeti beavatkozások száma is megnőtt, sőt, ekkor történtek az első nemátalakító kísérletek is.
A kozmetikai eljárásokat azonban az egészségügyi intézmények nem minden esetben nézték jó szemmel, az 1930-as években egyre több sebész végzett orr- és mellműtéteket, az ilyen beavatkozások azonban sokszor titokban, fű alatt készültek a kórházak szigora miatt.
Nehezítette a beavatkozások fejlődését és terjedését az is, hogy a legtöbb plasztikai sebész arra vágyott, hogy komoly sebészként ismerjék el őket, emiatt pedig kerülték a nyilvánosságban komolytalannak tartott kozmetikai, szépészeti eljárásokat.
A második világháború utáni időszak drasztikus változásokat hozott e területen is. A fejlődő technológia, a csökkenő kockázat és a rendelkezésre álló anyagiak mértéke mind hozzájárult a plasztikai sebészet növekvő népszerűségéhez – a beavatkozásokat az orvosok is egyre szívesebben végezték el a háborús éveket követően. Ez részben amiatt is lehet, hogy amint lecsengett a háborús időszak, a plasztikai sebészeknek is jóval kevesebb olyan eset jutott, ahol valóban szüksége volt a páciensnek a beavatkozásokra, így idővel ők is kozmetikai céllal végzett operációkba kezdtek.
Az 1960-as évekre napjaink legelterjedtebb kozmetikai eljárásai, mint például a mellnagyobbítás, az orrplasztika és az arc formázása, egyre általánosabbá váltak.
Az innovációkat továbbra is a traumás betegek, illetve a rákban vagy torzulásban szenvedők igényei vezérelték, azonban ekkor már könnyedén lehetett a technológiát hiábavalóbb célokra, így a hiú és elégedetlen emberek testének átszabására használni. Ekkor jelent meg a ma is népszerű botoxkezelés is, amelyet eredetileg a kancsalság kezelésére használtak, később pedig a kozmetikai ipar alkalmazta bőrsimító tulajdonságai miatt. Az elmúlt években az innováció ismét az orvosi szakma javára vált, a botoxot ugyanis ma már migrén és görcsök kezelésére is használják, egy tavalyi tanulmány pedig kimutatta, hogy az injekciók segíthetnek enyhíteni a depressziót.
A plasztikai sebészet robbanásszerűen lendült fel az 1990-es években, amikor is a tengerentúlon már tízszeresére nőtt a kozmetikai célú eljárások száma, ezzel pedig meghaladták a rekonstrukciós műtétek számát is – 2005-ben pedig már kétszer annyi szépészeti célú beavatkozást végeztek el, mint helyreállítót. A hírességek is hamar rákaptak a beavatkozásokra, amivel a kozmetikai sebészet a kívánatosság új irányvonalát is meghatározta.
A posztfeminista gondolkodás, amely először az 1980-as években jelent meg, arról szólt, hogy mutasd meg, milyen erős vagy.
A nők visszaszerezték a szexualitásukat, ami a plasztikai sebészeten belül azt jelentette, hogy kihangsúlyozták testük minden olyan részét, amelyet a társadalom már széles körben erotizált – köztük a combokat, a hasat és a melleket.
A koronavírus-járvány alatt ugyan a beavatkozások száma is csökkent, az akkori trendek miatt egy teljesen új irányvonaluk alakult ki a plasztikai beavatkozásoknak. Létrejött ugyanis az úgynevezett zoom effektus, amely egyben az igény megnövekedését jelentette olyan beavatkozások iránt, amelyek a videóhívások során leginkább látható testrészek átalakítását célozzák – így a nyaki zsírleszívás, az arcplasztika és szem alatti botoxkezelések iránt mutattak és mutatnak a mai napig növekvő érdeklődést az emberek.
(Borítókép: Getty Images)