A Facebook és az Instagram tökéletes platformok arra, hogy elhitessük a régen nem látott osztálytársakkal, távoli rokonokkal és volt kollégákkal, hogy sokkal jobban megy a sorunk annál, mint ami a valóság. Milliók űznek sportot ebből, némelyek akár olimpiai bajnokok is lehetnének benne. Az alábbiakban pár példán keresztül segítünk átlátni az apró lódításokon, amelyek irigykedésre késztethetnek bennünket – akár groteszk módon megszépítve ezzel az elkövetőik mindennapjait.
A közösségi médiás csatornák a személyes imázsformálás, az úgynevezett énmárka-/brandépítés talán legfontosabb eszközeivé léptek elő napjainkra. A posztokat böngészve – ha szemfülesek vagyunk – könnyen rájöhetünk, hogy ismerőseink kissé kiszínezik a valóságot, sokszor önmagukkal is elhitetve saját füllentésüket. Nem tisztünk senki felett sem pálcát törni, mindenki olyan légvárat épít maga köré, amilyet csak akar. De nem lehet amellett szó nélkül elmenni, hogy a túlkozmetikázott életek, fele sem igaz történetek hány ember pszichéjére vannak negatív hatással.
Hány megvezetett ismerős érzi azt, hogy bár ugyanarról a rajtvonalról indult, ugyanannak az iskolának a padsorait koptatta, az ő élete mégsem ott tart, valamit nagyon elszúrhatott. Esetleg például azt, hogy nem tanulta meg profi szinten kezelni a különböző szépítő filtereket, netán nem sajátította el magas fokon a megtévesztés művészetét, amelynek válfajairól tavaly már összeállítottunk egy csokorra valót, de ez a szép a social mediában: mindig van új a nap alatt.
Se a karrierje, se a párkapcsolata, se a követőszáma nem ideologizálja igazából meg, miért is kellene azt elhinnünk, hogy ő márpedig tényleg a kiváltságosok klubjának tagja, de hát látjuk a bizonyító erejű képeket. Őt igenis meghívják zárt körű eseményekre, amelyeken netán hírességek is részt vesznek. Ezek a rendezvények azért nem a legnívósabbak, a fotófalon ismeretlen márkák logói, a képeken is látszik, hogy az egész szervezés nagyon provinciális, de azért egy vörös szőnyegre futotta még az alacsony költségvetésből is, ahol emberünk is boldogan pózolhat a sok nímand közt, széles mosollyal tudtunkra adva, hogy feljutott a csúcsra.
Elengedhetetlen a köszöngetés a captionben, betaggelve azt is akár, akit csak futólag ismer, hogy az ismerősei azt higgyék, őt bizony a barátjának tartott fontos ember hívta meg, amiért nagyon hálás. Ezt egyesek étteremben is előadják, amikor a séfnek hálálkodnak, pedig hát kőkeményen fizettek a vacsoráért, mint bárki más.
A pogácsázás a marketingnyelv nem hivatalos terminus technicusa, amelyet kifejezetten azokra a belógó, a küszöb alatt is bekúszó vendégekre használunk, akiket senki sem szeretett volna meghívni, mégis sikerül valahogy ott lenniük az étteremmegnyitón vagy a luxusüzletek ügyfélpartijain. Abban különböznek a fentebbi kategóriától, hogy bár amazokat sokszor meghívják vattának (ez a színházi szakzsargonban használatos kifejezés az üres székek betöltésére), valami közük azért szegről-végről van a témához – a pogácsázóknak azonban semmi.
A termékért és szolgáltatásért sosem fizetnek, hírverést nem tudnak csapni körülötte, csak lelegelik a hidegtálat, és ingyenkoktéllal a kezükben pózolnak a rendezvényfotósnak. Természetesen abba már nem gondolnak bele, hogy az eseményt szervező előre kikalkulálta az étel mennyiségét, az italszponzornak is mondott egy számot, és hát minden helyszínnek van egy befogadóképessége – már csak biztonsági szempontból is. A kalapunkat azonban megemeljük előttük, a legakkurátusabb hoszteszen is képesek átjutni egy jó fotó reményében. Ez az igazi művészet.
Rövid, közeli és gyakori utazások, semmiképpen sem főszezonban vagy hétvége tájékán – hiszen akkor ugye már drágább lenne a szoba. Ezt a kategóriát a sok fotó és videó gyártása és azok elnyúló posztolása jellemzi, hiszen így a gyanútlan, nem örökösen a közösségi médiában görgető szemlélő azt is hiheti akár, ismerőse még mindig ott lógatja a lábát.
Biztos sikeres, hiszen szabadok a hétköznapjai, ráér a folyamatos semmittevésre.
Hogy hol szálltak meg, és mit esznek, azt szinte sosem látjuk, csak a mímelt boldogságot, hogy ázva-fázva is milyen kiváltságos ott lenni, ahová egyébként mások nyaralni járnak, hiszen akkor van itt az ideje azt a desztinációt meglátogatni. Mivel igazából a kontent mindig ugyanarra a forgatókönyvre épül, így nagyon gyorsan unalmassá válnak az egy kaptafa posztok, ez az „irigytetős” poszttípus hamar csődöt mond, ami a lájkvadászatot illeti.
Nem hiányozhatnak egyetlen jótékonysági partiról sem, pláne, ahova ki kell öltözni, azokat imádják. Előszeretettel pózolnak a fotósoknak, de még jobb, ha egy ismert embert is be tudnak rántani a képre. És itt nincs vége! Giccses idézetek és jótékonysági felhívások tarkítják a sztorijaikat, hiszen értse már meg mindenki, hogy ők jó emberek, és remélik, hogy mindenki tudja ezután a helyiértékét, hogy ők meg nem.
A baj ezzel csak az, hogy a posztoláson túl nem látjuk például őket egy szegregátumban az épülő tanoda falait festeni, ételt osztani a rászorulóknak, azaz bármi olyan tevékenységet végezni, amely nem nagyestélyiben és szmokingban történik, netán otthon a kanapéról. Mert igaz, sokkal egyszerűbb minden, épp a levegőben lévő jó ügyre rárepülni, és pár poszttal lefölözve azokat, a saját imázsunkat építgetni, mint tevőlegesen, akár csak az időnket az ügyre fordítani. Kár, hogy a civil szervezetek zöme más véleményen van a helyes adakozásról és segítésről, de biztos ők tudják rosszul.
Előszeretettel kelt lelkiismeret-furdalást az ismerőseiben – persze piedesztálról szónokolva. A jóemberkedéssel rokon foglalatosság, amikor az illető úgy oszt meg képeket korholó captionökkel a nagyipari állattartásról, hogy maga is a szupermarketben veszi a húst, és az autója bőrülése sem réten ugrándozó boldog bocikból készült.
A menő budapesti étteremben befalatozott rákos tésztája után aggódik a tengerek túlhalászásáért és a szállítmányozás ökológiai lábnyomáért, és a legszebb az egészben, hogy mindezt nem érzi álságosnak, ő egyszerűen jobb ember, aki az életet immár egy magasabb regiszterben éli, mert ezen ügyek kapcsán megvilágosodott.
Vannak, akik ügyesebbek a különböző szűrők használatában, mások szemmel láthatólag olyannyira testképzavarosak, hogy a vak is látja, hogy túl lett tolva a beauty filter a képeken. A fizika és az anatómia tudományterületei ilyenkor csendben sírnak meggyalázva egy sarokban, emberünket ez egyáltalán nem érdekli.
Meghajlott épületek, megolvadt betonjárda, darázsderék, ahonnan a belső szervek láthatóan elmentek szabadságra, irreális idomok, kilapított arc, elmosott bőrtextúra, megdúsított haj, digitális szempillák és smink, és még sorolhatnánk. Ezek a képek bár a célból készültek, hogy irigykedjünk, valójában csupán szomorúak. Annak az egyértelmű jelei, hogy az illető nem bírja elfogadni önmagát, még kevésbé az öregedés jeleit, a testének, arcának a változásait, és roppant rosszul érzi magát a bőrében.
Semmiben nem mélyed el, mindent csak a menőzés miatt próbál ki, legyenek azok drága sportok, mint a lovaglás, a golf vagy a síelés. De emberünk már egy alkalom után is expert, a téma szakértője, a tevékenység meg az élete része. Persze ne legyenek kétségeink afelől, hogy ez mind-mind kompenzálás, egy tátongó űr betöltési kísérlete, hiszen egy önmagával rendben lévő, az életével elégedett, a mindennapjaiban boldog embernek nem lételeme a bizonygatás, mások legyőzése, annak az örökös fitogtatása, hogy neki mennyire sokszínű és érdekes is az élete.
És hogy egyáltalán miért fontos erről beszélni és cikket írni? Mert manapság ez már népbetegség. Már nemcsak hivatásos influenszerek tömegei szeretnének kioktatni, hogyan kell sokkal jobban élni az életet, mint ahogy mi tesszük, de már az ismerősünk is a fejünkre koppintana virtuálisan.
Persze ebben vagy abban, kisebb vagy nagyobb mértékben mindenki magára ismerhet (már ha őszinték vagyunk önmagunkkal), ami teljesen természetes is, hiszen, ha szorult némi ambíció az emberbe, megpróbál önmagáról egy mások számára imponáló képet kialakítani. De nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy míg egyikünknek ez csak némi ártatlan kozmetikázás, másnak egy megmosolyogtató poszt, amit a helyén tud kezelni, sokak véresen komolyan veszik, ami szorongást válthat ki bennük.
És megkérdőjelezhetjük, hogy a fine dining vacsora háromszori újraosztása, a problémamentes, kilúgozott életek hétköznapi normává avanzsálása miért ekkora nagy ügy, de pontosan erre szolgálnak válasszal a számadatok. A közösségi médiás csatornákat használó serdülők körében 52 százalékkal nőtt a súlyos depressziós esetek száma 2005 óta, a fiatal felnőttek csoportjában ez már 63 százalék – így talán a sikeres jóemberkedők listájára ennek a problémának a megoldása is felkerül egyszer.
A szerző luxusszakértő.
(Borítókép: Burak Kara / Getty Images)