Méltóságteljesen emelkedik fel a Cessna négyüléses gépe St. Lucia varázslatos szépségű szigetének repülőteréről. A célpont a világ szupergazdagjainak találkozóhelye, ahová a sajtó képviselőit nem szokás beengedni. Egy kis magyar kapcsolat és furfang azonban segít.

A légtér nyugodt, bár a pilóta, Mandy mindig rátekint a mobiljára, ahol az aktuális adatok felvillannak. Ugyan a sziget a hurrikánövezeten kívül fekszik, Venezuela partjai felől gyakran hideg szelek fújnak, s ez leszállás közben zavaró lehet, hiszen a repülőtér betoncsíkja nagyon rövid, ráadásul egy domb mögött húzódik, s ez még a legedzettebb pilóták számára is kihívás. A végső manőverek előtt rövid megálló következik egy miniszigeten, ahol olyan rutinszerűen tankolnak a kis gépek, mint mi a benzinkúton: 200 liter kerül a Cessna tartályába. Mandy még egyszer körüljárja a masinát, ami nem tűnik vadonatújnak, s aztán folytatjuk utunkat.

A „légikikötő” egyetlen épületében néhány alkalmazott lézeng csupán, Mandyt jól ismerik, ügyet sem vetnek rám, s ez jó hír. Ő tekintélyes figura errefelé, de nem azért, mert St. Lucia volt miniszterelnökének egyik gyermeke, akinek hobbija a repülés. A magyarázat abban rejlik, hogy a világsztárok egy részét ő fuvarozza magángépén Mustique és a nagyobb szigetek nemzetközi repülőtere között. Az én helyemen nemrégiben Mick Jagger ült...

Ez szerencse, mert nem veszik észre a kis méretű, zsebben hordozható filmkamerát, fotózásra élesített mobilja pedig mindenkinek van, persze az is a zsebben lapul. Sikerül eltitkolni, hogy egy újságíró fürkésző szeme előtt fog kitárulkozni a furcsa sziget, ahová a legvagyonosabb látogatókat kis butikszállókba beengedik ugyan, de a média képviselőit nem, elvégre a világ szupergazdag üzletemberei, divatcézárai és a nagy sztárok tartanak fenn itt luxusnyaralókat. Ezért nem említem meg a továbbiakban sem, mikor is „csempészett be” a kapitány a gazdagok szigetére.

Mustique kis magánsziget Venezuela partjai előtt nem sokkal, a négyezer kilométeres karibi szigetcsoport Nyugat-India elnevezésű részéhez tartozik. Egyik oldalon a Atlanti-óceán, a másikon a Karib-tenger öleli át, s alig 1400 hektáros. Ezért volt ideális Collin Tennant, III. Glenconnor angol báró számára, aki 1958-ban potom 45 000 fontért megvásárolta. Igaz, sem kikötő, sem víz, sem áram, sem út nem volt arrafelé, de a dúsgazdag üzletembernek megtetszett. Ráadásul alig két év múlva éppen e szigeten gyakorolhatott gesztust az udvar felé, amikor Margit hercegnő Lord Snowdonnal, új férjével a Britannia királyi jacht fedélzetén ellátogatott Mustique-ra. A báró nászajándékként egyszerűen odaadott II. Erzsébet királynő húgának egy jókora földdarabot, ahol később rezidenciát építettek. A nagylelkű adomány nem volt véletlen, hiszen a báró felesége (akivel egyébként meglehetősen rossz volt a viszonya) Margit hercegnő udvarhölgyeként szolgált több mint 30 éven át...

A sziget számára azonban ez jelentette a döntő fordulatot, hiszen a brit bulvársajtó figyelme ráirányult, a gazdagok pedig megismerték, majd 1968-tól tömegesen kezdték vásárolni itt az ingatlanokat, elvégre sikk volt a királyi család közelében lenni. A média hiénái ekkor kezdtek rászállni a világhírességekre, ezért égetően szükség volt egy olyan helyre, ahová visszahúzódhattak, és a lesifotósok nem tudtak felvételeket készíteni, mert olyan messze volt mindentől. Ha ismeretlen, gyanús hajó közeledett, azt a biztonsági szolgálat egyszerűen elzavarta. A gazdagok és a celebek, de a királyi család is megkedvelte a gyönyörű szigetet, ahol korábban Vilmos herceg és felesége gyakran járt, a búvárkodás alapjaival itt ismerkedett meg.

Így lett a világon egyedülálló elitövezet az egyébként valóban paradicsomi pöttömnyi földdarabból, s varázsa mind a mai napig tart, mert itt valóban kielégülnek ennek a körnek a legfőbb igényei: van itt természeti szépség, luxus, nyugalom és biztonság, azaz elzártság a média olykor zaklatónak tartott érdeklődése elől. A hívatlan látogató ebből annyit érzékel, hogy az utcákon nem lehet emberrel találkozni, az egyetlen nyitva levő étteremben, a Basil’sben nincs egyetlen vendég sem a három, láthatóan unatkozó felszolgálón kívül. A luxuspalotákban dolgozó helyiek elkülönített helyeken élnek, gyermekeiknek azonban építettek iskolát, ahol ottjártamkor tizenöten tanultak.

Feltűnik azonban egy borízűen mély hangú, szakállas útikalauz, Mandy jó ismerőse, aki csak annyit mond mogorván: hívjam Babunak. Korát képtelenség megállapítani, de hajlott korúnak gondolom. Mindegy is, a fontos, hogy ő minden titkok tudója. Udvariasan autójába hív, s elvisz a legtávolabbi helyekre is, megmutatva a szupergazdagok birodalmának egy részét. Az épületekbe nem lehet bemenni, még megállni sem lehet sehol, hiszen a kamerák és a rendészek mindenütt figyelnek. De amikor lelassít, a gépeim szorgalmasan kattognak. Egészen elképesztő, amikor egy jókora domb tetején épült palotánál csak annyit mond: ez az egész a Ferrari családé! Aztán jön a hegy, amely a Puma-birodalomként híresült el.

Kisebb-nagyobb birtokok mentén vezet az út, hogy eljussunk a „szupernégyeshez”. Egy tekintélyes öblöt ölelnek körbe a telkek, amelyek közül az első Brian Adams tulajdona volt ottjártamkor, majd elképesztő pálmaerdővel és fehér kerítéssel övezve az amerikai divatguru, Tommy Hilfiger három palotája következik. Szépen sorjáznak egymás mellett, igaz, jókora távolságban. (Mint a Velvet korábban megírta, Hilfigernek sok ingatlana van, ami nem csoda, hiszen a nevével fémjelzett cégek éves árbevétele 3 ezer milliárd forint, amihez képest a Palm Beachen levő csodavilla 17 milliárdja elenyésző, miként Mustique is.)

Pálmákkal övezett tengerpart – ez a villa angol elnevezése (Palm Beach Villa), miután hathektáros pálmaerdő közepén terül el. A főépületnek többek között saját könyvtára és nyolc fürdőszobája van. Kis szökőkút hívja fel magára a figyelmet a bejáratnál, belül pedig Babu elmondása szerint minden fehér márvány és ugyanilyen színű fa – tükrözi az itteni építészeti hagyományokat. Baldachinos ágyak a hálószobákban, a parton pedig kisebb úszómedence.

A 72 éves ruhatervező saját tehetségén kívül a dúsgazdag indiai Mohan Murjaninak köszönhette betörését a világpiacra, aki 1985-ben mellé állt, amikor első üzletei csődbe mentek. Hilfiger az amerikai popkultúra elemeit páratlan kreativitással és sikerrel emelte be a viselhető, ugyanakkor fiatalosan újszerű, divatos ruházatba. Nem csak a fiatalok kedvelték meg, s a márkát 2005-ben már csaknem kétmilliárd dollárért adta el az Apax Partners befektetőcsoportnak.

Még Babu sem tudja (vagy nem árulja el), Tommy Hilfiger vagy más világhíresség mennyi időt töltött az utóbbi évtizedekben a birtokán, s azt sem, ki kivel van jóban. Egy biztos: ottjártamkor Hilfiger „telekszomszédja” az énekes Brian Adamsen kívül a tőzsdecápa Merryl Lynch családja volt, míg az öblöt egy festői hegyoldal megvásárlásával a sportszeripari óriás, a Lacoste-birodalom uralta.

Az igazi döbbenetet azonban az kelti, hogy egy másik öbölben fa játszóteret építettek a szigetet üzemeltető magántársaság alkalmazottai. Minden reggel kimennek a helyszínre, a lisztszerű, laza homokot felgereblyézik – hogy aztán senki ne lépjen rá. Merthogy nincs vendég: a tulajdonosok ugyanis „közterekre” nem járnak ki.

Babu és jómagam azonban kivételt jelentünk, mert kimerészkedünk a mélykék tenger partjára, ahonnan rá lehet látni a sziget legmodernebb villájára. A hegyoldalba építtette Jack Daniels, az amerikai whiskykirály a kicsit robusztus villát, amely a gazdagság négyemeletes, csupa üveg-beton jelképe lett, csakúgy, mint maga Mustique.

(Borítókép:  Tommy Hilfiger palotája pálmafák erdejében van. Fotó:  Oltványi Tamás)