A világ egyik leglátványosabban fejlődő övezete Malajzia fővárosában van: az amerikai metropoliszokat megszégyenítő felhőkarcoló-erdő egész Ázsia gazdasági felfutását példázza – elnevezése azonban rossz emlékeket ébreszt.
Soha nem találkoztam még olyan sokszínű taxikínálattal, mint a feltörekvő ázsiai metropoliszban, a hétmilliós Kuala Lumpurban. A mindent uraló, japán gyártmányú luxusmárkáktól kezdve a nagyon is vakmerő maláj hölgy által vezetett, kicsit megtört, recsegő-ropogó dél-koreai matuzsálemig mindegyik megbízhatóan vitt az úti célig – ráadásul rettentően olcsón. Ennek magyarázata, hogy a benzin arrafelé 150 forint literenként! Jó helyismerettel és megfelelő bátorsággal persze választhatók meglehetősen bonyolult menetrend alapján működő helyi tömegközlekedési eszközök is, így a híres egysínű vasút vagy az ingyenes buszkörjárat is.
Legbiztosabb azonban a fedett, légkondicionált, emelt szintű járdarendszer, amelynek főbb csomópontjain a múlt század elejét idéző brit gyarmati egyenruhában levő őr minden járókelőnek tiszteleg. Azért építették meglehetősen drágán, mert
a főváros központi részén a bonyolult útrendszer miatt sétálgatni képtelenség, átkelni a kereszteződésekben pedig egyszerűen reménytelen.
Megszületett az ötlet: egy szinttel megemelni az egészet – Hongkongban vagy Szingapúrban érzi az ember magát.
A környék látványa visszaigazolja a maláj mindennapok tapasztalatát, itt ma már szinte minden a pénzről szól, a sokszínű vallási-kulturális emlékeket már csak vidéken lehet megtalálni. A lüktető metropolisz térdre ereszkedett a megváltó modern istenség, a pénz hatalma előtt. Ennek fényes jegyei a dubaji plázákat megszégyenítő méretű bevásárlóközpontok – ahol a Chanel boltja előtt kígyózó sor jelezte, itt jelentős réteg gazdagodott meg. Kuala Lumpur leggyorsabban fejlődő területét Aranyháromszögnek hívják. Rosszul cseng a név: a Laosz–Észak-Thaiföld–Mianmar által határolt övezetet hívják így, ahová a világ ópiumtermelésének negyede összpontosul: az ópiummák termőterülete 40 000 hektár, évente 800 tonna tiszta kábítószert készítenek.
Kuala Lumpur azonban más – az új befektetések, a gyorsan fialó pénz jelképe, egyben Malajzia példátlan felfutásáé is. A szorgalmas munkára, az innovációra és energiára épülő gazdasági fejlődés negyedszázada tart, tavaly az energiaárak felrobbanása pedig különösen jót tett. A gáz és olaj adja a GDP közel negyedét, a cseppfolyósított gáz terén Malajzia a világ harmadik legfőbb exportőre. Ennek a gazdagságnak a jelképe a híres ikertorony, amelynek egy teljes részét ma is a Petronas helyi energetikai óriás lakja. Az ország iszlám gyökereit építészeti eszközökkel modern módon tükröző, kecses felhőkarcoló 1998–2003 között a világ legmagasabb épülete volt, James Bond-filmet is forgattak itt. Emblematikus a 41. emeleten található híd, amelynél 2009. szeptember 1-jén
a híres „pókember”, Alain Robert meg sem állt, amikor segédeszköz és biztosítás nélkül felmászott a 88. emeletig...
A turisták számára a tornyok látványa a legkedveltebb fotótéma. Ezt használják ki a környéken szép számban levő, felhőkarcolókba települt hotelek. A Banyan Tree Kuala Lumpur megnyitotta kapuit előttünk. Szinte sokkoló, hogy a 63. emeleten van a recepció, míg a 68. szinten a félelmetes panorámát nyújtó étterem, fölötte pedig a találó elnevezésű Vertigo bár, ami magyarul Szédülést jelent. A séf, Francesco Fedrighi 15 éve költözött Olaszországból Malajziába, s imádja. Szakácsok hada gondoskodik arról, hogy a hetente felkínált 40 kilónyi homár a kellő hőmérsékletű akváriumból kerüljön elő, s időben érkezzen Japánból a híres mijazaki steaknek való prémiumhús.
Shereen Chow marketingigazgató a lényegről beszél: a főváros idén végérvényesen maga mögött fogja tudni a világjárványt, mert Kína kinyitott, s özönlenek a pénzt hozó turisták, akikre a luxushotel is épít. Különben nem tettek volna az 56. emeletre olyan lakosztályt, ahol
32 fokra felfűtött meleg vizes medencéből lehet gyönyörködni az esti fénypompában fürdő ikertornyokban.
Az ország turizmusa feléledt, mert idén már 17 millió vendégre számítanak – igaz, a Covid előtt még volt 26 milliós rekord is. Azért minden hotelben minden alkalmazottnak még mindig maszkot kell viselnie, így a felszolgálóknak is.
Muram, a taxis is optimista, miközben a világhírű Batu-barlangrendszerhez szállít, ahol a sziklába épített, négy templomból álló hindu szentély csodálatos látványa és a meglehetősen találékony majmok folyamatosan versengenek a turisták kegyéért. Öt gyermeke van, 250 négyzetméteres modern lakásban él egy olyan felhőkarcolóban, ahol külföldiek nem vásárolhatnak tulajdont. Felesége is dolgozik, havi 300 000 forintnak megfelelő helyi ringgitet tesz hozzá a családi kasszához. A lakás ma 80 milliót ér – a tengerparti luxusövezetek apartmanjait azonban már félmilliárdért veszik a piacra visszatért gazdag kínaiak...
A főváros után tehát irány a tengerpart, de nem a legismertebb Langkawi vagy Borneó, hanem Penang. A hárommilliós sziget is az Indiai-óceánra nyílik, de Indonézia a 2004-es cunami során kicsit védte, ezért a pusztítás nem volt olyan hatalmas, mint a közeli Phuketen. Viszont megsemmisültek a brit gyarmati időkből származó George Town régi tengerparti viskói, s a helyükre építették a már említett, horror áron vásárolható apartmanokat kínáló hatalmas lakónegyedek 30-40 emeletes modern lakóparkjait. Értéküket növeli, hogy a brit gyarmati örökség csodálatos emlékeitől, a városházától vagy éppen a híres cornwalli erődtől nem messze vannak. A helyiek vallásuktól függetlenül felvállalják a történelmet, így lett az egykor angol hatalmat jelképező ágyúrendszer ma kedvelt esküvői helyszín...
Szorgalmasan kattognak a mobiltelefonok George Townban, ami az UNESCO világörökség része és az unikális utcai falfestészet világhírű jelképe. Kínai diáklányok társaságában érkezem a helyszínre, mert ők is a „Kisgyermekek a biciklin”-t keresik. Történt 2012-ben, hogy Ernest Zacheria litván mester kerékpározó testvérpárról készített festményt, amit egy bicikliboltban fedezett fel Tan Chor Whype helyi művészetpártoló. Mindez az Örmény utcán történt, amelynek elnevezése a XIX. századi, távolról érkezett családra utal. Ők tették a kereskedelem központjává a környéket, ahol egy falra nagyban is megfestette a képet Ernest. A helyi önkormányzat felismerte, ez újdonság, s kellő marketinggel világhírűvé tette. Azóta a város több pontján is találkozni hangulatos falfestményekkel.
A sziget a megtestesült békesség és a tolerancia példaképe: a lakosság fele kínai, 45 százaléka maláj muszlim, 5 százaléka pedig hindu, de van keresztény templom is. A világ más pontjain egymással akár erőszakos eszközökkel is harcoló, extrém vallási csoportok jelenléte itt nem érezhető, de a rendőrség láthatóan figyel. Megerősíti ezt egy másik taxis, aki nem mondja meg a nevét, mert 30 éven át katonai repülésirányító volt. Szerinte a maláj légierő modern, s az amerikaiak az élesedő tajvani–kínai viszály miatt fokozottan jelen vannak. Bár nem szereti őket, mert „jenki mentalitásuk van”, de szükséges az erő, mondja. Nem kap nyugdíjat, mert amikor kilépett a hadseregből, ő a végkielégítést választotta, ami tízmilliós nagyságrendű volt, ezért dolgozik ma is hatvan felett. Heten élnek egy nagy házban, öt autójuk van.
Általános errefelé a négy-öt gyermekes család, s a legmodernebb japán kisbuszokkal közlekednek. Így érkeznek meg Penang egyik menő hoteléhez is szépen sorban. Ami feltűnő: a gyermekek nem rohangálnak, hanem csendben közlekednek, még az étteremben sincs ricsaj. Jól neveltek, látszik. Hétvégén özönlenek a helybeliek Kuala Lumpurból, de Szingapurból is. Őket jellemzően egy gyümölcs vonzza, mert Penang a fő termőterülete a duriánnak, az ízletes, de borzalmasan büdös gyümölcsnek, ami az összes szállodából ki van tiltva!
Miközben a homokos tengerpartot rójuk, feltűnik Julian, a fővárosból érkezett családfő. Amikor megtudja, magyar vagyok, legnagyobb elképedésemre Jónyer Istvánról kezd mesélni! A magyar asztalitenisz-ikont errefelé jól ismerik, mert a foci és a tollaslabda mellett a pingpong is rendkívül népszerű sport. Ő maga is jól játszott, mert ifjúsági válogatott volt, ma állami alkalmazott: a 30 milliós országban sokan, hatmillióan élnek ebből a szektorból. Bérének felét fogja megkapni nyugdíjként, de ma még 11 százalékot be kell fizetnie az idősalapba, cége pedig a fizetése 13 százalékát utalja át.
Együtt indulunk kirándulni a közeli Majom strandra, ahová csak hajóval lehet eljutni. Idilli a nyugalom, a hatalmas, sima felületű sziklák látványa egyedi. Talán itt érződik legélesebben a világjárvány nyoma: a kis éttermek, üdítőt, gyümölcsöt kínáló bódék fele romos, elhagyott, a környéket láthatóan ritkán tisztítják.
A majmok azonban itt is szemtelenek. Egyvalakivel azonban kivételt tesznek: ő Jürgen, a bajor nomád.
A járvány alatt itt ragadt, az esőerdőben él, s nem is kíván visszatérni Európába. Mobilja már nincs, múltja (még) igen. Balatonfüred feldereng 1986-ból, emlékszik a Vitorlás étteremre is.
Van ennél azonban elképesztőbb, magyar vonatkozású történet is. A helyszín George Town óvárosa, a Lebuh King / Lebuh Geraja utcák sarka, a virágárus. A csokor megkötésének technikája felől érdeklődöm, amikor kiderül: magyar vagyok. Az üzlet mélyéről imigyen dörmög egy öblös hang: „Szóval Teller Ede hazájából jött.” Nem, nem Puskást, hanem az atombomba egyik atyját emlegeti...
(Borítókép: Luxuslakosztály a Petronas tornyoknál. Fotó: Oltványi Tamás)