Talán nem túlzó kijelenteni, hogy médiaszerepléseiből fakadóan napjainkban Pallavicini Zita a legismertebb magyar arisztokrata idehaza, az európai elit történelmi családjai számára pedig egyenesen Magyarország egyik arcának számít. Beszélgetésünk aktualitását az idei Andrássy 200 programsorozat adja, amelyet ő maga koordinál, megemlékezve ezzel is szépapjáról, gróf Andrássy Gyuláról. Az őrgrófnő emellett számos új projektjéről is először az Indexnek beszélt.
Az interjúban többek között arról beszélgettünk, hogy
Őrgrófnőként konferáltuk fel, holott az 1947. évi IV. törvény elég egyértelműen fogalmazott ebben a kérdésben: ez bizony tilos. Mennyire lehet – hogy most a nemzetközi titulusát is bedobjuk – márkinőként létezni ma Magyarországon a mindennapokban?
Leszögezném először is, hogy én nem attól érzem magam valakinek, mert van egy örökletes rangom. Ez egy szép és sokak számára fontos tradíció, amelyből azonban az is következik, hogy nemcsak másoknak vannak elvárásai irányomban, de bizony önmagamnak is. A kérdésre felelve, igen, érzek némi bizonytalanságot e téren, sokan megkérdezik, hogyan szólítsanak, mások kérdezés nélkül is használják a címemet akár egy meghívóban, a tiszteletük kifejezése jeleként. De ugye vannak más régi elnevezések is, amelyek visszajönnek, gondoljunk csak a vármegyékre vagy a főispáni titulusra.
Csak hát a főispán a kormánybiztosi munkakör régi/új megnevezése, nem a születésekor kapja a viselője. Nyilván éppen ezért lehet, hogy egyeseket zavarnak a politikai kommunikáció által is egyre többször használt nemesi címek, netán előnevek és megszólítások, mert a társadalmi egyenlőség csorbulását látják bennük.
Nem gondolnám, hogy a címek akkora veszélyt jelentenek a társadalomra, hiszen egyetlen modern, alkotmányos monarchiában sincs különbség az állampolgárok közt a származásukból fakadóan, gondoljunk csak Nagy-Britanniára, Spanyolországra vagy a skandináv királyságokra. Mi ezeket a rangokat elismerés gyanánt kaptuk, az én őseim is sokat tettek Magyarország politikai, kulturális és szociális fejlődéséért. Aztán jöttek az átkos idők. A kommunista rendszer a mi társadalmi csoportunknak még az emlékét is el akarta törölni, a szigor nyilván ennek volt köszönhető. Szép dolog lenne, ha megint lehetne a címeket használni, mert ez is része a hagyománynak, és nem kellene úgy tenni, mintha ez egy nem létező, sőt az államra, a demokráciára veszélyes dolog lenne. Egy szép gesztus, semmi több.
Tapasztal olykor ellenérzést a származásából eredeztethetően?
Az általános prekoncepció az, hogy azt gondolják, én a rangomból élek, és egyébként semmit sem csinálok, amolyan unatkozó grófkisasszony vagyok. Ez egy fals kép, ami abból fakad, hogy rengetegen nem ismerik a történelmet, hiszen akkor tudnák, hogyan alakult a régiónkban az arisztokrácia sorsa. Mi is mindenünket elvesztettük, például a dédnagymamámat, gróf Andrássy Borbálát másodmagával egy kiskunhalasi disznóólba telepítették ki. Szóval meg kellett élnünk önerőből, ahogy ma is tesszük. A legtöbben inkább kuriózumként kezelik a származásomat, rengeteg pozitív példával találkozom, de természetesen olykor negatívval is.
Ha számokkal kellene ezt kifejeznie?
Talán azt mondanám, hogy az emberek picit több mint a fele, olyan 60 százalék megadja a tiszteletet, és csak egy szűk rétegnek van kifejezett ellenérzése anélkül is, hogy egyáltalán beszéltünk volna egymással. Közülük is ledöbbenek sokan, verbalizálják is, hogy nem ezt várták, pozitívan csalódtak. Azt kell megérteni, hogy mi nem egy külön kaszt vagyunk, hanem ugyanolyan hús-vér emberek, mint bárki más. Igaz, mi már gyerekkorban involválódunk egyfajta erős hagyománytiszteletbe, ennek nem lehet ellene menni.
Gyerekként miként élte meg, hogy a családja éppenséggel nem volt a politika kegyeltje?
Semmit sem tapasztaltam ebből kisgyerekként, felvettek a Balettintézetbe, 13 évesen már főszerepet táncoltam. Az egy burok volt, ott csak a tehetséget nézték, azt csinálhattam, amit szerettem, nem foglalkoztam mással. 16-17 évesen éreztem először, hogy picit nyesegetik itt a szárnyaimat, amikor engem valahogy sose engedtek ki külföldre, amikor versenyekre kellett volna menni. De ez nem volt egy hosszú időszak, amikor már elkezdett volna nagyon zavarni, akkor jött a rendszerváltás.
Mint a vezetéknevéből is jól látszik, apai ágon egy olasz főnemesi család leszármazottja. Tartja rendszeresen a kapcsolatot a Pallavicinik római vagy genovai ágával, és általuk a többi európai rokonával?
Tartom velük is, de magyar ágként nyilván erősebbek a személyes kapcsolataim a Habsburg Birodalom, később az Osztrák–Magyar Monarchia vezető magyar, osztrák és német családjaival. Rokonságban állok – nemcsak Pallavicini, hanem Andrássy ágon is – a Wenckheim, az Auersperg és a Zichy családdal is, hogy csak párat mondjak. Természetesen nem napi szintű kapcsolattartást kell elképzelni egy ilyen kiterjedt famíliánál, de írunk olykor a másiknak, illetve esküvőkön, születésnapokon és temetéseken össze is gyűlünk. Ahogy idősödöm, egyre jobban becsülöm ezeket az alkalmakat.
Amikor – mondjuk – egy olyan rokonával, ismerősével találkozik, aki egy kommunizmust hírből sem ismerő országban, netán a mai napig egy palotában él átlagon felüli jómódban, akarva-akaratlanul előkerülhetnek-e a vagyoni különbségek? Érezte-e már magát a szegény rokonnak?
Lekezelve még sosem éreztem magam, holott hozzájuk képest nyilván szegények vagyunk – de csak anyagiakban, ezt mindig hozzáteszem. A szintén Budapesten élő Gloria von Berg bárónővel erre van egy frappáns mondatunk: „A gazdag rokonaink nekünk mindig sok pénzbe kerülnek.” Nálunk például mindig van készpénz, náluk sosincs. Nem akarok neveket mondani, de nem egyszer előfordult már a – nemzetközi viszonylatban is – milliárdosnak számító ismerőseinkkel, hogy mi álljuk a végén a fogyasztás számláját.
A szomszédos országoktól eltérően itthon elmaradt valahogy a rendszerváltás után a restitúció, azaz az államosított javak visszaszolgáltatása. Ön mit gondol erről, miért alakulhatott ez így?
A kilencvenes években még nagyon fiatal voltam, de később próbáltam megtudni az okát, hogy ez pont nálunk miért maradt el, de sosem kaptam erre egyenes választ az illetékesektől. Ez valami miatt nem ment át akkor, és 2023-ban ezt már biztos, hogy nem is lehet rendezni. Akkor lett volna itt az ideje, amikor többek közt Csehország, Románia, Szlovákia és Lengyelország is meglépte ezt, visszaadta az elkobzott ingatlanvagyont és a megmaradt ingóságokat is a jogos tulajdonosaiknak.
A közelmúlt híre pont, hogy a közpénzből felújított magyar kastélyok elsősorban múzeumi üzemeltetéséért is felelős NÖF (Nemzeti Örökségvédelmi Fejlesztési Nonprofit Kft. – a szerk.) jelentős létszámleépítésbe fogott, vele párhuzamosan pedig arról is értesülhetett a nyilvánosság, hogy a felújított, egykori főnemesi rezidenciák egy része akár teljesen ingyen kerülhet alapítványi tulajdonba – nyilván ezzel jó részük akár el is veszítheti közintézmény jellegét, látogathatóságát. Az eddig sem volt titok, hogy bizonyos főnemesi családoknak az állam akár egy jelképes összegért cserébe biztosítja azt, hogy egy-egy lakosztályt használhassanak egykori kastélyaikban. Nem éppen ebbe a vagyonrendezés irányába tart tehát pont most a dolog?
Ez így pusztán spekuláció, én épp hogy nem ezt az irányt tapasztalom. Ki merem jelenteni, hogy nem fedi a valóságot mindaz, ami a közelmúltban végigfutott a magyar sajtón az ominózus kastélyokkal kapcsolatban. Nem igaz, hogy magántulajdonba kerülnek, továbbra is közcélokat fognak szolgálni. Az helytálló azonban, hogy a szabályozás nem egységes például a tekintetben, amely meghatározza az egykori tulajdonos család és a volt magáningatlanuk viszonyát. Én az ideális példának a fehérvárcsurgói Károlyi-kastélyt tartom, ahol az egykori tulajdonosokkal szerződött az állam, és ahol roppant népszerű programokat valósítanak meg évről évre. Ez a hasznosítási forma, hogy 99 évre adják oda a kastélyt a sikeres pályázónak, a bevett gyakorlat például Csehországban is. De ebből csak ez az egy van Magyarországon egyelőre. És valóban vannak az említett példák is, hogy az egykor onnan elűzött, még ott nevelkedett, immár idős tulajdonosok életük végéig használhatják a kastély egy részét. De ettől az az ingatlanhányad nem lesz a családé, ez félreértés, az marad állami tulajdonban. És igen, van olyan is, aki meg a közelébe sem tud menni a családja egykori kastélyának. Ez egy kicsit furcsa így.
Ön gyakran oszt meg fotókat a Facebook-oldalán az egyelőre még nem látogatható, egykor a családja tulajdonában lévő, tiszadobi Andrássy-kastélyból. Ez az impozáns, ikonikus épület is felkerült a kiszivárgott listára, amely elvileg tartalmazza a megpályázható ingatlanokat. Ha valóban lehetséges lesz, fog indulni?
A NÖF valóban kért tőlem egy szakmai anyagot arról, hogyan lehetne a legjobban üzemeltetni a kastélyt, ezt be is küldtem a területért felelős Lázár János miniszter úr tárcájának. Személy szerint nagyon örülök a visszatértének, mert jól átlátja a kérdéskört és ismeri a magyar arisztokrácia helyzetét, illetve hálás vagyok a NÖF és személyesen Oláh Zsanett ügyvezető asszony nyitottságának is e téren. Osztrák, német és cseh kapcsolataimnak köszönhetően volt alkalmam több jó példán keresztül is megtanulni, hogyan működnek jól és gazdaságosan a XXI. században ezek a nagy kastélyok, így határozott elképzelésem lenne a tiszadobi kastéllyal kapcsolatban is – és természetesen ez a régió fejlődésére is hatással lenne, hiszen a kastély a környezetét is húzza magával.
Szívügyem például, hogy legyen Tiszadobon egy Andrássy-operafesztivál, amelynek már szintén összeraktam a koncepcióját. Ha az ember ezt jól csinálja, olyan színvonalat tudna képviselni, mint a Salzburgi Ünnepi Játékok. Ez azt jelentené, hogy Tiszadob akár nemzetközi viszonylatban is felkerülne a térképre, ez munkalehetőséget jelent a helyieknek, akár a kézműveseknek, akár a gasztronómiában dolgozóknak is, hiszen a látogatók ilyenkor a környéket is felfedezik. Ezek a kastélyok régen is munkalehetőséget adtak a környék népének, ma más formában, de ugyanez kell hogy a szerepük legyen.
Ez most itt egy koncepció, ellenben félő, hogy nem mindenki ilyen befogadó megközelítésben látja – mondjuk – a jövőt. Ami ma múzeum, holnap lehet, már luxusszálloda lesz, ahonnan kiszorulnak azok a nem jómódú adófizetők, akiknek az adója ugyanúgy benne van a felújításban, az újrabútorozásban.
A magyar kastélyok kincsek, nyitva kell hogy maradjanak az emberek előtt. Két kastély zárt be jelenleg, azok más funkciót fognak kapni, Tiszadob pedig pont hogy megnyílik – egyelőre csak a részben elkészült franciakert látogatható. De egyvalamit tegyünk tisztába: a pusztán múzeumi működtetés nem rentábilis, a hiányt pedig további adóból kell finanszírozni. Én azt látom egy jó útnak, hogy egy multifunkcionális működési módot kell kitalálni az adott kastélyra szabottan, a többféle bevételi láb képes önfenntartóvá tenni az ingatlant.
Ez a jelenlegi válságos helyzetben talán még fontosabb, mint valaha.
Szükségszerű lenne például, hogy a tiszadobi kastély egy részében nyíljon egy szálloda, amelyet nyilván nem az államnak kell üzemeltetnie. Számos jó nemzetközi példa mutatja, hogy az emberek miért adnak ki pénzt. Ilyen a jó gasztronómia vagy a szezonális programok, amelyek kötődnek az adott helyhez. Tiszadobon például adja magát egy „Karácsony Sissivel” című esemény, hiszen Erzsébet királyné maga is járt ott. Tiszadob mellett ott van Tokaj, Mád, Vizsoly, turisztikailag is kiváló a lokációja. Ha jól csinálják, ez egy országimázs-növelő eszköz lehet. Azt semmiképpen sem támogatnám, hogy egy magánszemély beköltözzön, magára zárja az ajtót, a köz meg kint rekedjen. De, mint mondtam, erről nincs is szó.
Önről a budapesti társasági életben köztudott, hogy nagyon sok mindenben kipróbálta már magát, most is több projektben benne van a fentebbi mellett.
A balett után maradtam kulturális területen, alapvetően a filmiparban helyezkedtem el, voltam már színésznő, rendezőasszisztens vagy kreatívigazgató is. Azért szeretem a filmet, mert végtelen szabadságot ad, egy lencsén keresztül el tudsz menni a múltba vagy a jövőbe is, mindenféle érzelmet képes megjeleníteni, egyszóval egy csoda, számomra a kamera egy mágikus dolog. Nagyon büszke vagyok például az első filmes Fabricius Gábor rendezésében készült Eltörölni Frankot című mozinkra, amely két díjat is nyert a 2021-es velencei filmfesztiválon, és amelyben én a másod art direktori munkám mellett a keresztanyámat, Károlyi Mihályné Andrássy Katinkát, a híres vörös grófnőt játszottam elmaszkírozva. Jelenleg pedig producere vagyok egy osztrák–magyar, Burgenland és Fertőd környékén játszódó sorozatnak (K9 Undercover), amelynek egy kanadai juhászkutya a főszereplője. Gyönyörű felvételek készültek a környékről, országimázs-építésnek is felfogható, hiszen 100 országban fogják vetíteni. Burgenland tartománya is támogatott minket, már csak Káel Csaba döntésére várunk. Mert szuper, hogy vannak történelmi filmjeink, de kellenek kortárs történetek is. A filmkészítés mellett most úgy néz ki, picit visszatérek a baletthez is, a Veszprém-Balaton 2023 Európa Kulturális Fővárosa projekt keretében megrendezett Hungarian Ballet Grand Prix balettverseny nemzetközi részét fogom vinni.
Az aktualitás, ami miatt leültünk igazából beszélgetni, hogy 200 éve született a szépapja, gróf Andrássy Gyula egykori miniszterelnök, később az Osztrák–Magyar Monarchia külügyminisztere. Milyen programokkal készülnek ezt megünnepelni?
Erre az évre több programot is terveztem, amelyet az Andrássy Szalon Alapítvány keretében fogunk megvalósítani, amelynek egyik alapító tagja vagyok. Júniusban a bécsi magyar nagykövetségen lesz megemlékezés egy Liszt-esttel egybekötve, amelyre a követség meghívta az osztrák külügyminisztert és Karel Schwarzenberg volt cseh külügyminisztert és miniszterelnök-helyettest is. De lesz Budapesten is megemlékezés, szeptemberben Andrássy 200 Lovaspóló Kupa, hiszen az Andrássy család hozta a kontinensre és Magyarországra ezt a sportot. Ez nekem különösen azért fontos, mert minden évben egybekötöm ezt a lovaspóló-mérkőzést egy karitatív tombolával a Magyar Máltai Szeretetszolgálat javára. A záró megemlékezés pedig a tiszadobi kastélyban lesz, ahova két szobor is készül: beltérre egy mellszobor, a kastélyparkban pedig a Kossuth téri bronz lovas szobor tökéletes másolata kerül majd felállításra.
Ha éppen nem emlékévet kell szerveznie, mivel foglalkozik az alapítványa?
Az Andrássy Szalon Alapítvány most lesz majd kétéves, így megkapjuk a közhasznú minősítést is. Elsődleges célja, hogy kulturális szalonesteket (Andrássy Szalon) rendezzen, de kiemelném például a Children for Future programunkat is. A tiszadobi kastély körül gyönyörű a környezet, tökéletes helyszín arra, hogy a gyerekeknek fenntarthatósági képzést tartsunk játékosan, illetve kreatív technikákkal ismertessük meg őket. Feltett szándékom a programba bevonni a helyi termelőket is, hogy a gyerekek megtanulják, hogy bizonyos termékek hogyan készülnek manufakturális módszerekkel. A harmadik pillér pedig az Andrássy Akadémia, amely alapvetően szintén egy gyerekeket célzó kommunikációs fejlesztőképzés különböző korcsoportoknak.
Andrássyt ugye távollétében halálra ítélték, innen jön a „szép akasztott” elnevezés, merthogy a korszakban kifejezetten jóképű férfinak tartották. A Magyarországon gyanúsan sokat időző Sissit is összeboronálta vele a szóbeszéd, ami, ha minden igaz, így is volt, erre van a kezében bizonyíték.
Sissi és Andrássy Gyula nagyon sűrűn leveleztek, ennek egy része a családunk birtokában van. Van a levelekben példa flörtre, Sissi részéről féltékenységre, mindenképpen egy bensőséges kapcsolatról árulkodnak. Többet erről viszont nem szeretnék mondani, hiszen alapvetően egy privát témáról van szó. Ha egyszer nyilvánosságra is hozzuk a levelek tartalmát, csakis a szintén érintett Habsburg–Lotharingiai családdal egyetértésben tesszük meg.
Aktív tagja, most már elöljárója is a Horthy Miklós által alapított Vitézi Rendnek. Önnek egy elég jól csengő rangja van, nincs szüksége egy plusztitulusra. Nem érzi kicsit érzékeny terepnek azt, hogy egy ambivalens megítélésű történelmi alakkal vállal ezáltal mégiscsak sorsközösséget?
Magát a családot elég jól ismerem, Ili néninél (Horthy Istvánné gróf Edelsheim-Gyulai Ilona, Horthy Miklós menye – a szerk.) voltam is kint Estorilban. A legitim Vitézi Rendbe egyébként több főnemes belépett rajtam kívül is, hasonló gondolkodású emberek vannak ott, jó alkalmak ezek a networkingre, amikor találkozunk, és tudunk együtt segíteni ott, ahol kell. Közösen azért könnyebben megy. Én relatíve új tag vagyok, és az előléptetésem Cseh- és Morvaországért, valamint a Felvidékért felelős törzskapitánnyá is elég friss, de örömmel veszem ki már az elejétől fogva a részem a rend karitatív aktivitásaiból. A rendnek egyébként van egy erős egyházi vonala is, miképp Európa minden régi, prominens, keresztény lovagrendjének, amelyeknek nagy részével kapcsolatban is állunk. Minden ilyen rend okkal jött létre, van egy missziója, amelyet tudnia kell a mai korra adaptálni. A karitatív szál, a szegényebbek támogatása mindenhol erős, hiszen nem lehet mindent az államra terhelni. És van egy katonai oldala is ennek a történetnek, például tartunk vészhelyzeti képzéseket, amelyet nem sajátítunk el sajnos az iskolarendszerben. Persze, a közösséghez tartozás érzését is megadja egy ilyen egyesület, amely egyre ritkább kincs a mai világban.
A szerző luxusszakértő.
(Borítókép: Pallavicini Zita. Fotó: Németh Kata / Index)