Budapestet sokan imádják a szépségéért, méltatják a különleges hangulatáért, a gazdag kultúrális kínálatáért, a gyógyfürdőiért és még sok egyébért. Hogy egy roppant izgalmas desztinációról van szó, arról nincs vita. Valahogy ez viszont mind mégsem elég a szupergazdagok új generációinak. Hogy miért? Ennek fogunk most utánajárni.
Hogy a világ aktuálisan legmódosabb emberei hol verik el a pénzüket, az nem állandó. Azok a városok, amelyek értik a csíziót, folyamatosan fejlesztenek, mert tudják, hogy ami tegnap még jó és elég volt a vastag pénztárcákért folyó versenyben, az holnap már ósdi és kevés lesz.
A tömegturizmus fenntarthatatlanságát inkább a kisebb helyek szenvedik meg, mint például a liguriai Cinque Terre vagy Velence, amelyek egyre bátrabban ki is mondják, hogy a semmire sem vagy csak alig költő nézelődőkre bizony, köszönik szépen, de nem tartanak igényt. Abból nem fejlődik a város, sőt csak kárt okoz igazából a gazdasági aspektusból fölösleges tömeg, a túlterheltség.
Vannak a világnak luxusszempontból igenis felkapottabb részei, amelyeknek egy jó hányada már érzi is egyúttal, hogy kopik a nimbusza. Az egyik ilyen a hagyományosan a gazdagok játszóterének tartott Monte-Carlo. Ők arra panaszkodnak, hogy a menőbb Míkonosz, netán a folyamatosan valami világszámot virító közel-keleti arab olajmonarchiák elszipkázzák a nagy vagyonok örököseit, ami hosszú távon nyomot fog hagyni a költségvetésen is, erről tavaly mi is írtunk.
Budapest a fiatal, vagyonos Y, Z és Alfa-generációsok bakancslistáján egyáltalán nincs rajta. Persze, Bécs vagy Prága sem, de ez minket ettől még nem vigasztal. Az alábbiakban összevetjük, hogy, mondjuk, Katar fővárosa, a 2022-es foci-vb-t is rendező Doha mit csinál másként, mint a magyar főváros, hogy minél több pénzt vonzzon be azoktól, akiknek bőven van belőle.
A shoppingolás egy fontos húzóerő sokaknál, amikor arról van szó, hogy kiválasszák, hol fognak egy hetet eltölteni. Luxusfronton Budapest ebben még régiós szinten sem áll jól, Bécs magasan előz persze mindenkit, de még Prága és Bukarest is leköröz minket az A listás márkákat illetően. A város addig tudott némi előnyre szert tenni, ameddig nyitva állt az Il Bacio di Stile luxusáruház, amely a régiónkban abszolút nyerő volt – de nyugat-európai szemüvegen keresztül már voltak komoly hiányosságai: például mindössze egy fine bistro étterme volt a tetőtérben, meg lent egy kávézója.
Semmi food hall, és a beautyrészleg is nagyon megkésve nyitott csak meg. Ma egy menő várostól ezzel szemben elvárás, hogy ott legyenek akár saját üzlettel is a legvágyottabb márkák, nem elég pont annyi, amit még – kis túlzással – a két kezünkön össze tudunk számolni. Doha egymás után nyitja például a luxusplázákat, mert tudja, hogy a város csillogásához és vonzerejéhez ezek nagyban hozzájárulnak.
A legtöbb pénzt elverő réteget a gasztronómiában is a márkák érdeklik: Novikov, Hakkasan, Coya, Zuma, Amazónico, LPM, EL&N, L’eto, Cipriani, Billionaire, Nammos, Nikki Beach, Nusr-et Steakhouse stb. Ezek némelyikének van/volt magyar utánzata, de az ilyenek igazából halottnak a csók, a „hamisítványok” ezt a célközönséget egyáltalán nem érdeklik. Nem tudják, mik ezek, nem lehet velük felvágni a social mediában – merthogy a követőik sem hallottak még a magyar helyekről.
Sőt mi több, ciki is ezen a szinten, ha az ember egy utánzatban üldögél, és azzal akar veretni. A dohai befektetők ezt például nagyon tudják, nyakra-főre nyitják a híres láncolatok egységeit a városban, sőt akár ennél magasabb nívójú éttermeket is lemásolnak, legyen szó akár az ikonikus párizsi Le Train Bleu étterem helyi egységéről.
Nekünk is félre kellene tenni hát az önmegvalósítási szándékot, és beállni abba a trendbe, amit Rijád, Dubaj, Abu-Dzabi, Madrid, Párizs stb. is követ. Nem ciki tőlük tanulni és az egyetlen, ebben a regiszterben értelmezhető Nobunknak erősítést adni. Ez ugyebár nem az állam feladata, színtisztán csak a vállalkozók helyes befektetésein múlik.
Itt igazából a határ a csillagos ég, de vegyünk szemléltető példának egy nagy budapesti hiányosságot: az afternoon tea, azaz a brit ötórai teaszertartás áldatlan hazai állapotát. Először is nagyon kevés hotelnek van ilyen ajánlata, holott ez ma már alap egy magát valamire is tartó luxusszállodától a világ jobb helyein. Itthon mind minőségben, mind szervizben a The Ritz-Carlton szezonális ajánlata mellett csak a Four Seasons Hotel Gresham Palace ugrik ki e fronton.
A scone-okhoz járó clotted cream brit importáru, egyébként meg Herendi étkészlet mellett falatozhatunk. A jobb külföldi hotelek erre még rá is tesznek egy lapáttal, és valami tematikus verziót találnak, ki, amelyet inspirálhatott van Gogh vagy Dalí művészete, netán Nyúl Péter, hogy a gyermeklelkű fiatal felnőtteknek is kedvezzenek. Igen, ezek rendszerint az Instán is landolnak, nemcsak az adott szállodát reklámozva ezzel a világplénum előtt, de a várost is. Dohában minden ötcsillagos szálloda nagyon odafigyel erre az étkezésre, mert ezt keresik elsősorban az influenszerek is.
Hogy minek egy gigantikus, tengeri tehenet ábrázoló giccsszobor a dohai tengerpartra? Mert Jeff Koons tervezte, a világ jelenleg legdrágábban eladni képes kortárs művésze. De hozhatnánk azt is példaként, hogy a Louis Vuittonnal másodjára kollaboráló japán képzőművésznő, Kuszama Jajoi kültéri pop-up kiállítása tömegeket vonzott a dohai Iszlám Művészeti Múzeum körüli parkba – láttuk ezt a hatást élőben és az Instán is.
Az meg nagy kérdés, amikor egy budapesti projektet szökőévben egyszer véletlenül megpályázik egy világhírű sztárépítész vagy -dizájner, hogy vajon miért nem látja meg a kiválasztó grémium a turisztikai erőt benne. Gondolhatunk itt a neves, a világ első Pritzker-díjas női építészére, az iraki származású Zaha Hadidra, akinek több pesti pályázata sem nyert – igaz, az új zuglói, nem egyöntetű tetszést kiváltó városközpontot viszont az ő irodája tervezi.
Budapest persze el van látva jócskán szép épületekkel, de nem kellene 100-200 év után is pusztán abból megpróbálni megélni, amit a felmenőink alánk raktak. A világ legmenőbb, a jövő sokat költő fogyasztóját megcélzó városok rendre előrukkolnak valami építészeti attrakcióval, amely végigfut a világsajtón is.
De ne legyünk igazságtalanok, vannak olykor jó példák idehaza is!
Az is csak segít a városon, hogy a sokat támadott Mol-székházat Sir Norman Foster követhette el. Továbbá a számos, dizájnban meglehetősen vérszegény új hotelünk mellett lesznek azért erős játékosok is: például az új budapesti Kimpton hotel összes enteriőjéért – hála a tulajdonos-fejlesztőnek – a világhírű dizájner, az ikonikus Moooi dizájnbrand társalapítója, Marcel Wanders felel majd. Az Autograph Collection láncolathoz tartozó Dorothea Hotelt pedig nem más tervezi, mint a világ egyik leghíresebb építésze és dizájnere, Piero Lissoni és csapata. Ez mind szép és jó, csak kevés sajnos felkerülni a vagyonos réteg látómezejére. Sok-sok ilyet még, mivel ezt diktálják a 2020-as évek akkor is, ha nem akaródzik meglátni!
A szerző luxusszakértő.