Mindenki hallott már a hagyományról, hogy a leendő vőlegény az eljegyzést megelőzően a lány édesapjától vagy családjától kér engedélyt a gyűrű felhúzására – a szokás azonban úgy tűnik, idejétmúlt már, hiszen egyre többen hagyják ki ezt a lépést az eljegyzést megelőzően. De most akkor illik, vagy nem kell az édesapától engedélyt kérni?
A hagyomány régóta azt diktálja, hogy a férfinak a lánykérés előtt meg kell kérnie a nő apjától is szíve választottjának a kezét, az etikett szerint azonban ez a szokás vagy hagyomány mára már teljesen elavultnak számít – nem kötelező lépés az esküvő megvalósulásához.
Ennek ellenére természetesen sok férfi még mindig betartja a formalitást, azaz a menyasszony apjával vagy szüleivel tudatja szándékát azelőtt, hogy letérdel a gyűrűvel, a szokást azonban már egyáltalán nem követelik meg azok, akik társadalmilag is elfogadhatók akarnak lenni.
A MODERN MEGKÖZELÍTÉS SZERINT EGYES PÁROK PUSZTÁN csak FORMALITÁSKÉNT KÉRNEK ENGEDÉLYT, ÉS AZT IS CSAK AZ ELJEGYZÉS UTÁN.
De miért szorult háttérbe ez a szokás?
Egyes szokások mára igencsak veszítettek népszerűségükből, különösen az olyanok, amelyek például szülői engedélyhez kötik a házasság megkötését. A női egyenjogúságnak igencsak ellentmond az, hogy a vő (esetleg az ő apja) a leendő menyasszony szüleitől kérje meg a kezét, és nem tőle magától.
Habár ez a szokás a legtöbb esetben puszta formalitás, a gondolat, hogy a menyasszony beleegyezése nem is feltétlenül számít a kérdésben, egyre többekben kelt visszatetszést. Ráadásul az, hogy a pár két tagja közül a férfinak kell vállalnia minden aktív szerepet a kapcsolat előmozdításában, szintén egyre inkább háttérbe szorul.
Az ok, amiért egyes párok úgy döntöttek, elvetik ezt a különleges hagyományt, az esküvők és a férjhez adás mint tranzakció eredetére vezethető vissza. Amikor a szokás elkezdődött, az egész arról szólt, hogy az egyik család odaadja a lányt és azzal együtt a hozományát, így a két család egyesül, ekkor pedig még megvolt a létjogosultsága annak is, hogy valaki kikérje a szülői házból a hajadon lányt.
A szokás azonban ennek ellenére is sokkal inkább a szerelmen alapuló házasságokban gyökerezik, története korántsem annyira tranzakciós célzatú, mint amilyennek első pillantásra tűnhet. A férfiak a 19. században kezdtek el engedélyt kérni leendő sógoraiktól, amikor már többnyire szabadon házasodhattak szerelemből a párok, de még mindig szükségük volt a férfiak jóváhagyására az életükben – írja az YCB.
Bár azóta sok minden megváltozott az ajánlatokkal és a házasságokkal kapcsolatban, ez a hagyomány nagyon megragadt, egyre többen mégis megkérdőjelezik annak létjogosultságát, hiszen
a nőknek teljes mértékben saját maguknak kell irányítaniuk az életüket, nem pedig felnőtt létükre is a szülők kívánságai és döntései szerint élni, azaz mindenki maga dönti el, kivel szeretné leélni az életét.
Annak ellenére, hogy egyre több pár kérdőjelezi meg és hagyja el ezt a hagyományt, a szokás még mindig erős. A Zank You 2017-es felmérése szerint a vőlegények csaknem kétharmada kér engedélyt a párja apjától, mielőtt feltenné a kérdést, míg a Knot kutatása azt mutatja, hogy a férfiak háromnegyede először a partnere szüleitől kér zöld utat az eljegyzésre.
Ezek a számok jól mutatják, hogy ez a hagyomány még mindig él és virágzik, de semmiképp sem univerzális kötelező lépés, ha eljegyzésről van szó.
Hiába azonban a társadalmi rend és a nők helyzetének változása, nem érdemes teljesen kihagyni a jövendőbelink családját a döntésből. Ennek azonban számos módja van amellett is, hogy közvetlenül a leendő menyasszony apjához kellene fordulni. Érdemes lehet először egy kicsit puhatolózni, és megkérdezni a család többi tagját, hogyan tekintenek az ilyesfajta engedélykérésre a családjukon belül, és csak ezután dönteni arról, hogy érdemes-e a tiszteletünk bizonyításaként az apához fordulni.
Így nem a lány kezét kell megkérni, hanem sokkal inkább a családtagjainak véleményét kikérni.
Bár egy meglepetéseljegyzés sokak álma lehet, nem biztos, hogy mindenki elől érdemes eltitkolni a szándékainkat. Természetesen nem kell minden részletbe beavatni a családot, annak gondolatáról és az eljegyzés körülményeibe érdemes bevonni a hozzátartozókat is, így amellett, hogy azok tisztában lesznek a szándékainkkal, jótanácsokkal is elláthatnak bennünket. Miért ne lehetne egy kicsit másképp megfogalmazni a szülőkkel folytatott beszélgetést? Ahelyett, hogy engedélyt kérnénk tőlük, udvariasan elmondhatjuk nekik a szándékunkat, sőt akár meg is kérhetjük őket, hogy segítsenek megtervezni az álomeljegyzést – így pedig senki sem fogja azt érezni, hogy a háta mögött szervezkednének.
A dolog teljesen attól is függ, hogy a párunk milyen viszonyban van a szüleivel. Ha szorosan kötődik az édesanyjához, de nem látja gyakran az apját, akkor helytelennek tűnik, ha csak pont őket avatjuk be a szándékainkba, így
amennyiben úgy érzi, hogy ez a hagyomány nem illik a családjához vagy a párja családjához, egyáltalán nem kötelező megtennie.