A New York-i Film Forumban a napokban bemutatott dokumentumfilm ad tágabb képet arról, hogy az 1970-es években karrierjük csúcspontján lévő rockzenekarok borítói mögött milyen elképzelés állhatott. A tervek a Hipgnosis stúdióhoz kötődnek, akik többek között a Pink Floyd és a Led Zeppelin egy-egy albumborítóját tervezték meg abban az időben.
A közösségi média és a zenei streamingszolgáltatók életünkbe való betörésével együtt kezdtek rohamosan zuhanni az albumeladások számai, így az előadók többnyire ma már nem CD-ben gondolkoznak – bár egyes körökben a bakelitlemezek például igen nagy kincsnek számítanak –, hanem az új dalokat a streamingszolgáltatók valamelyikén keresztül adják ki. Hogy milyen kevesen vásárolnak lemezt, azt tökéletesen érzékelteti, hogy napjainkban egy hazai előadónak hány albumot kell eladnia ahhoz, hogy arany- vagy platinalemezt kapjon – ebbe ma már egyébként a fizikai hanghordozó-eladás mellett a digitális albumletöltés is beletartozik.
A Mahasz adatai szerint míg 1992 júniusáig 100 ezer eladott lemezre volt szükség az aranylemezhez, 200 ezerre a platinához és 400 ezerre a gyémánthoz, addig 2012 decembere óta az aranyhoz már csak kétezer, a platinához pedig négyezer albumnak kell elkelnie. A streamingszolgáltatók kora előtt minden zeneszerető CD-ket, bakelitlemezeket vásárolt, és a zeneiparban is e szerint mérték az előadók sikerességét. Minden idők legnagyobb példányszámban elkelt lemeze Michael Jackson 1982-es Thrillere, amelyet 51,2 millióan vettek meg, ám az összességében elmondható a 2000-es évek előtt megjelent összes albumról, hogy a borító rengeteget számított akkoriban, mivel az ragadta meg a tekintetet. A londoni Hipgnosis stúdió e téren pedig nagyban hozzájárult az olyan klasszikus rockzenekarok sikeréhez, mint a Pink Floyd vagy a Led Zeppelin.
A napokban mutatták be a New York-i Film Forum moziban a Squaring the Circle (The Story of Hipgnosis) című dokumentumfilmet, amelyben a Hipgnosis stúdióban zajló alkotói folyamatokat kísérhették végig a nézők, illetve közelebbről ismerhették meg az egyes zenekarok albumborítói mögött álló történeteket. Az 1970-es években ugyanis ők alkották meg például a legtöbb példányban eladott lemezeket listázó rangsor negyedik helyén álló Pink FloydThe Dark Side of the Moon című album küllemét és más neves zenekarokét is.
Az albumborítók már soha nem lesznek annyira fontosak, mint a 70-es években, és az, hogy dokumentumfilm készül a korszak legjelentősebb borítóiról, amelyeket egyetlen tervezőcsapat alkotott meg, nagyon fontos lehet azok számára, akiknek kimaradt ez az időszak. Bár a bakeliteladások ismét megugrottak, azok az idők már elmúltak
– fejtette ki Anton Corbijn rendező, aki a Hipgnosis társalapítójával, Aubrey Powell-lel együtt (a másik alapító a néhai Storm Thorgerson volt) elevenítette fel, milyen sztorik fűződnek az egyes lemezekhez.
A Hipgnosis a Pink Floyddal több albumuk kapcsán is közreműködött, melyek közül a legjelentősebb az előbb említett The Dark Side of the Moon, amelyet 1973-ban való megjelenését követően 24,8 millióan vásároltak meg világszerte. Ezt megelőzően egyébként a stúdió szintén nagyot aratott az Atom Heart Mother borítójával, amin egy tehén szerepelt. Powell elmondása szerint viszont a zenekar a The Dark Side of the Moonhoz egy sokkal egyszerűbb, grafikai elemeket tartalmazó képet képzelt el. Mint hozzátette, ehhez a fizikából merített ihletet.
Teljesen véletlenül egy könyvet lapozgattam a fénytörésről, majd Storm hirtelen azt mondta: »Megvan! Csinálnunk kell egy piramist fénytöréssel!«
– jegyezte meg Powell.
Míg a Pink Floyd egy másik, 1975-ben debütált, Wish You Were Here című lemezének borítójához – amelyen két, kezet fogó férfit látni, egyikük éppen lángol – azt a koncepciót vették alapul, hogy az együttes addigra már teljesen kiábrándult a zeneiparból, és úgy vélték, az előadók ki vannak égve. Csakhogy ők pontosan ezt szerették volna ábrázolni az albumon is, így egy kaszkadőrt béreltek fel, akit többször is felgyújtottak, mire sikerült jó fotót lőni róluk. Ahogy a film rendezője kifejtette, korábban nemigen gondolta át, milyen körülmények között készülhetett a borító, és ugyan napjainkban már digitálisan is meg lehetne oldani mindezt, a borító sztorija csak jobb attól, hogy valóban fel kellett gyújtani valakit miatta.
Az előbbieken túl a Hipgnosis nevéhez köthető a Led Zeppelin egyik klasszikusának, az 1973-as Houses of the Holynak a borítója, amelyen meztelen gyerekeket látni, amint éppen másznak. A zenekar alapítója, Jimmy Page kereste meg őket, és ahogy Powell kifejtette, bár rákérdezett, elárulják-e nekik az album címét, vagy megmutatnának-e nekik néhány dalt, ennek hiányában semmilyen támpontjuk nem volt annak kapcsán, mi a zenekar elképzelése a borítóról. Mivel szabad kezet kaptak, a stúdió Arthur C. Clarke A gyermekkor vége című sci-fi-regényét hívta segítségül, ám azt Powell is elismerte, hogy az egyébként Stefan és Samantha Gates gyerekmodelleket ábrázoló borító ma már nem állná meg a helyét, mivel több szempontból is problémákba ütköznének.
A stúdió 15 éven keresztül dolgozott együtt Paul McCartney-val, akinek több albumborítóját alkották meg, köztük a The Beatles után alapított együttesének, a Wingsnek harmadik lemezén látható kompozíciót, amelyen a zenekar tagjai éppen el akarnak inalni. Mint Powell megfogalmazta, Paul McCartney valójában is menekült a The Beatlestől, így az 1973-ban piacra dobott Band on the Run borítóján szintén ezt kívánták szimbolizálni.
Kicsit olyan volt, mintha egy művészeti iskolába járó diákkal dolgoztunk volna együtt, mert mindig papírdarabkákat tépett le, és jegyzeteket firkált rá
– jegyezte meg.
Powell emellett szót ejtett a Genesis együttes egykori énekesének, Peter Gabrielnek második szólólemezéről, ami az ő nevét viseli, ám később szimplán csak Scratchként kezdték el emlegetni. Ez annak köszönhető, hogy a borítón úgy tűnik, mintha az előadó a körmeivel kaparná le azt, angolul pedig a scratch szó karmolást, karcolást jelent. Mint Powell megfogalmazta, ez azon kevés alkalmak egyike volt, hogy egy lemezborítón valóban az énekes szerepelt. Ötletszerzés gyanánt Gabriel a Hipgnosis stúdiójában kezdett fel-alá járkálni, végignézve a korábbi munkáikat, majd megakadt a szeme egy színházi társulat plakátjain. Megtetszett neki az a koncepció, hogy látszólag úgy tűnjön, ki akarja kaparni magát a képből, így végül erre esett a választás.
A 2000-es évek előtt megjelent albumok között szép számmal találni olyanokat, amelyek borítója ma már kiverné a biztosítékot, ám akkor még művészetnek vagy az adott zenekar, előadó sajátos stílusának tartották. 2021-ben például gyermekpornográfia miatt indított pert a Nirvana Nevermind című albuma borítóján csecsemőként látható férfi. Spencer Elden a képen egy úszómedencében, a víz alatt lebeg, a nemi szerve is látható, mellé pedig digitálisan egy horogra akasztott egydolláros bankjegyet illesztettek. A kompozíció általános értelmezés szerint a kapitalizmusra utal: a néző úgy érzi, a gyerek örömmel úszik a pénz felé.
Elden legalább 150 ezer dolláros kártérítést szeretett volna kapni minden alperestől, köztük Dave Grohltól és Krist Novoselictől (a zenekar még élő tagjaitól), Courtney Love-tól (Kurt Cobain elhunyt énekes özvegyétől), Guy Osearytől és Heather Parrytől (Cobain hagyatékának kezelőitől), Kirk Weddle fotóstól és Robert Fisher borítótervezőtől, valamint egy sor létező és néhai lemezcégtől, amelyek kiadták, terjesztették az albumot. Elden többször, tizenévesként és felnőttként is újrafotóztatta magát a borítóhoz hasonló helyzetben – de úszónadrágban –, az album megjelenésének 10., 15., 20. és 25. évfordulóján. Ugyan mindannyiszor vegyes érzései voltak az eredeti képpel kapcsolatban, sose nevezte gyerekpornográfiának. Azt ellenben mindig elmondta, hogy a szüleinek a fotózásért fizetett 200 dolláron kívül sosem kapott más kompenzációt.
Az esettel kapcsolatban végül tavaly hozott döntést a bíróság, véglegesen visszadobva az ügyet. Nyolcoldalas ítéletében Fernando Olguin amerikai kerületi bíró azt írta, felmentik a vádlottakat, mivel Elden túl sokáig várt a kereset benyújtásával a 10 éves elévülési szabályzat alapján.
Mivel vitathatatlan, hogy nem nyújtotta be panaszát tíz éven belül azt követően, hogy felfedezte a jogsértést, a bíróság arra a következtetésre jutott, hogy a keresete nem időszerű
– derült ki az ítéletből.