Még négy része van hátra a Szex és New York folytatásának, az És egyszer csak...-nak a második évadjából, amelyben olyan PR-t tolnak ismét Manhattannek, amelyet bármely város megirigyelhetne. A helyszínen jártunk utána annak, hogy mi igaz a sorozatból. Valóban ennyire természetes a világ legfelkapottabb szigetén a luxuskodás, mint ahogy azt a híres barátnők előadják?
Az 1998-ban az HBO-n elstartolt Szex és New York (Sex and the City) összesen hat évadot ért meg, 2004-ig viszont olyan ingyenreklámot csinált New Yorknak, mint semelyik másik romkom. A hiátust két mozifilm próbálta kitölteni, hogy aztán 2021-ben új löketet kapjon a széria, immár És egyszer csak... (And Just Like That...) címen.
Az alapsorozat nem véletlenül lett roppant népszerű annak idején, fontos szerepe volt a modern női emancipációs folyamatban, bátran vetett fel egy sor aktuális, szemléletformáló kérdést a nőkkel és a férfiakkal kapcsolatban is. Ami korábban mondjuk a Gloria Steinem-féle Ms. magazin vagy később a Helen Gurley Brown által megújított Cosmopolitan reszortja volt, azt átvette a tévéképernyőn a négy barátnő – Carrie, Miranda, Samantha és Charlotte – szókimondása, akik a nagy Ő vagy az egyéjszakás kalandok keresése mellett legalább olyan intenzitással kutatták a menő luxusmárkák legújabb darabjait is.
A nézők azonban nemcsak Patricia Field extravagáns stylingmunkájáért szerették a sorozatot, hanem mert a négy barátnő életéhez igazából bármely nagyvárosi szingli könnyen tudott kapcsolódni. Megnyugtató lehetett a tudat, hogy a tökéletes férjet vagy szeretőt még a világ egyik legnagyobb metropoliszában sem éppen könnyű megtalálni, s bár az átlag kelet-közép-európai nézőnél jobb egzisztenciával bíró főszereplők fogyasztási szokásai itthon már akkor is a sci-fi kategóriájába estek, úgy általánosságban annyira nem voltak még hazai szemmel sem elszállva a karakterek a mindennapoktól, hogy ne azonosíthatta volna könnyen egy-egy élethelyzettel (netán egyikük financiális nehézségeivel) magát az ember.
A sorozat aztán szépen eltávolodott a többségnek otthont adó talajról ebben a tekintetben, s mára odáig jutott, hogy egy-két szereplőt leszámítva a legtöbben szinte csak hobbiból dolgoznak, illetve olyan luxustermékeket hordanak, amelyek megvásárlása még a jómódúak egy részét is megizzasztja. Persze azt is fontos bemutatni, hogyan lehet anyagilag előnyösen házasodni, gazdag férjet fogni, de mintha az arányok picit eltolódtak volna – pláne annak fényében, amit a Nagy Alma szívében tapasztaltunk a múlt héten.
A sorozat az évek során szépen megágyazott annak a képnek, hogy ha divat és luxus, akkor csakis New York – ami valójában itt csupán Manhattan szinonimája, mert az egyre felkapottabb Brooklynon túl a négyek nem merészkednek más városrészekbe, nem láttuk soha Carrie-t Queensben vagy Bronxban, de még csak a szigeten lévő Harlem negyedben sem tipegni a Manolo Blahnik tűsarkújában, holott ez utóbbi nincs is túl messze a márkaüzlettől.
A filmben Manhattan a hely, ahol az emberek kreatívan és izgalmasan öltözködnek, álmukból felébresztve is fújják a tervezőket – amelyre természetesen más produkciók, mint Az ördög Pradát visel vagy az Egy boltkóros naplója is csak rákontráztak. Carrie például a legutóbbi részben egy sokmilliós Moncler x Valentino limitált couture kabátot húz-von maga után a hóesésben, de említhetnénk az egyik új szereplőt, a befektető férje mellett dokumentumfilmeket rendező Lisát is, aki meg egy Valentino-estélyiben és fejdíszben kutyagol több háztömböt, hogy időben odaérjen a MET-gálára. Ha nem is ezt a nívót, de azért valami hasonlót vártunk, elképzelhető így a csalódottságunk, hiszen
a budapestihez a megszólalásig hasonló utcaképet találtunk csak helyette – ha nem rosszabbat.
Természetesen felkerestük a sokat istenített Ötödik sugárutat és a Madison Avenue-t is, a két legfontosabb luxus-bevásárlóutcát, hogy nem ott van-e valami árulás, zűr a rendszerben. Az ember azt várja a hype-nak köszönhetően, hogy e két utca és környéke megeszi reggelire Londont és Párizst is, de hát épp az ellenkezője igaz.
A nagy márkák itt vannak ugyan, az üzletek kialakítására azonban szemlátomást kevesebb energiát, szürkeállományt és talán pénzt is fordítottak, mint a nagy európai városokban, izgalmas kirakatokat alig találtunk – pedig ezek azért elég fontosak ebben a szegmensben. Természetesen a Tiffany felújított, art deco főhadiszállása nagyon tetszetős minden elemében, a sokemeletes áruház tényleg szemkápráztató, és nem csak a gyémántok csillogása miatt. Az utolsó virágcsokorig rendben van minden, az első Tiffany kávézóként nyitott Blue Box Café konyhájában sincs kivetnivaló, kóstoltuk.
Senki se számítson azonban olyan élményre, mint az Álom luxuskivitelben (Breakfast at Tiffany's) ikonikus nyitójelenetében, az Audrey Hepburn-féle elegancia a tömegturizmusnak köszönhetően itt már hiánycikk – hiába van egyébként az étlapon az egész nap fogyasztható croissant, vaj, dzsem és kávé kombós Holly Golightly menü, a hátizsákos turistacsoportok egyszerűen megölik a hangulatot. Természetesen a Ralph Lauren áruház is impresszív, de talán az ember az itt alapult amerikai márkáktól – így a Michael Korstól, a Carolina Herrerától vagy az Oscar de la Rentától többek közt – el is várja, hogy odategyék magukat.
A fentebb említett utcanevek mint a New York-i luxus fellegvárai vonultak be a közbeszédbe, holott valójában a Rockefeller Center magasságában indulnak csak a drága portékákat kínáló boltok, a Fifth Avenue-n ezek a Central Parkig tartanak, a Madisonon pedig jóval tovább, amíg amaz be nem fut Kelet-Harlembe – ami szintén példátlan Európában, hogy egy luxusutca a leszakadófélben lévő városrészben érjen véget. A forgalmas, mindenféle eleganciát nélkülöző utca egyik és másik oldalán is szembetűnők a bezárt üzletek és lekapart cégérek, szintén valami olyasmi, ami se Madridban, se Berlinben elő nem fordulhat, ahol nem győznek a márkák egymásra licitálni, ha netán nagy ritkán megüresedik egy üzlethelyiség.
Az itteni gourmet-üzletek kínálata olyan vérszegény, hogy ha Újlipótváros ezt a szintet produkálná, feltehetőleg kitörne egy kisebb forradalom.
A nagykövetségeknek és a helyi burzsujoknak is otthont adó Upper East Side fő ütőerén mindössze két fancy kávézó van: a Ralph's Café az egyik Ralph Lauren-épületben és a párizsi Ladurée helyi egysége. A Carolina Herrera sem tartotta meg itt a szintén párizsi Angelica-láncolattal közösen üzemeltetett kiülős helyét, ahogy érdekes módon bezárt a városban a Pierre Hermé és a Pierre Marcolini is. Persze a koronavírus-járvány kitörése óta vesztett nagyobb szereplőket is a város: a Neiman Marcus luxusáruház még 2020-ban becsukott, a szintén ikonikus vetélytársa, a Barneys pedig idén tett így.
Immár csak két igazi játékos maradt meg: a Saks Fifth Avenue és a Bergdorf Goodman – utóbbi mondjuk tényleg káprázatos. A jóval kisebb London vagy Párizs ezzel szemben dúskál az ilyen típusú kereskedelmi egységekben, az arab monarchiák vagy az ázsiai vállalatok nem győzik önteni beléjük a pénzt.
Természetesen nem kell Manhattant leírni, hogy jót is mondjunk, a Baccarat kristálymárka hoteljébe vagy a Ciprianiba el kell menni – egyébként szintúgy meglepő, hogy a város méretéhez képest milyen kevés a luxusszálloda –, és nem nagyon láttunk még elegánsabb élelmiszerboltot a Brooklyn-hídhoz közel eső, erre a célra átalakított raktárépületben működő Tin Building by Jean Georges-nál, leszámítva persze a luxusáruházak food halljait, de itt ilyen egyiknek sincs, merőben szokatlanul.
Bárhol jár is azonban az ember, a cipőszacskókkal megpakolt Carrie Bradshaw/Szex és New York életérzésbe unos-untalan belerondít a valóság. Szignifikáns az anyagi és mentális segítségre szoruló embertömeg, szinte minden metrómegállóra jut valami, a közösséget zavaró magánszám, de többször láttuk a belvárosban fényes nappal azt is, amint emberek heroinnal lövik be magukat, miközben kerülgettük az utcán a járdán hagyott emberi fekáliát.
Sajnos hiába a megannyi gazdag múzeum, a széles spektrumú kulturális kínálat, a gyönyörű beaux art vagy art deco stílusú épület, ha egyébként a szociális szféra vagy a városvezetés/állam ezt a helyzetet nem tudja kezelni – legalábbis akképp, ahogy a századfordulón megfogant és az Újvilágban nem is kicsit lenézett és kinevetett európai szociáldemokrata sztenderdek alapján kellene, hogy foglalkozzanak vele, segítsenek a rászorulókon.
Egészen addig Carrie Bradshaw világa csak a képernyőre és a valóságban maximum pár utcára, a Central Parktól keletre eső néhány háztömbre korlátozódik, és pusztán egy gyönyörű mese, amelyet az HBO csütörtökönként még három hétig elénk tár.
A szerző luxusszakértő.
(Borítókép: Ixefra / Getty Images Hungary)