Mind a társkereső, mind a reality műfajnak nagy keletje van Magyarországon, bár a jelenlegi, pártalálásra specializálódott műsorok köszönőviszonyban sincsenek azokkal, amelyeket akár egy évtizeddel korábban láthattunk a tévéképernyőkön. A VIASAT3 csatornán október 2-án debütáló Szingli vagy svindli viszont üde színfoltja lehet a már rendelkezésre álló műsorpalettának, mivel korábban egyik csatorna sem állt elő még csak hasonló formátummal sem. A taktikai párkereső reality műfajban készült Szingli vagy svindli a brit Make Love, Fake Love hazai verziója, amelynek főszereplője Tápai Szabina testvére, Tápai Andi lesz, aki tíz férfival együtt költözik be egy dubrovniki villába – aztán persze kiesők és új érkezők is lesznek –, hogy megtalálja a szerelmet, és vele együtt megnyerje a 20 millió forintos fődíjat.

A műsornak az a koncepciója, hogy a beköltöző, Andi kegyeiért küzdő versenyzők egy része hazudik arról, hogy egyedülálló, ők a svindlerek. Az álszingliket távolról figyelik a barátnők, akik a nyeremény reményében akár zöld utat is adhatnak nekik a csábításra, hogy átverjék a főszereplőt – hiszen amennyiben Andi a végén olyan férfit választ, akiről tévesen hitte, hogy szingli, akkor a játékos és a valódi párja zsebelik be a 20 millió forintot, míg ő üres kézzel tér haza. Azonban ha jól dönt, akkor választott szingli párja és ő viszi haza a főnyereményt. A főszereplőnek nagy segítségére lesz Liptai Claudia, aki a Szingli vagy svindli műsorvezetője. Vele készített interjúnkban a színésznő-műsorvezető többek között arról számolt be az Indexnek:

• mi kell ahhoz, hogy szakmailag is értékelhető legyen egy reality,
• sok esetben miért nem hosszú életűek a társkereső műsorokban született szerelmek,
• nem óvja-e a lányát, Pankát a társkereső applikációktól,
• mit tehet egy szülő, aki tinédzsert nevel, de félti őt az efféle alkalmazásoktól. 

Sok műsor vezetését elvállalta már, de a társkereső reality eddig kimaradt a sorból. Hogy áll a realityhez mint műfajhoz? 

A realityhez volt már szerencsém, mivel a Big Brotherrel kezdtem, minden társkeresők anyjával. Az tényleg egy unikális pillanata volt a magyar televíziózásnak, akkor érezte meg a magyar közönség, hogy milyen az, amikor a mennyből a pokolba kerülnek emberek – vagy a pokolból a mennybe. A realitynek azért van egy ilyen oldala, de az az egyik legkülönlegesebb vívmánya, hogy valóban kiszámíthatatlan. Már 20. éve mennek a tévében, de bármennyit láttam belőlük, mindig tudtak meglepetést okozni, mivel az emberi természet kiszámíthatatlan, és nem lehet tudni, hogy a legmérlegpontosabb elképzeléshez képest ki mit csinál, ki milyen, ki hogy viselkedik, és ez be is bizonyosodik majd a Szingli vagy svindliben. Olyan fordulatok lesznek, amikre, őszinte leszek, szerintem se a stáb, se mi nem számítottunk. Ez volt az egyik ok, amiért elvállaltam, a másik pedig egyértelműen a megszokott környezetből való kiszakadással járó forgatás. Tudtam, hogy külföldön fogunk forgatni, és imádom a kihívásokat. Imádom, hogy történik valami az életben, valami más, ami szokatlan, ami nem hétköznapi, ez is egy fontos szempont volt.

Azok táborát erősíti, akik szerint a reality pont arra jó, hogy egy hosszú nap végén kellően lefárassza az embert, vagy ennél sokkal több?

Több, csak az emberek nem merik bevallani, vagy nem tudják, nem is gondolkoznak ezen. Szerintem a reality egy szociográfia, és annak ellenére, hogy ember által kreált helyzeteket látunk, mégis egyértelműen lenyomata egy közösségnek – vagy annak, hogyan jön ki egy emberből a „belső állat”, vagy akár egy olyan tulajdonsága, amivel talán még ő maga sem volt tisztában. Pont ezért ennyire különleges műfaj.

Miben rejlik a realityk sikere?

Nagyjából mindegyiknek sikere van, akárhányszor látsz egy társkeresőt a tévében. A miénk viszont tényleg nagyon sok szempontból másmilyen lesz – szerintem egy szinttel magasabban van, mint a többi. Azt gondolom, azért szeretik az emberek ezeket a műsorokat, mert hazamész megnézni, és egy kicsit úgy érzed: „Jaj, de jó, hogy élhetem az én életem” vagy „Milyen jó lenne, ha ez az én életem lenne”. Ez a két dolog váltakozik szerintem.

Tény, hogy jelenleg virágkorukat élik a realityk, de mi kell ahhoz, hogy ne csak nézett, hanem szakmailag is értékelhető legyen egy ilyen műsor?

Egyértelműen a szereplők. Alapvetően ez mindig rajtuk és az ő egyéniségükön múlik, de ők hiába nagyon különlegesek és sokszínűek, ha ezt nem tudják megmutatni, ha nem hozzák a felszínre. A Szingli vagy svindliben is kiderül majd, hogy elvihetjük őket hajókázni, fölvihetjük a legmagasabb hegy tetejére, mi bármit megtehetünk stábként, ha ők nem tesznek érte. Egy elképesztően komoly apparátus dolgozik egy-egy ilyen műsor mögött, fantasztikus alázattal, szakmai tudással. Azért ez nem Amerika, ezt mindig el szoktam mondani. Ha egy amerikai filmet megnézel, annak egy jelenete a magyar filmgyártás költségvetése tíz évre. Nem ugyanaz a klub, viszont ismerjük a jó magyar hozzáállást, hogy tényleg bármiből bármit képesek vagyunk csinálni. Erre szükség is volt, külföldön nagyon sok mindent meg kell oldani. Meg hát egy jó realitynél a szereplők mellett – mindenféle önteltség nélkül – fontos a jó műsorvezető.

Műsorvezetőként mennyire folyik bele a műsor alakulásába?

Érezhető lesz majd, hogy a fiúknak meg Andinak is szinte egy köldökzsinór vagyok a külvilághoz. Amikor bemegyek, a fiúk olyanok lesznek velem, mintha az anyukájuk érkezett volna meg. A férfiak olyan elveszettek tudnak lenni nők nélkül, hogy ihaj. Minden kalapomat megemelem Andi előtt. Egyedüli nőként végigcsinálni egy hónapot úgy, hogy senkiben nem bízhatsz – egy idő után mindenkiről azt gondolod, hogy hazudik, és néha gonoszul meg undokul viselkednek veled, mert hát férfiak, és összefognak egymás között. Én sokszor úgy éreztem, hogy bemennék, és jól elagyabugyálnám vagy megcsapkodnám őket egy vizes törölközővel, de ő nagyon fegyelmezetten csinálta végig az egészet. Úgy gondolom, hogy Andi minden sztereotípiát le fog dönteni. Meglátod elsőre, gondolsz róla valamit, berakod egy polcra, és aztán nagyon sokat fog változni a véleményed. Ezt, őszinte leszek, még magamról is el tudom mondani, bennem is volt ilyen érzés.

Könnyű volt megtalálni a közös hangot a főszereplővel, Andival?

Én nagyon nyitottan álltam hozzá, mert úgy gondoltam, hogy ha egy hónapot együtt töltünk – bármilyen is lesz ő –, én mindenképpen meg fogom keresni a közös pontot. Nagyon hamar kiderült, hogy Andi egy – közhelyes hasonlattal élve – csiszolatlan gyémánt. Az már nagyon jó hír volt, hogy nem egy 25 éves lányt választottak, hanem egy 36 éveset, akinek már nagyon sok minden történt az életében, de először meglátod: egy tetovált lány, fekete hajjal, ami valószínűleg nem is ilyen eredetileg, és gondolsz róla valamit. Aztán nagyjából úgy 10 perc után éreztem, hogy elképesztően alázatos, tényleg szerelmet keres, szeretné jól érezni magát, és nagyon nyitott, kedves, jó szívű, okos lány. Egyébként a műsorban lesz benne egy kicsi jégkirálynőség, ami szerintem egyfajta álca. Mondjuk lehet, hogy ez pont jó egy ilyen műsorhoz, mert az én fejemre minden ki van írva, ami nem biztos, hogy jó lenne. Viszont abba mindig mindenki gondoljon bele, amikor néz egy ilyen műsort, hogy van egy lány, akinek lehet, hogy a sok fiúból csak egy tetszik, de neki mindenkivel ugyanolyan kedvesnek és nyitottnak kell lennie. Akármennyire is éretlenek, akkor is úrinőnek kell maradnia. Ezt nagyon kevesen viselnék el szerintem, és Andi ezt egy hónapon keresztül tökélyre fejlesztette. Néha nagyon jól fogja játszani a játékot, néha meg nem. Annyira nem, hogy olykor a legszívesebben megráztam volna, hogy: „Te tényleg komolyan gondolod?” , de ez az élet, és ettől lesz ez a műsor jó, mert mi, a külső szemlélők nem szólunk bele. Mindig azt gondolják ezekről a műsorokról, hogy megrendezettek, de ez nem igaz. Andi semmiről nem tud, a legvégéig a saját tapasztalatai alapján játszik. És azt is tudta, tőlem mennyit kérdezhet: egyszer sem volt olyan kérdése, ami miatt egy kicsit is feszengenem vagy hazudnom kellett volna, ez is az ő intelligenciájára vall. Úgy gondolom, hogy elsőre lesz egy kép az emberekben, ami sokat fog változni, ahogy nézik majd a műsort.

Ugye a műsor lényege az, hogy a főszereplőnek, Andinak úgy kell sakkoznia az udvarlókkal, hogy az utolsó közülük szingli legyen, különben nem kapja meg a fődíjat. Külső szemlélőként nehéz volt megállapítani, ki az, aki nem egyedülálló?

Én nagyon sokáig azt kértem, nekem nehogy megmondják, hogy én magam is részese lehessek ennek a nyomozásnak. Aztán persze már jött egy-két pillanat, amikor muszáj volt tudnom dolgokat, különben nem folytatódik a műsor. Nehéz helyzet ez, és azért mondom, hogy ez a műsor egy csodálatos szociológiai tanulmány, mert annyira esetlenek az emberek, hogy amikor egyedülállóak, akkor is képesek úgy viselkedni, mintha lenne csajuk, sőt néha ők voltak a legbénábbak. Egyszerűen nem is értettem, hogy tud elpirulni valaki azon, ami nincs is az életében. Ez valahol olyan egyébként – mindig ezt a hasonlatot szoktam használni – mint én, amikor megállít a rendőr. Minden rendben van, semmit nem követtem el, de már rosszul érzem magam. Ez valami ősi, evolúciós, DNS-be kódolt dolog lehet.

Akkor kicsit déja vu érzése lehetett a Mutasd a hangod! első adásának a forgatásán, aminek a sztárvendége volt. Abban a műsorban se lehetett kitalálni, ki énekel jól és ki nem.

Igen, és mivel szinte biztos, hogy az évek alatt ezek a versenyzők rengeteg realityt néztek, van egy elképzelésük arról, hogyan kell viselkedni, ami szerintem pokoli. Van egyfajta realitys viselkedés, amit hamar levetkőznek, mi ugyanis teszünk róla, de tényleg megtanultak hazudni és faarccal nézni. A Mutasd a hangod!-ban is már úgy álltam hozzá, hogy vajon bexanaxozták őket? Mi történt? Nem mozdul az arcizmuk se. Lebénították, bebotoxolták az arcukat?

Visszatérve a Szingli vagy Svindlire, mi a legszebb emléke a forgatásról? Úgy tudom, Horvátországban zajlott.

Igen, Dubrovnikban, pontosabban Dubrovnik mellett forgattunk. Azt a helyet felírnám vényre, receptre, mert annyira gyönyörű, annyira különleges aurája van, csodás a miliője. Ott forgatták egyébként a Trónok harcát, nem véletlenül, mivel az óvárosa tökéletes állapotban megmaradt. Amikor épp nem forgattunk – habár a forgatások közben is –, jártuk a környéket. Nagyon nagy élmény volt. Nekem a legemlékezetesebb összességében az, hogy egy kicsit lehettem egymagamban, és ezt mindenkinek ajánlanám, akinek van rá lehetősége. Nagyon fontos a család, iszonyú fontosak a gyerekek, minden nagyon fontos, de néha meg kell engedni magunknak azt a luxust, akár csak egy-két napra, hogy magunkkal foglalkozzunk, mert onnan olyan energiákat lehet összeszedni, amit aztán lehet hasznosítani. A legszebb pillanatok egyike az volt, amikor három hét után egyszer csak megállt a ház előtt a férjem meg a kisfiam. Jöttek hozzám, mert születésnapom volt, és ez jó érzéssel töltött el. Úgy vagyok ezzel, hogy volt olyan időszakom, amikor a maximalizmusom miatt lehet, hogy hisztisebb voltam az életemben, de már néhány éve azt érzem, hogy mindennek örülök. Minden helyzetben jól akarom érezni magam, imádtam a stábot, nagyon jó fejek voltak velem, lesték minden kívánságomat, óriási élmény és emlék az egész forgatás.

Az általánosságban elmondható, hogy a társkereső műsorokban fűződő szerelmek egyes esetekben nem hosszú életűek, mi lehet ennek az oka?

Valójában egyébként is sokszor homályosan láthatunk egy új kapcsolatnál, ez pedig egy generált helyzet. Én mindig pozitív voltam, de azért az ember hányszor van úgy vele, hogy valakit megismer, és aztán kiderül, nem is az, akinek mutatta magát, és te se vagy az, akinek ő gondolja, ez oda-vissza működik. A Szingli vagy svindli esetében ráadásul vannak olyan versenyzők, akiknek csajuk van kinn. Én hiszek benne, hogy lehetne a realitykben született kapcsolatokból valami, hogyha utána nem gigaelvárásokkal fordulnának egymás felé, hanem azt mondanák, hogy oké, ez most megtörtént, nézzük meg, hogy kinn milyenek vagyunk, lassan, de biztosan ismerjük meg egymást, tehát ne azt várjuk, ami bent volt. Egy ilyen műsorban minden sokkal rapidabb, felfokozottabb, fűtöttebb, és kint, a való élet nem pont ilyen. Vissza kell menni dolgozni, és nem csak arról szól minden, hogy medencézünk, meg hajókázunk, felmegyünk a hegy lábához, piknikezünk a tengerparton. A valóság egy kicsit pofán vágó.

Milyen véleménnyel van úgy önmagában a társkeresőkről? Akár a pártaláló műsorokat vagy az appokat tekintve.

Szerintem iszonyúan fontosak jelen pillanatban, csak még talán nem jól használjuk mi, emberek. Pokoli nehéz társat találni egy bizonyos kor után. Talán a fiataloknak egyébként nem, mert nekik még sokkal szorosabb a kapcsolatuk egymással. Látom a lányomon is, hogy nagyon erős a baráti társaságuk. Nekik, amellett hogy iskolába járnak, ami persze nehéz, mert sokat tanulnak, nagyon van igényük erre. Buliznak, hétvégén is együtt vannak, de onnantól kezdve, hogy az ember 25-30 éves lesz, ez már teljesen másképp alakul. Lehet, hogy volt már egy házasság, ahonnan akár van egy gyerek, ráadásul mindennap bejár az ember a munkahelyére, és egyszerűen nem tud elmenni szórakozni. Lássuk be, az is egy óriási probléma, hogy alig van szórakozóhely bizonyos korosztályoknak. Van a tinédzsereknek meg a húszéveseknek, és onnantól fölfelé már nem nagyon találni olyan helyet, ahova elmész, és ismerkedni tudsz. Elmúltak a házibulik, nem úgy van már, mint régen. A munkahelyen sem tudsz úgy ismerkedni. Szerintem a társkeresőknek tök fontos szerepe lenne, ha nem éreznék úgy nagyon sokan, hogy az a bizonyos illető biztos csak szexpartnert keres, de már erre is van tagozódás. Bár mindig azt láttam a társkeresőkön, hogy sokkal szebbek a nők, mint a férfiak, ez az egyetlen problémám.

Említette a lányát, Panka már tinédzserkorban van, nem félti őt a társkereső oldalaktól?

Nem az a fajta. Egy nagyon monogám, hosszú távra tervező kis nő. Annyi barátja van, hogy biztos, hogy ez sosem lesz probléma. Az a baj, hogy nincs kultúrája a társkeresőknek, nincs jól kitalálva, meg hát ezerféle van belőlük. Ami először megjelent, kvázi csak egyéjszakás kalandokra, onnan emberek házasságot kötöttek. Én alapvetően mindig is nagyon nyitottan és bizalommal álltam mindenhez. Engem nem tudott megkínálni az élet úgy, hogy ne hittem volna újra és újra. Az is gond, hogy az emberek gyanakvóak. Úgy érzik, hogy biztos átvágják őket, a másik pedig az, hogy valójában nem is adnak esélyt. Nem tudom, a huszonéveseknek van-e társkeresője, mert én mondjuk a 30 feletti korosztályt képzelem el úgy, hogy társkeresőn lóg. Nekem is van egy barátnőm, akinek véget ért a házassága, és most jött el a pillanat, hogy ismerkedjen egy ilyen platformon.

Van fiataloknak szóló társkereső, bár már számontartani is nehéz őket, majdnem mind külföldről szivárog be hozzánk. 

Szerintem baromi érdekes és hiánypótló lenne egy normális társkereső. Ezek ilyen önszerveződő dolgok, van egy applikáció, amin keresztül ismerkedsz, de ki az, aki le tudná csekkolni ezeket az embereket? Hányszor futott bele már nekem is rengeteg barátnőm abba, hogy kint van a képe valakinek, aztán kiderül, hogy egy teljesen más ember. A pasik olyan skizoidok tudnak lenni, hogy az hihetetlen. Képesek elhitetni még magukkal is, hogy ők vannak a képen. Ez értelmezhetetlen a számomra. Az, aki tényleg csak szexpartnert keres, miért nem megy egy olyan oldalra? Minek kell azokkal kiszúrni, akik tényleg valódi társat keresnének?

Többször lehetett már olyan rémtörténeteket is hallani, hogy néhányan amiatt haltak meg, mert épp rossz emberrel hozta őket össze a sors a társkeresőkön.

Pont ez a baj, hogy ezek a történetek nagyon elkedvetlenítik az embert, és az adott pillanatban már nem is hiszel abban, hogy ez működhet, félsz, szó szerint félsz.

Tegyük fel, hogy a lánya egy társkeresőre szeretne regisztrálni, tudni akarna róla, vagy úgy érzi, ezzel már átlépne egy határt?

Azt semmiképp nem gondolom, hogy átlépnék vele egy határt, de az nem kérdés, hogy a magánéletében én nem szoktam vájkálni. Pont arról beszélgettünk nemrég Pankával, hogy van olyan barátnője, akinek nagyon rossz fej barátja van, de mindig mondom neki, hogy én nem fogok soha beleszólni. Viszont az nem kérdés, hogy abban a pillanatban, hogy azt látom, többször érzi rosszul magát ebben a kapcsolatban, mint jól, akkor nem fogom befogni a számat. Mindenkinek magának kell megtanulnia, hogyan zajlik a magánélet, egy társas élet. Anyáink is mindig jöttek a bölcsességeikkel, hogy mit ne engedj, mit ne csinálj, és amiket meghallottunk, biztosan nem ment el a fülünk mellett, de az ember maga akarja megtapasztalni a rosszat is. Ha Panka nagyon magányos lenne, és azt gondolná, hogy így tud társat találni, akkor biztos, hogy támogatnám, csak jobban ránéznék arra, hogy mit csinál. De Panka egy nagyon félős kis nő, és biztos nem fog ilyet csinálni. Inkább ilyen legyen, minthogy beleszalad valami szörnyűségbe akár.

Mit tudna tanácsolni ezzel kapcsolatban azoknak a szülőknek, akiknek szintén tini a gyerekük, és efféle aggályaik támadnak?

Szerintem muszáj szabadságot adni a gyerekeknek, elhinni, hogy normálisan tudnak dönteni, vagy akár látni egy helyzetet. Az biztos, hogy a tinédzserkornak az a furasága, hogy úgy tűnik, mintha nem akarnának velünk társalogni, és hagyjuk őket békén, de valójában azért sokszor epekednek, hogy meghallgassák őket, és hadd mondják el, hogy ők mit gondolnak. Ez a legnehezebb dolga egy szülőnek tinédzserek mellett, hogy megtaláld azt a pillanatot, azt a rést a pajzson, amikor oda lehet menni, vagy meglásd, hogy gondban van. Én nagyon hiszek abban, hogy nekem jó érzékeim vannak ehhez, bár szerencsém van, mert Panka elmondja, így nincs kétségem afelől, hogy baj van-e. Ő kitapossa belőlem azt a pillanatot, mert ha el akar mondani valamit, akkor ha akarom, ha nem, ha éjjel három óra van, és felkelt, akkor is elmondja. Szerintem muszáj néha egy kicsit erővel rájuk menni, és olyankor ki fog derülni, hogy akarnak-e erről beszélni. Nincs mese, ez vagy egy kiépített bizalom, amit nem herdált el a szülő, és akkor tök simán fog menni – de nem könnyű. Normális családokban is könnyen elúsznak bizonyos dolgok, mert nem egyszerű a tinédzser gyerekekkel. Muszáj a jeleket nézni, hogy van-e baj, nincs-e baj, azért néha én is a sötétben tapogatózom. Szeretni kell őket, és kész.

(Borítókép: VIASAT3 / Udvardi Attila)