Nem újdonság, hogy repülőgépen való utazáskor a legtöbben már előzetesen igyekeznek kiválasztani a legjobb üléseket. Egyesek az ablak melletti helyekre vadásznak, míg mások a folyosó nyújtotta nagyobb teret preferálják, egy dologban azonban általában mindenki nehezen tud dűlőre jutni: abban, hogy a középső ülés melletti kartámlák vajon kit illetnek meg. Igazságot tenni ugyan nekünk sem tisztünk, némi iránymutatás azonban talán senkinek sem árt.
A korábban már repülőn utazó emberek nagy része jó eséllyel legalább egyszer elgondolkozott rajta, rosszabb esetben pedig össze is szólalkozott utastársával azon, hogy a középső ülések két oldalán található kartámasz kihez is tartozik, azaz melyik szék az, amelynek gazdája mindkét oldalról élvezheti ezt a kiváltságot.
Ezzel kapcsolatban természetesen semmiféle előírás vagy iránymutatás nincs kőbe vésve, azonban az etikettszakértők szerint a legtöbb esetben szájkarate nélkül is eldönthető az, hogy kit illet meg mind a két oldalon a könyöklő.
A vitában az egyik oldalon azok állnak, akik szerint a középső széken ülőket illeti meg mindkét kartámasz, végtére is nem élvezik a folyosón található ülések nyújtotta szabad teret, sem a fal és az ablak kényelmét – amelyhez dőlve a szép kilátás mellett sokkal kényelmesebben alhatnak. Ezek pótlására jogosan gondolhatnánk, hogy vigaszdíjként legalább mind a két kartámasz őket illeti meg, ám ez korántsem ennyire elfogadott magyarázat.
Mások ugyanis azzal érvelnek, hogy mivel az adott osztályon mindannyian azonos árat fizetünk a helyünkért, tulajdonképpen senki, vagy megfordítva, leginkább mindenki jogosult a könyöklő használatára, azt pedig, hogy kinek mi jut, az érkezési sorrend vagy a közös megegyezés határozza meg.
De mi az igazság?
Örök érvényű igazság természetesen nincsen, a légiutas-kísérők és az utazási etikett szakértői szerint azonban amennyiben mind a három széken ülnek, akkor
a középső utast illeti meg mind a két kartámasz, ő ugyanis ennek segítségével tudja elkerülni azt, hogy a bal és a jobb oldalán ülő utas ölébe dőljön a repülőút során – azaz ez segít neki a stabil ülésben
– írja az Explore.
Ráadásul a középső széken utazók számára tényleg semmilyen más kényelmi funkció nem adatik meg, miközben a folyosón ülő a lábát szabadon nyújtogathatja, az ablak mellett pedig a kilátás élvezése mellett a fal támaszát is élvezheti az utazó. Mindkettejük esetében azonban csak az egyik oldalról, középről áll fenn a veszélye annak, hogy megérinti őket valaki, a középső széken ülő viszont két oldalról is ki van téve ennek, így a szakemberek szerint a kartámlák őket illetik meg ennek elkerülése érdekében.
Hiába tűnnek a fentebb sorolt érvek megalapozottnak,
az utazóközönség kicsivel több mint fele, 57 százaléka úgy gondolja, hogy korántsem jár alanyi jogon a középső széken utazóknak mind a kettő kartámasz – minden a helyzeten, a közös megegyezésen és a kommunikáción múlik.
Gondoljunk csak bele, ha egy testesebb ember ül be a középső székbe, automatikusan úgy vagyunk vele, hogy egyértelmű, hogy ő fogja használni a kartámaszokat, hiszen másképpen amúgy sem férne el a legtöbb gépen igencsak kicsire tervezett helyen. Lehet persze ilyenkor is harsogni, hogy miért nem vált magának nagyobb ülőhelyet, vagy rosszindulatúan hangoztatni, hogy csak azért, mert valaki nem figyel oda a testsúlyára, másoknak kell kényelmetlenül utaznia, mindez azonban továbbra is csak a megfelelő kommunikáción és a légiutas-kísérők utasításain kellene hogy múljon.
A felvetés már lehet alapvetően is téves, ugyanis a kartámasz nem egy adott személyhez vagy székhez tartozik, hanem leginkább senkihez. Azaz leginkább mindenkihez, közösségi tulajdon, akárcsak a mosdók vagy a folyosó. A légitársaságok szerződései és szabályzatai nem foglalkoznak a karfa tulajdonjogával, így kijelenthető, hogy ez a probléma csak az udvariasságon és konszenzusra való törekvésen múlik.
Amennyiben nem okozna elég fejfájást az, hogy a kartámla az én vagy éppen a mellettem ülő utastársam kényelmét szolgálja inkább, a repülőgépeken a gyereksírás mellett továbbra is az elfogyasztott ételek okozta szagok miatt bosszankodhatunk, még akkor is, ha a szaglásunk jóval gyengébb a repülőn, mint a földön.
A Lufthansa megbízásából készített, a Fraunhofer Institute és az Artemis Aerospace által végzett kutatás szerint ugyanis a sót 20-30 százalékkal, a cukrot pedig 15-20 százalékkal kevésbé érezzük intenzívnek a nagy magasságban, összességében pedig csaknem 70 százalékkal csökken az utasok ízlelőképessége a gépen ülve.
ENNEK OKA TÖBB TÉNYEZŐ KOMBINÁCIÓJA LEHET, ÍGY SZÁMÍT PÉLDÁUL A MOTORZAJ DECIBELSZINTJE ÉS A SIVATAGI LÉGKÖRREL VETEKEDŐ, 12 SZÁZALÉK ALATTI PÁRATARTALOM IS.
Emellett az alacsony kabinnyomás a vér oxigénszintjét is csökkenti, ami azt jelenti, hogy a szagok érzékelésében kritikus szerepet játszó szaglóreceptorok kevésbé érzékenyek, mint a földön, normális helyzetben, így szinte minden ételt és italt kicsit más ízűnek érzünk a repülőn.
És hogy a szaglás miért olyan fontos, ha étkezésről van szó?
Amit íznek gondolunk és érzünk, annak az észlelésnek körülbelül a 85 százaléka valójában a szaglásunknak köszönhető, tehát amikor az emberek az ízekre panaszkodnak, valójában nagyrészt azok illatával nincsenek megelégedve.