Kevés jellegzetesebb országot találunk a változó világunkban zajló átalakulások bizonyítására, mint Vietnámot. Az amerikai katonai vereségek egyik jelképe lett 1975-ben a saigoni nagykövetség tetejéről felszálló helikopterbe kapaszkodó menekültek drámai fotója – alig fél évszázaddal később pedig itt kezdték temetni az „eldobható divatot” is. Helyszíni riport.
Ezernyi robogós mellett vezet utunk a korábbi Dél-Vietnámban Saigonként megismert, émelyítően kábítószer-illatú metropoliszban, amit a hetvenes évek közepén megnyert háború után a győztes legismertebb kommunista vezetőjéről neveztek el Ho Si Minh-városnak. A helyiek azonban máig a korábbi elnevezést használják, a Szovjetunió hathatós támogatásával hatalomba emelkedett, erőszakos rezsim első emberére emlékeztető városnevet kerülik.
A korábban elmaradott ország regionális gazdasági hatalommá válásának egyik jele a motorizácó: évente hárommillió robogót adnak el.
Európaiak számára elképesztő káosz van az utakon, aminek vaslogikája, hogy mindenki vigyáz egymásra, a mellékutakról érkezőket beengedik, ha határozott a szándék.
A mopedvezető egyik kezében általában mobil – mögötte a feleség és a gyermek, néha még a rakomány is. Európai szemnek még látni is rossz! Az egykori Csehszlovákiában a vietnámi vendégmunkások által megkedvelt Babetta vagy JAWA utódaiból ma 65 millió robog az utakon a 100 milliós országban.
Nagy japán autóval visznek a Saigon egyik jelképévé vált luxusközpontba, a Tan Son Nhatba. Itt van a jólét egyik leghivalkodóbb jelképe az országban, tulajdonosa sokáig a hadsereg volt. Aztán fordult az idő, magánbefektetők jöttek. Történt ez annak ellenére, hogy Vietnám ma is szocialista állam, a kommunista párt a törvényhozó, a végrehajtó hatalmat, az igazságszolgáltatást és a médiát teljes mértékben uralja – a gazdaságban ugyanakkor a piacgazdaság gyakorlata érvényesül. A központi irányítás a kapitalista vállalkozószellemmel párosulva komoly fejlődést eredményez, amit a vietnámi emberek közismert fegyelmezettsége és szorgalma megerősít. A gazdaság növekedése idén is meghaladja a négy százalékot, a gazdaságban a szolgáltatások kiemelkedő szerepet töltenek be, a GDP felét ez a szektor adja, az ipar csak az egyharmadát.
A feltörekvő ország az ingatlanbefektetők és a pénzügyi szektor számára hihetetlen lehetőségeket teremt – nem beszélve a kiváló klíma és a tengerpart kínálta turizmus robbanásszerű fejlődéséről. Az országban 72 000 tehetős ember él (egyenként közel 300 millió forintnyi vagyonnal), a szupergazdagok száma félezerre tehető: ők forintra átszámolva közel tízmilliárddal rendelkeznek.
A Tan Son Nhat golfközpontot az egyik legjelentősebb helyi befektetőcsoport, a Long Bien álmodta meg. Legmagasabb színvonalat képviselő kiszolgálóegységeket építettek a hatalmas pályarendszer köré, többek között közel 50 hektárt olyan világítótestekkel szereltek fel, hogy este is lehessen golfozni – erre a meleg, párás levegő miatt egyre nagyobb az igény. Mint Evans Maloney kanadai golfedző portálunknak elmondta, a 100 milliós Vietnámban már több mint 60 pálya van,
százezren golfoznak – beszédesen bizonyítva, hogy a gyorsan fejlődő ország tehetős polgárai ráéreztek a luxus ízére a sportban is.
Tan Son Shatban 36, egyenként 18 szakaszból álló pálya csábít golfozásra, egy időben akár kétszázan is üthetik a labdát. Nem csoda, hogy tekintélyes méretű az öltöző is, amelyben előmelegítőkből lehet kivenni a fertőtlenített fésűket, hogy könnyebben menjen a játék utáni frizuraigazítás.
A jobb pályákon évente kétmillió forintot kell fizetni a tagságért, de a bevétel nem csak a sporthoz szorosan köthető szolgáltatásokból származik. Itt épült meg Saigon legnagyobb esküvői terme, ahol egy időben kétezer vendéget tudnak kiszolgálni, a fő látványosság a hatalmas bárka, ami tulajdonképpen egy akvárium – ha valaki megfizeti, a benne úszkáló halakból is rendelhet.
A városban a múlt, a jelen és a jövő találkozását legélesebben a Ben Than piacon lehet megérezni. A 17. században a Saigon folyó deltája nyújtotta hajóútvonal mellett húzták fel Dia Dinht – ez volt Saigon elnevezése a francia invázió előtt, ma pedig Ho Si Minh kommunista vezér a névadó. A központban építették meg a ma is jól áttekinthető szerkezetű csarnokot, amelynek mind a négy oldalon 3-3 bejárata van. Több mint
1500 árus kínálja portékáját,
természetesen köztük vannak a legjelentősebbek selyemkereskedők is, mert az ország ipari felemelkedésének egyik legjelentősebb szegmensét ők képviselik ma is.
A ruházati ipar vált azon iparággá, amelyben Vietnám kiváló minőségű alapanyagot tudott előállítani, ráadásul az olcsó, de szakképzett munkaerővel elkészült termékeivel elárasztotta a világot. A tömegfogyasztás olyan zászlóshajóinak „ágyazott meg”, mint az Amancio Ortega spanyol divatkirály nevével fémjelzett Zara, Massimo Dutti, Pull&Bear, Bershka és Stradivarius. Ortega lett a világ egyik leggazdagabb embere, pedig csak 1975-ben vágott bele a bizniszbe. A 87 éves üzletembert a Forbes a legtehetősebbek listáján a 13. helyen jegyzi, 80 milliárd dollárral.
Vietnám az elmúlt évtizedben tekintélyes mértékben járult hozzá a „fast fashion” (gyorsan változó vagy „eldobható” divat) világméretű győzelméhez, amikor milliószámra készített ruhákat az ország 6000 gyárában dolgozó 2,3 millió ember. Egyedül a festői szépségű, a mi Szentendrénkhez hasonlóan évszázados építészeti múltat és hangulatot megőrző Hoi Anban – ahol Michael Caine főszereplésével 2002-ben a Csendes amerikai című sikerfilmet forgatták – 400 úri szabó dolgozik ma is. Az ország gazdasága számára előnyös volt az ágazatból származó 2-3 milliárd dollár bevétel. Hatalmas üzletet jelentett az elsősorban fiataloknak kitalált divat, ami megteremtette a lehetőségét annak, hogy már a tinik is abban járjanak, amit igazán szeretnek. Az állandóan változó színek és szabások megnövelték a forgalmat, a polcokon a Zara vagy a H&M hetente cserélte az árukat – úgy tűnt, a tündérmesének soha nem lesz vége. Csörgött a pénztárgép évi 100 milliárd dollárral.
Csakhogy mostanság változik a kép, s ezt Saigon piacán is érezni: jóval magasabb a minőség, nőttek az árak is, és ez az egész ágazatra kihat. Vietnámban 8 százalékkal többet keresnek az emberek csak ebben az évben, Indonéziában 6 százalék ez az adat – de ez még így is alig jelent havi 290 dollárnál többet. A ruházati ipar hatalmas változás előtt áll, mert Kína lett az egyeduralkodó, vezérhajója a Shein, amit a tőzsdén már annyira értékelnek, mint a Zarát és a H&M-et összesen.
Nemcsak a termelési költségek nőnek amiatt, hogy például a vietnámiak többet keresnek. Tudatosabbak lettek a vásárlók még a közepesen fejlett országokban is! Nem tetszik, hogy elsősorban az elmaradott országokban és Kínában gyakran méltatlan körülmények között dolgozó varrónők és gyerekek készítik a világvárosok polcaira kerülő árukat. Nem tetszik az sem, hogy a ruhaipar a világ egyik legszennyezőbb ágazata – vízigénye 93 milliárd köbméter évente, ami a világ vízfogyasztásának 20 százaléka! S akkor még nem beszéltünk arról, hogy a polcokról gyorsan eltűnő ruhákkal is kell valamit csinálni.
Az egykor jobb sorsra érdemes divatholmikból épülő sivatagi szeméthegyek súlya évente 93 milliárd tonnával nő.
Ráadásul a hagyományos boltokra épülő hálózatok alatt megreccsent a jég – minden áttevődik az internetre. A bolti forgalom az USA-ban 10 százalékot zuhant, a virtuális realitást nyújtó szoláltatások szükségtelenné teszik a ruhapróbát, mert a komputerfotókból összeállított kép segítségével fel lehet „öltözni”, az egyes darabokat tetszés szerint változtatni, amíg összeér a szerelés, amit aztán meg lehet vásárolni.
Saigonban lefújták a helyi szépségversenyt, amit 2008-ban rendeztek meg először, s tavaly a győztes 4 millió forintnak megfelelő pénzdíjat nyert. A szépségideál már Vietnámban is a mobiltelefonok képernyőjéről ugrik elő, és a mesterséges intelligencia állítja elő.
(Borítókép: Hoi An, a tündéri műemlék falu. Fotó: Oltványi Tamás)