Hatalmas előnnyel indulnak a vízben, genetikailag is alkalmazkodtak a búvárkodó életmódhoz és a merüléshez az indonéz bajau népcsoport tagjai, akik egy levegővel akár 13 percig is képesek a víz alatt maradni, ráadásul a 70 méteres mélység sem jelent számukra komoly kihívást.
Akik már eljutottak valamely tenger partjára és rávették magukat arra, hogy kisebb-nagyobb merüléseket bemutatva kagylókra vadásszanak a vízben, a saját bőrükön is megtapasztalhatták, hogy néhány méter után a nyomás miatt a haladás és a komfortérzet is jócskán csökken.
A tapasztalt, szabadtüdős búvárok ezt nyilvánvalóan edzettségüknek köszönhetően idővel sokkal jobban viselik, így kevesebb szenvedés árán is jóval mélyebbre tudnak lejutni, azonban van egy népcsoport, amelynek génjei életmódjuknak köszönhetően teljesen átalakultak, így a búvárkodás nem csak megélhetést jelent, de gyerekjáték is számukra.
Az indonéz Bajau törzs tagjai, azaz a tengeri nomádok, vagy más néven a tengeri cigányok az első emberek a Földön, akiknek a teste genetikailag is alkalmazkodott a búvár életmódhoz.
Akárcsak a nepáliaknak a magaslati levegőhöz, úgy nekik is volt bőven idejük alkalmazkodni a tengeri élethez, hiszen a népcsoport Indonézia partjainál már több mint 1000 éve fellelhető, tagjai többnyire lakóhajókban vagy vízre épült házakban élnek, életük nagy részét pedig a tengerben töltik.
Emiatt rendkívül képzettek a szabadtüdős búvárkodásban és a lándzsás horgászatban is, rendkívüli tüdőkapacitással és kiváló úszási képességekkel rendelkeznek. Olyannyira, hogy egy levegővétellel akár 70 méter mélyre is képesek lemerülne, ehhez pedig maximum némi súlyra van szükségük, ami segít a süllyedésben.
Naponta átlagosan nyolc órát merülnek, az életük 60 százalékát víz alatt töltik, ahol akár 13 percig is kibírják levegővétel nélkül
– mondta Melissa Ilardo, a Cambridge-i Egyetem munkatársa.
Az elképesztő készségek és képességek mellett az is bebizonyosodott, hogy a törzs tagjai a birtokában vannak az ehhez szükséges genetikai felépítésnek is – írja az Indy100.
Ezt az egyedi genetikai mutációt a kutatók „sea nomad gene”-nek, azaz tengeri nomád génnek nevezték el, amely tovább segíti őket abban, hogy elképesztő mélységbe merüljenek palack nélkül, illetve a génnek köszönhetően az áltagosnál jóval nagyobb lépük is van. Ha ugyanis egy testet víz alá merítenek, ennek a szervnek kulcsfontosságú szerepe van.
merüléskor a lép összehúzódik, hogy oxigénnel dúsított vörösvérsejteket fecskendezzen a keringésbe, akár kilenc százalékkal is megnövelve az emberi vér oxigéntartalmát.
Ráadásul a Bajau nép jobban bírja, amikor a vérben felgyülemlik a szén-dioxid, azaz jobban ellenállnak az oxigénhiányos állapotnak. A tengeri nomádok nagyobb lépükkel így genetikai előnyt is élveznek a merüléseik során másokkal szemben.
„Nincs sok információ az emberi fiziológiai és genetikai oldalról, de azt tudjuk, hogy az olyan mélymerülésű fókák, mint a Weddell fókák, aránytalanul nagy léppel rendelkeznek. Úgy gondoljuk, hogy a tengeri cigányok esetében az életmódjuk a test alkalmazkodásának köszönhetően növeli a pajzsmirigyhormonok szintjét, ami ezáltal megnöveli a lép méretét” – magyarázta a Cambridge-i szakember.
Ahogyan a hasonló életmódot folytató, és szintén tengeri cigánynak becézett Moken népcsoport tagjainak gyerekei esetében, úgy a Bajau törzs fiataljai is sajátos, a tengerben előnyükre váló látással rendelkeznek.
Miután a napjuk nagy részét a tengerben töltik, élelem után kutatva, így már egészen fiatalon, egyedülállóan alkalmazkodtak ehhez a tevékenységhez – az átlagemberrel ellentétben
tisztán és élesen látnak a víz alatt.
Mint kiderült, a nomádok gyerekei az átlagos emberi szemnél anatómiailag elérhető minimum méretűre tudják összeszűkíteni a pupillájukat, másrészt nagyon rugalmas a szemlencséjük, amelynek egészen extrém módon tudják változtatni az alakját. Utóbbi azért különösen érdekes, mert a hunyorgási reflex normál esetben a víz alatt nem indul be, hiszen annyira homályos a kép, hogy az agyunk meg sem kísérli, hogy ilyen módon korrigálja.
A dupla trükk egyébként az állatvilágból lehet ismerős, több faj, például a delfinek és a fókák is ugyanezt a mechanizmust alkalmazzák, ha át kell kapcsolniuk a szemüket víz alatti és feletti üzemmód között. A szuperlátás azonban nem tart örökké, mindez felnőttkorra elvész. Ennek egyrészt az lehet az oka, hogy a vadászó-halászó-gyűjtögető életforma miatt már nem töltenek annyi időt a vízben, másrészt felnőttkorra a szemlencse sokat veszít a gyerekkori rugalmasságából, és fizikailag nem lesz alkalmas a delfinlátásra.
(Borítókép: A Bajau törzshöz tartozó gyerekek Malajziában. Fotó: Northfoto / CK NG)