Az utolsó ismert disszidensek történetét követi nyomon az RTL+-on nemrég megjelent dokumentumfilm, amely a Roh család, illetve Soyeon Lee fiának Észak-Koreából való szökési kísérletét mutatja be. Ahhoz, hogy a szökevények végre szabadnak érezhessék magukat, több országon keresztül, félelemben, dzsungeleken átgázolva kellett haladniuk a cél felé.
Észak-Korea a világ legelszigeteltebb országának számít, ahol a Kim-dinasztia, azaz a Pektu-vérvonal számít az irányító családnak. A kommunista államban a jelenlegi vezetőt, Kim Dzsongunt, illetve őseit istenként tisztelik, és annak ellenére, hogy ők jólétben élnek, az ENSZ Világélelmezési Programja (WFP) szerint a 25,9 millió lakosú országban mintegy 10,7 millió ember alultáplált. Sőt, a mérések alapján 2020-ban a teljes lakosság 60 százaléka élt a szegénységi küszöb alatt. Ahogy azt az Észak-Koreából korábban disszidált menekültek beszámolóiból megtudhattuk, az államban szigorú törvények uralkodnak. Tilos például külföldi kulturális termékeket fogyasztani, szaggatott farmert vagy bőrkabátot hordani, illetve halálbüntetés jár azért, ha valaki elalszik Kim Dzsongun beszéde közben.
Az utóbbi évtizedekben már több disszidens felszólalt az észak-koreai rezsimmel kapcsolatban, ám igen kevés olyan dokumentumfilmet láthattunk eddig, amely az országból való kijutás különböző lépéseit kíséri végig. Az RTL+-on nemrég megjelent, Menekülés Észak-Koreából című alkotás, amely a koronavírus-járvány kitörése előtti utolsó ismert szökési kísérleteket mutatja be, viszont szinte minden kérdésünkre választ ad, amit a diktatórikus államról tudni szeretnénk – és olykor talán még többet is megoszt annál, mint amennyit képesek lettünk volna befogadni.
Első lépésként nem árt tisztázni az Észak- és Dél-Korea között feszülő ellentétet, ami az elmúlt években már odáig csúcsosodott, hogy előbbi többször is bombatámadással fenyegette meg a szomszédos országot. A konfliktus megértéséhez egészen 1910-ig kell visszaugranunk az időben, amikor Japán gyarmatosította az akkor még egységes Koreát – ebben az időben a koreai nyelvet és kultúrát kvázi felszámolták. Korea a második világháborút követően szakadt két részre a 38. szélességi foknál. Az északi rész a szovjetekkel, a déli pedig az amerikaiakkal ápolt jó viszonyt, így azok élére is olyan vezetőket neveztek ki, akik egyik-másik oldallal szimpatizáltak – a terv az volt, hogy a két Korea egyszer újra egyesülni fog, így irányíthatják majd a saját országukat.
Dél-Koreában Ce Man Lee győzött, míg testvérállamának élére Sztálin egy bábvezért akart helyezni. Ekkor jött képbe Kim Ir Szen, aki a kínai hadsereghez csatlakozva a szovjetek oldalán harcolt, illetve japánellenes gerillacsoportok élén is állt. Mivel 8 éves korától kínaiul beszélt, a beszédeit olykor le kellett fordítani koreai nyelvre. Az álma volt, hogy a kommunizmus alatt újra egyesüljön a két Korea, így ennek érdekében Észak-Korea meg is támadta Dél-Koreát, és csaknem az egészet elfoglalták. Ekkor az ENSZ-haderő lépett be a konfliktusba, ami 3 éves háborút eredményezett, és közel 5 millió ember halálával járt, a fele civil volt. Bár 1953-ban végül fegyverszünetet írtak alá, a háború valójában sosem ért véget. Egy ideig az észak-koreai gazdálkodás sikeresebb volt még Kínáénál és Dél-Koreáénál is, ez a szovjeteknek és a keleti blokknak volt köszönhető. Annak megszűnésével azonban az ország magára maradt, és azóta is éhínséggel küzd.
A társadalom összeomlott 1994-ben és 1995-ben. Láttam, ahogy emberek halnak meg az utcán. Az emberek kétségbeesetten igyekeztek elmenekülni az országból. Néha olyan erős a sodrás, hogy holttesteket láttam lebegni a folyón, különösen kora reggel
– mondta a filmben az egyik legnagyobb hírnévre szert tett disszidens, Hyeson Lee, aki A lány hét névvel című kötet szerzője is egyben. Hozzátette, körülbelül 3 millióan haltak meg az éhínség során, ám a rezsim az 1994-ben elindított atomprogrammal többet foglalkozik, mint az éhező lakossággal, mivel a nukleáris fegyverekben látják a jövőt.
Ahogy a dokumentumfilm elején hangsúlyozzák, az Észak-Koreáról látható titkos felvételek – amelyeket a film készítői, a szereplők és a titkos hálózat rögzítettek – átcsempészett kamerák segítségével készülhettek el. Az alultápláltsággal küzdő, rossz életkörülmények között élő lakosokat bemutató videók pedig főleg amiatt megrázóak, mivel ők abban a tudatban vannak, hogy a világ más tájain még ennél is rosszabbul élnek az emberek. Legalábbis erről számolt be Hyeson Lee, kiemelve, gyerekként soha nem tanult igazán a külvilágról, kivéve azt, hogy az Egyesült Államok és Japán az ellenség. Hozzátette, az USA lakosait amerikai fattyúnak kell nevezniük, és mindig is azt tanították róluk, hogy élvezik az emberek megölését.
A rezsim azt ülteti el bennük, hogy „minden emberi söpredék Amerikában él”, sőt elhiteti velük, hogy valójában utópiában élnek, és az Egyesült Államokban 1,5 millió hajléktalan gyerek él. Mivel Észak-Koreában nincs sajtószabadság, csak egy állami tévé- és rádióadó, illetve betiltották a külföldi csatornákat is, az embereket félrevezetik, és olyan felvételeket vetítenek le nekik az állami tévében, amelyeken az látható, hogy az amerikai Wisconsinban munkanélküliek kóborolnak az utcán – mindezt azért, mert kizárólag úgy maradhatnak továbbra is hatalmon, ha azt a látszatot keltik, hogy Észak-Koreában élni a világon a legjobb.
Azt mondták, hogy a dél-koreai diákoknak nem volt ruhájuk, ételért könyörögtek az utcán. Valójában ez Észak-Koreában tényleg megtörtént, de mégis azt hittem, hogy ez a paradicsom más országokhoz képest
– mondta, kiemelve, tudja, hogy sokan kíváncsiak arra, hogyan élhetnek így az észak-koreaiak, miért nem kérdőjelezik meg a rezsimet, azonban az ottani lakosok nem tudnak arról, hogy a sajátjukon kívül létezik egy másfajta élet, így kvázi egy virtuális börtönbe zárják őket – és még azért is engedélyt kell kérniük, hogy az ország egyik feléből elmehessenek a másikba.
Lee Észak-Koreából való kiszabadulását követően az elsők között rántotta le a leplet arról, milyen nehézségeken kellett keresztülmennie, mire szabad ember lett. Elmondása szerint mintha egy másik univerzumba csöppent volna, és minden, amit korábban tudott a világról, hazugsággá vált. Ahogy az a könyvének a címéből is kiderül, hétszer kellett nevet változtatnia ahhoz, hogy ne bukjon le, és ne toloncolják vissza azonnal a kommunista országba.
Mint a dokumentumfilmben hosszasan kifejtik, a legtöbb észak-koreai a Yalu folyón átkelve, Kína felé kísérel meg kijutni az országból, ám azért van különösen nehéz dolguk, mert Kim Dzsongun a hatalomra kerülésekor azzal kecsegtette az őröket, hogy szabadságot, kitüntetéseket kapnak, ha megölik a szökni próbálókat, így a tisztek azóta még szemfülesebbek. Nem könnyíti a helyzetüket az sem, hogy Észak-Korea kiadatási egyezményt kötött Kínával, ahogy az azzal szomszédos Laoszban vagy Vietnámban sincsenek biztonságban a menekültek. Egészen Thaiföldig kell eljutniuk ahhoz, hogy szabadok legyenek, mivel onnan Dél-Koreába irányítják át őket. Előbb egy központba kell menniük, ahol megismertetik velük az Észak-Koreán kívüli világot, majd Dél-Koreában lakásokban helyezik el őket.
Az Észak-Koreából közvetlenül Dél-Koreába való átszökés azért nem lehetséges, mert a határon egy demilitarizált övezet húzódik, ahol a becslések szerint kétmillió taposóakna található, így kevés esély lenne arra, hogy bárki élve átjusson – már csak azért sem, mert az őrök azonnal lelőnék. A kommunista országból való kijutáshoz brókerekre van szükség, akiknek busás összeget fizetnek a segítségért. Tekintve, hogy Észak-Koreában nincs telefonhálózat, ami lehetővé tenné, hogy kapcsolatba lépjenek a külvilággal – ami amúgy is illegális –, az egyetlen mód a kapcsolatfelvételre, hogy Kínából vegyék a jeleket. Ehhez a Yalu folyó közelében kell lenni, és lefizetni egy brókert, aki tudja fogni a jeleket – az észak-koreaiak többségének viszont ezek egyike sem adatik meg.
Nem ritka, hogy a fiatal lányok Kínába átszökve prostitúcióra kényszerülnek, videós szexszolgáltatást vállalnak, vagy épp férfiaknak adják el őket. A menekültek egy részének így az Észak-Koreában tapasztalt borzalmakat követően is megpróbáltatásokkal, köztük embercsempészettel kell szembenézniük. Amennyiben pedig valakit elkapnak, Sokeel Park, a Liberty In North Korea szervezet vezetőjének kifejtése szerint gyakran már Kínában komoly kínzásnak, akár nemi erőszaknak, sterilizációnak vetik alá, majd visszatérve Észak-Koreába még komolyabb büntetés vár rá. Hozzátette azt is, az emberek olykor meghalnak a kínzások miatt, ám más országokkal ellentétben az ottani állampolgároknak nincs jogorvoslati lehetőségük.
Ahogy a dokumentumfilmben elhangzik, néhány éve 400 oldalas jelentést adtak ki arról, hogy az, ami Észak-Koreában folyik, példátlan, és csak a náci Németországhoz hasonlítható. A rezsim a megfélemlítés eszközével él, aminek érdekében bármit képes véghez vinni. Kim Dzsongun például kivégeztette a saját nagybátyját, a féltestvérét és 400 magas rangú tisztviselőt pusztán a félelemkeltés miatt. Hyeson Lee visszaemlékezése szerint ő hétéves volt, amikor először végignézte, hogy megöltek valakit. Mint kiemelte, az iskolákban olykor amiatt halasztják el az órákat, hogy nyilvános kivégzésre vigyék a gyerekeket. Iskola után tömegjátékokra, táncra és felvonulásokra gyakorolnak, de sokan szenvednek a hidegtől vagy épp a melegtől is. Felidézte, gyerekként azt tapasztalta, hogy egyesek elájultak a próbák közben, amelyek során még a mosdóba sem mehettek ki, így sokan a nadrágjukba vizeltek. Hónapokig gyakoroltak a különféle mutatványokra, és történt olyan is, hogy egy gyereknek eltört az állkapcsa, ahogy a földre esett.
A fiatalabb generáció neveltetésével kapcsolatban Lee kiemelte, a gyerekek reggeli előtt rendszerint az atyához és Kim Ir Szen vezetőjükhöz imádkoznak. Észak-Koreában tíz alapvető szabály szerint élnek az emberek, ami jelentősen hasonlít a keresztény Bibliában található tízparancsolathoz, amelyet plagizáltak, illetve az Ószövetségből is átvettek különböző elemeket. Nem véletlen az sem, hogy akinél Bibliát találnak az országban, komoly büntetéssel néz szembe. Valószínűleg amiatt, mert hamar ráismerne a hasonlóságokra az általuk istenként tisztelt Kim-dinasztia és a kereszténység tanításai között.
Lee elmondása szerint gyerekként azt a mesét hitették el velük, hogy Kim Ir Szen anno úgy harcolt Japán ellen, hogy egyik hegyről átkelt a másikra, majd a koreai háború alatt rizst készített homokból, fenyőtobozokból pedig bombákat, és faleveleken állva kelt át a Yalu folyón. Azt állították, Kim Ir Szen egy faházban született a Pektu-hegyen, Kína és Észak-Korea határán, ám a valóságban Oroszországban, csak meghamisították papírokat. A születésével kapcsolatban máig él az a tévhit az észak-koreaiakban, hogy világrajöttét ragyogó csillag és kettős szivárvány hirdette – ami megint csak egy párhuzam a Bibliával, pontosabban Jézus születésével, amikor is a betlehemi csillag jelent meg az égen.
Lee úgy fogalmaz a filmben, Észak-Koreában minden házban a vezetőket ábrázoló képeknek kell a legjobb helyen lenniük, mivel azok a legfontosabbak. Gyakran is kell takarítani őket, mert a kormánytisztviselők minden házba gond nélkül bemennek, hogy kesztyűvel ellenőrizzék a port. Ha pedig nem tisztították meg kellően a képeket, az súlyos büntetést von maga után. Sőt, elmondása szerint úgy is könnyen bajba kerülhetnek, ha a székletüket nem adják le az államnak. Mivel Észak-Koreában nincs műtrágyarendszer, a kormány elvárja, hogy mindenki odaadja nekik a saját „végtermékét”. Mint hozzátette, ezért mindenki a kerti WC-ben egy favödörbe ürít, és az sem ritka, hogy a lakosok ellopják egymás székletét a büntetéstől tartva. Egyesek szekereken, mások zsákokban hordozzák magukkal, amíg nem érkezik valaki, hogy elvigye, és eljuttassa a gazdákhoz. Amennyiben pedig a lakosok nem tudnak mit átadni nekik, az megtorlással jár. Az országban kétféle politikai fogolytábor létezik: elzárt Gulag, ahonnan soha nem lehet kijutni, a másikból, a munkatáborból viszont van esély kiszabadulni.
Letartóztattak, és kémnek neveztek. Megkínoztak és kihallgattak. 78 kiló voltam, amikor letartóztattak. A 9 hónapos kínzás után már csak 30, nem bírtam mozdulni sem. Amikor sétáltam, a falnak kellett támaszkodnom. Végül bevallottam, hogy kém vagyok
– nyilatkozta az egyik disszidens.
Mint megjegyezte, a koncentrációs táborban sokan azért voltak ott, mert kritizálták a rezsimet, vagy találtak náluk egy Bibliát. Sőt, valaki azért került oda, mert kitépett egy darabot Kim Dzsongil arcából egy újságból, és azzal sodort cigarettát. Elmesélte, a táborban az volt a feladatuk, hogy fát vágjanak fejszével, azonban a rönkök, legördülve a domboldalon, olykor eltalálták a rabokat, akiknek eltört a lábuk vagy a karjuk, de hagyták őket szenvedni éjszakákon át.
Amikor a holttestek lebomlottak, szinte összeolvadtak. Nem tudtad szétválasztani őket. Ha megfogtad a kart, az egyszerűen levált, a lábak leestek, a fejük pedig csak úgy leszakadt. Fellapátoltuk őket egy kordélyra, mint a szemetet, és elástuk őket egy gödörben. Lehetetlen kitörölni ezt az emléket
– tette hozzá.
A koronavírus-járvány kitörését követően Észak-Korea lezárta határait, és azóta szinte lehetetlen kijutni az országból. Az RTL+-on megjelent dokumentumfilmben ugyanakkor a két utolsó ismert esetet mutatják be. Az egyik Soyeon Lee-hez köthető, akit a Yalu folyón való átkelése napján kaptak el az észak-koreai őrök, majd két évet töltött fogolytáborban, és kiszabadulása után megszökött az országból. Ahogy a produkcióban kifejti, tíz éve nem látta a fiát, akivel nem is tudott kapcsolatba lépni. Brókerek segítségével igyekeztek őt kimenekíteni, de végül őt is elkapták. Kínzásnak vetették alá, aminek következtében a háta, a feje, a mellkasa és a fogai is megsérültek. Később egy magas rangú tiszttől tudta meg, hogy a fiút a Gulagra küldték, ahonnan sosem fog már kijutni.
Soyeon Lee történetével párhuzamosan láthatóak a produkcióban a Roh család megpróbáltatásai, akik öten keltek útra: egy 80 év körüli nagymama, a lánya, a veje és két unokája. Mivel az emberkereskedők sem az idős, sem a túl fiatal menekültek iránt nem érdeklődnek, a brókerek efféle helyzetekben keresztény szervezetekkel szokták felvenni a kapcsolatot. A Roh család így került összeköttetésbe Kim lelkésszel, aki anno a felesége kimentése közben döbbent rá, segítenie kell, hogy minél több észak-koreai menekülhessen meg – eddig körülbelül ezer lakost sikerült eljuttatnia Dél-Koreába. Mint a filmben kiemelte, megesett, hogy télen majdnem kitörte a nyakát, miközben a jégen állva segített a disszidenseknek, 9 és fél órán át műtötték. Hozzátette, már be sem teheti a lábát Kínába, mivel megneszelték, hogy menekülteket segít átcsempészni, illetve a dél-koreai hírszerző szolgálat mindig figyelmezteti, hogy se Vietnámba, se Laoszba ne menjen, mert bárhol elkaphatják – ahogy például Mianmarban és Kambodzsában is.
Annak ellenére, hogy a Roh család iránt nem érdeklődtek az emberkereskedők, ha Kínába átszökve a brókerek feldobták volna őket, 15 ezer jüant – jelenlegi árfolyamon körülbelül 760 ezer forintot – kaptak volna fizetségként. A famíliának a Csangpaj hegységen átkelve előbb Kínán kellett átverekednie magát, majd Vietnámba eljutva a laoszi határhoz mentek, ahol éjszaka 10 órán keresztül, három hegyen át a dzsungelben bolyongtak, hogy kijussanak. Laoszból végül hajóval keltek át egy folyón, ami Thaiföldre vitte őket, onnan pedig Dél-Koreába utaztak. Minden országban, amelyen átkeltek, kultúrsokk érte őket, és az olyan, hétköznapinak hitt dolgok is meglepték a família tagjait, mint az, hogy csapból jön a víz. Mint elmesélték, Észak-Koreában mindenki magának meri a vizet, majd az egész család összegyűl, hogy egy bográcsból használják.
Elmondásuk szerint a rezsim azzal hitegeti az észak-koreaiakat, hogy csak pár év, mire felvirágzik az ország. Emellett készítettek egy kiutasítási listát azon személyek nevével, akiknek egy családtagja disszidált, ebben a felsorolásban ők is szerepeltek, így el kellett hagyniuk az országot. Ahogy az édesanya kijelentette, úgy érezték, inkább meghalnak, mint hogy visszamenjenek, ezért ciántablettákat vittek magukkal, a gyerekeknek pedig azt mondták, gombászni mennek, mert ők nem tudhatták, hogy disszidálni fognak. A dokumentumfilm egyik legérdekesebb momentuma, amikor a készítők arról kérdezik az akkorra már kimenekített Roh család tagjait, hogyan vélekednek az észak-koreai vezetésről mindannak tudatában, amin eddig átmentek – a 80 éves nagymama még akkor sem merte bevallani, hogy csalódott Kim Dzsongunban. Mindezt arra az elemi félelemre lehet visszavezetni, amit gyerekkorukban ültetnek el az észak-koreaiakban.
A idős asszony ugyanakkor kiemelte, mindig is azt mondták nekik, hogy az amerikaiak a legrosszabbak, de találkozva a filmesekkel nem ezt tapasztalta. Mint mondta, ez gondolkodtatta el őt, hogy Kim Dzsongun talán hazudhatott nekik. Ennek ellenére a Roh család két gyermeke továbbra is a világ legjobb emberének nevezte a kommunista vezetőt. A família tagjai a filmben úgy fogalmaztak, a legtöbb disszidens a túlélés érdekében menekül, hátrahagyva a családtagjaikat. Észak-Koreában ugyanis csak azért dolgoznak a lakosok, hogy Kim Dzsongunt boldoggá tegyék.
Ez nem csak harag, utálom a Kim-rezsimet. Ez volt az otthonom 40 évig. El tudod képzelni, milyen érzés volt elhagyni a hazámat
– nyilatkozta az egyik menekült, akinek szavaival Hyeson Lee is egyetértett, kiegészítve: bár hiányoznak neki a rokonai, barátai, és szeretne újra együtt lenni velük, de nem biztos abban, hogy tudni szeretné, mi van velük jelenleg.
(Borítókép: RTL Sajtóklub)