Van, akit már egy idegen leszólításától is kiráz a hideg, míg mások attól érzik magukat jól, ha minden szem rájuk szegeződik. A szereplési vágy sok extrovertált személyiségű emberben ég, ezt pedig gyakran úgy tudják csillapítani, ha a televízióban műsorról műsorra járnak néhány percnyi hírnévért. Pedig erre ma már szükség sincs, az Indexnek nyilatkozó szakember szerint ugyanis a közösségi média mindenkinek lehetőséget ad a figyelem felkeltésére – persze ezt sem árt tudatosan csinálni. De mi is az a szereplési vágy, és miért alakul ki ez az emberekben?
Az már senkinek nem okoz komolyabb meglepetést, ha a két legnagyobb kereskedelmi csatorna leigazolja egymástól a celebeket, realityjátékosokat vagy tehetségkutató-versenyzőket, azonban az mindig ott motoszkál a nézők vagy a bulvár híreit követők fejében, hogy mégis mi vesz rá valakit arra, hogy szinte minden műsorba jelentkezzen néhány percnyi képernyőn töltött időért cserébe.
Ennek persze több oka is lehet. Több tehetségkutatóban vagy hasonló kaliberű show-műsorban szerepelni, ha valaki tényleg a tehetségét szeretné megmutatni, még érthető is lehet, azonban sokszor találkozhatunk olyanokkal is, akik legyen szó bármiről, ott virítanak a képernyőn. A szereplési vágy vagy a hírnévre való törekvés sokakban olyannyira ég, hogy legyen szó párkereső műsorról, realityről vagy tehetségkutatóról, akkor is jelentkezik, ha köszönőviszonyban sincs a műfajjal. Sokszor pedig még így is képernyőre tudnak kerülni…
Egyes pszichológusok szerint a narcizmus jó eséllyel jelen lehet az ilyen típusú emberekben. Ennek bizonyítására két amerikai pszichológus, S. Mark Young és Drew Pinsky 200 celebbel töltetett ki egy, a narcizmus szintjét mérő személyiségtesztet. A hírességek átlagos pontszáma 17,8 volt, ami jóval magasabb a népességre jellemző 15,3-as értéknél. Ez az eredmény összhangban van azzal a feltételezéssel, hogy vannak olyan emberek, akikre az átlagosnál magasabb szintű narcizmus jellemző, és ez arra készteti őket, hogy olyan pályát válasszanak maguknak, hogy munkájuk során folyamatos elismerésben, csodálatban és figyelemben részesülhessenek – írja a Mindennapi Pszichológia.
Persze szó sincs arról, hogy ha valakiben ég a szereplési vágy, akkor ő már automatikusan egy narcisztikus személy lenne. Dr. Zelena András, a Budapesti Gazdasági Egyetem tanszékvezető egyetemi docense, közösségimédia- és magatartástudós szakértő ennél jóval árnyaltabban fogalmazott lapunk kérdésére.
Szerinte sokkal helytállóbb az a felfogás, miszerint vannak introvertált és extrovertált típusba sorolható emberek – utóbbiak közül pedig nagyobb számban kerülnek ki olyanok, akik a képernyőn találják meg vagy szeretnék megtalálni a számításaikat.
„Vannak olyanok, akik már akkor is izgulnak órákkal a megszólalás előtt, ha három embernél több előtt kell beszélniük egy céges koccintáson, vagy egy olyan orvosi vizsgálaton, ahol több szakember van jelen. Náluk szó szerint fiziológiás tünetek jelentkeznek, szakszóval szomatizálnak. Gombóc van a torkukban, vagy úgy érzi valaki, mintha a torkában dobogna a szíve. Ilyenkor a lelki tünetek kivetülnek, és testi tüneteket produkálnak” – magyarázta.
Ezzel szemben vannak olyanok, akik már az iskolai szavalóversenyen is előszeretettel mutatták meg magukat, és fürdőztek a figyelemben, mindenféle gát vagy szorongás nélkül. „Az extrovertáltak nagyon szeretik megmutatni magukat, mindig a társaság középpontjában vannak, akár a magánéletükből, akár a gondolataikból nagyon szívesen osztanak meg dolgokat – akár idegenekkel is.”
Olyan emberrel már mindenki találkozott, akit két perce sem ismert, de már gyakorlatilag a teljes családi életét megtudta. Emiatt van az is, hogy az ilyen embereknek igényük van arra, hogy akár a televízióban vagy manapság már sokkal inkább a közösségi médiában szerepeljenek
– emelte ki, hangsúlyozva, hogy szerinte az „olyan stigmákat, mint a narcizmus, nem feltétlen szakmai egymásra aggatni. Vannak olyan emberek, akiknek nem okoz gondot a szereplés, és szívesen teszik ezt, és ehhez akár még készségeket is elsajátítottak, ugyanis a nyilvános beszéd tanulható, tanítható. Míg mások ettől ódzkodnak, eszük ágában sincs szerepelni, inkább a háttérbe húzódnak”.
De miért csak a televíziós szereplés ad kielégülést azoknak, akikben ég a szereplési vágy? Erre a magyarázat az lehet, hogy az emberekben még az a kép él, hogy azt ismeri meg széles körben a közönség vagy akár az egész ország, aki a tévében feltűnik. Ez hosszú évtizedekig valóban így volt, mára azonban a közösségi média dominanciája ezt is elsöpörte.
Régen az ismertséget valóban így lehetett csak elérni. Elég csak Endrei Juditra, Szilágyi Jánosra vagy éppen Baló Györgyre és a kortársaikra gondolni, akiknek a televízió volt az országos ismertség forrása
– vélekedett a szakember, aki a BGE olyan tanszékét vezeti, ahol kommunikáció-médiatudomány szakos hallgatókat is képeznek.
Véleménye szerint ez azonban már nem így van, ma már akár egy plakátkampány vagy egy olyan YouTube-csatorna, ami nem egy szűk, targetált célcsoportot ér el, nagyjából ugyanezt az ismertséget hozhatja, ha nem nagyobbat. Idesorolja azokat a könnyűzenei énekeseket is, akik „huszonévesen stadionokat töltenek meg úgy, hogy pár éve még csak egy nagyon szűk csoport ismerte őket, gyakorlatilag a középiskolájuk, a városuk közönsége”.
Ezek alapján elmondható, hogy a népszerűségnek és az ismertségnek az útja ma már nem kizárólag a televízión keresztül vezet, nagyon sok egyéb alternatíva is van. Ezt jól mutatja, hogy egy influenszer sokszor ismertebb, mint azok, akik a tévéképernyőn feltűnnek. Dr. Zelena András elmondta, mindez annak köszönhető, hogy teljesen átalakultak a hírfogyasztási szokások, és a fiatalabb generációk már nem nagyon néznek lineáris televíziót, sokkal inkább a közösségi platformokon vannak jelen, illetve streamingszolgáltatásokat használnak.
A felnövekvő, ma középiskolás generáció pár év múlva belép a munkaerőpiacra vagy a magyar felsőoktatásba, így most már az ő igényeiket és szokásaikat kell kielégíteni, ami láthatóan sokkal inkább a TikTok és a YouTube, mintsem a mainstream televízió, a műsorújság rendje szerint sugárzott adás
– mondta.
A kérdés azonban továbbra is áll, hogy miért alakulhat ki az emberben az a vágy, hogy ő bizony szeretné, ha nagy figyelem irányulna rá, és ismertté válna – ehhez pedig ha kell, műsorról műsorra jár a tévében, vagy mindent bevet a közösségi médiában, hogy népszerű legyen. A szakértő szerint ez nem a születésünknél dől el, sokkal inkább a szocializációs folyamatokban kell keresni a választ.
„Egy olyan fiatal, akinek a viselkedése, személyisége formálódik, ez az igény nem csak azért lehet jelen, mert otthon ezt kapta útravalónak, később is kialakulhat.”
Az egyén az általános, majd középiskolában, sportközösségben, akár más típusú tevékenységi körökben válik azzá, aki. Emiatt lehet az is, hogy hiába látnak olyan tartalmakat tucatjával az interneten, amelyek mögött nincs komoly tartalom, esetleg értékközvetítés, az elsődleges és másodlagos szocializációs közegben elsajátított érték- és normarend szerint érezni fogják azt, hogy nem mindenkinek kell tartalmat gyártania, így nem is vágnak bele. Ezért nagyon fontos a szülői, pedagógusi példaadás, értékközvetítés
– magyarázta.
Aki persze érez magában ambíciót, az megcsinálja, és ehhez minden lehetőség adott is, nincsen már feltétlenül arra szükség, hogy hosszas castingsorokat kiállva, egy tévés produkció hozza meg a nagy áttörést, mindenki zsebében, kezében ott a felvételre, vágásra, feliratozásra alkalmas okoseszköz.
Ma már nem kell Fábry Sándor vagy Friderikusz Sándor tapasztalathalmazával, előképzettségével és stúdiótechnikájával rendelkező televíziósnak lenni ahhoz, hogy valaki egy YouTube-csatornát működtessen
– emelte ki dr. Zelena András.
A szakember rámutatott, hogy ma már gyakorlatilag egy telefon kamerájával kiváló minőségű tartalmat lehet gyártani, hiszen olcsón hozzá lehet férni az állványokhoz és a fényekhez is, ezek pár ezer forintos tételek. A mai fiatal felnőttek ráadásul már autodidakta módon megtanulják a vágás és feliratozás szabályait is, így minden lehetőség adott számukra, ők az úgynevezett digitális bennszülöttek. Persze a mögöttes tudás bizonyos műfajok esetében itt is elengedhetetlen.
„Felkészülés, szerkesztés, technikai munkák folyamatos végzésére van szükség, és aki – mondjuk – erre adja a fejét, annak ismernie kell a médiatudományban azt a fogalmat, hogy hírciklus, ami a mostani tudományos megállapodás szerint nagyjából kilencven perc, azaz ennyi idő van arra, hogy a hírről beszámoljunk a csatornánkon, portálunkon. Ha ezen az időablakon túl szeretnék híradást adni, akkor már csak hírháttér- vagy hírmagyarázó videót vagy cikket tudok közzétenni. Az itt és most világában szerintem nagyon sokan megpróbálják ezt, még ha végül úgy is döntenek, hogy nem teszik közkinccsé az elkészült tartalmat, nem osztják meg azt. Sokak telefonján vannak videós próbálkozások e cikket olvasók között is, ebben biztos vagyok” – vélekedett.
De vajon a gyerekek személyiségfejlődését nem befolyásolja az, és nem állít eléjük rossz példát, ha ezen platformokat követve temérdek olyan, szereplésre és figyelemre vágyó tartalomgyártóval találkoznak, akik mögött érdemi üzenet nincsen?
Hiába találkozunk temérdek olyan tartalommal és műsorral, amelyekről azt gondoljuk, hogy semmi értékes közölnivalót vagy minőségi szórakoztatást nem közvetítenek, bőven akad erre ellenpélda a tévében és a közösségi médiában is, ehhez pedig ma már tényleg nincsen feltétlenül szükség arra, hogy valaki a klasszikus karrierutat járja be, és a szakmából kerüljön ki.
Ott van például Latinovits Zoltán, aki végzettségét tekintve építészmérnök volt, mégis végül színészkirályként vonult be a történelembe. Azt gondolom, hogy korábban sem csak a Riporter kerestetik című, országos népszerűségre számot tartó műsorból lett valaki ismert, hanem mert tehetséges, vagy komoly értékközvetítő tevékenységet folytat
– hozta a példát, hozzátéve, hogy persze ellenpélda is akad.
„Ha a kétezres években egyre népszerűbbé váló televíziós show-műsorokra gondolunk, vagy pedig a televízió képernyőjére kerülő olyan celebritásokról beszélünk – akiknek csak egy tiszavirág-életű ismertséget hozott egy-egy szerep, tv-műsor vagy egy valóságshow –, az nem biztos, hogy jó példával szolgál.”
Ott van a fesztelen beszéd, esetleg a trágárság, amit természetesen a vonatkozó szabályok szerint ki lehet fütyülni, de az attól még trágárság marad, attól még azokat a nyelvi értékeket, amiket a kultúraközvetítés jegyében közvetíteni kellene, azt nem biztos, hogy megteszik
– vélekedett a szakember.
Abban pedig, hogy ki milyen tartalmat fogyaszt, hatalmas szerepe van a szülői mintáknak és iránymutatásnak, hiszen ha egy gyerek olyan tartalmakat fogyaszt, amelyek minőséget, és komolyabb mondanivalót közvetítenek, akkor később ők maguk is nagyobb eséllyel fognak ilyet készíteni vagy előnyben részesíteni.
Szülőként, felnőttként vagy pedagógusként kell eldönteni azt, hogy milyen tartalom elé engedik oda a gyerekeket, mivel egy felnőtt nagyobb eséllyel tud differenciálni a magaskultúra és a szórakoztatás alsóbb rétegeit képviselő műsorok között, csakúgy, mint a gyerek számára félelmet keltő, neki való vagy korának nem megfelelő médiatartalmak között. Egy gyerek még nem tud ekként szelektálni, s fontos az is, hogy a médiatartalmat néző gyermek felmerülő kérdéseit megválaszoljuk, megbeszéljük akár azt is, mi a norma- vagy családi értékrend szerint helyes, szülők szerint nem követendő viselkedésminta
– emelte ki az egyetemi docens.