Sokan a hátuk közepére sem kívánják, mégis töretlen hagyománynak számít Magyarországon is az osztálytalálkozó szervezése. Az évek óta nem látott, régi osztálytársakkal való találkozást a megfelelés okozta szorongás miatt sokan be sem vállalják, azonban azok, akik elmennek jó eséllyel még profitálhatnak is az élményből.
Nem ismeretlen jelenség, hogy a bizonyítvány vagy a diploma átvétele után az addig egy osztályba járók csapata szétszéled – egyesek dolgozni kezdenek, mások különböző városokba és oktatási intézményekbe mennek továbbtanulni. Így a 4-5 éven át tartó napi kapcsolatokat hamar felváltják a hetente, majd egyre ritkábban megvalósuló üzenetváltások... Sokakkal a kapcsolat teljesen megszakad, így a régi barátokról és osztálytársakról évekkel később csupán annyi információnk van, amennyit a közösségi oldalaikon látni engednek, vagy egy véletlen találkozás során pár perc alatt megtudunk tőlük.
Pontosan a régi emlékek felidézése, és a régi iskolatársak összehozása a célja a különböző osztálytalálkozóknak, ahol a hazai szokás szerint általában ötévente összegyűlik a csapat – legalábbis egy része –, és mindenki beszámol arról, mi történt vele azóta, amióta legutóbb találkoztak.
Persze a találkozó ötlete korántsem tölt el mindenkit örömmel. Valaki a háta közepére sem kívánja korábbi iskolatársait, hiszen csak rossz és traumatikus emlékek fűzik a középsulis évekhez, mások azonban sokkal inkább a saját életük alakulása miatt hagyják figyelmen kívül az esemény sorozatos emlékeztetőit.
Sokakban gát lehet, hogy úgy érzik, nem tart ott az életük, ahogyan azt évekkel korábban eltervezték, az osztálytalálkozón a sikeresebbnél sikeresebb társakat hallgatva pedig valószínűleg komoly kisebbségi érzés alakulna ki bennünk, így nem erőltetik a találkozást. Az osztálytalálkozó elengedhetetlen része, amikor mindenki elmondja, mivel foglalkozik, és hogy éppen ki vagy kik várják haza, azonban mindig lesz olyan, aki nem éppen álmai munkahelyén ül, vagy még várat magára az életében a házasság és a családalapítás is – ezek miatt azonban nem érdemes kihagyni az eseményt.
Egy felmérés szerint bár a legtöbb helyen rendszeresen megszervezik ezeket a találkozókat, mindössze az osztályok egyharmada jelenik meg végül. Jellemzően azok vesznek részt ezeken az összejöveteleken, akik a népszerűbb diákok közé tartoztak, vagy szoros baráti kapcsolatot építettek ki legalább az egyik társukkal, esetleg valamilyen sport- vagy szabadidős szakkör tagjai voltak. Olyanok is vannak, akik azért mennek el, mert megfeleltek a saját és sokszor mások elvárásainak is, azaz jó munkájuk van, szép házban élnek, és a feleség vagy férj mellett még gyerekek is várják odahaza.
Az ember ugyanis akaratlanul is összehasonlítja magát másokkal. Ez azonban nem feltétlenül hátrány, hiszen így ismerjük meg önmagunkat: a képességeinket, a véleményünket és a személyiségünket is. Az 1950-es években Leon Festinger pszichológus egy olyan elméletet alkotott meg, amely szerint a társadalmi összehasonlítás az egyetlen módja a véleményünk és a képességeink pontos értékelésének és megítélésének. Az önértékelés egy alapvető emberi vágy, ehhez azonban szükségünk van másokra is, hogy megfelelő képet tudjunk alkotni magunkról.
És mi lenne jobb hely erre, mint egy találkozás a hozzánk hasonló társakkal, akikkel egy helyen éltünk, és egyidősek vagyunk?
A hagyomány az 1800-as évek elején kezdődött a tengerentúlon: a Princetoni Egyetemen végzettek minden szeptemberben visszatértek az intézménybe, hogy meglátogassák a professzorokat, és kapcsolatba kerüljenek egykori osztálytársaikkal. Ez egy lehetőség volt arra, hogy kapcsolatokat építsenek vagy tartsanak fen, és tisztán lássák, ki hogyan boldogul az életben. Az öregdiákok ezeken ebédeltek és italoztak, a találkozók pedig mindig a Yale elleni éves baseballmeccs köré szervezték. Idővel ez a hagyomány átterjedt a középiskolákra is, majd az egész világon elkezdték követni a szokást – írja a The Walrus.
Vered Vinitzky-Seroussi szociológus szerint a találkozókra járó emberek olyan közösséget keresnek, amelyben rögzíthetik identitásukat. Szembe akarnak nézni azzal, hogy milyenek voltak régen, és kik most. „A múlt és a jelen összhangját, önmagukat keresik” – írja a szakember 1998-as After Pomp and Circumstance: High School Reunion as an Autobiographical Occasion című könyvében.
Jogosan merülhet fel a gondolat, miszerint az osztálytalálkozókat olyan ember vagy emberek keltik életre, akik szeretnének elhencegni azzal, mire vitték az iskola befejezése óta. A legtöbb esetben persze erről szó sincs, ahogyan általában az esemény középpontjában sem az egyének önfényezése áll, épp ezért kihagyni sem érdemes.
Akár jó, akár rossz volt a középiskolában eltöltött idő, mindenkinek az életében meghatározó időszak volt, amely nagy változásokkal és tapasztalatszerzéssel járt. Akkoriban vállalta el az első nyári munkáját, találkozott a gimis szerelmével, vagy szerezte meg a jogosítványt az ember, ráadásul ekkor kezdett kialakulni az önállóságunk is. Ezekben a sokszor nehéz pillanatokban a barátok és a család mellett az osztálytársak voltak azok, akikkel együtt éltük át ezt, velük együtt nőttünk fel, így a velük való találkozás sem elhanyagolható.
Persze a kétségek mindig erősek a találkozók előtt, a legtöbb emberben azonban pontosan ugyanazok a kérdések motoszkálnak a döntés meghozatala előtt – így a félelmeinkkel sem vagyunk egyedül...
Emlékezni fog rám valaki? Valaki beszélni fog velem? Mindenki azt fogja hinni, hogy kövér, sikertelen, magányos és unalmas vagyok?
– merül fel sokakban, azonban semmi értelme a rágódásnak. Sok régi osztálytársunk vélhetően pontosan ugyanolyan ideges, és kínosnak érzi a találkozást, mint mi magunk, emiatt nem érdemes elbizonytalanodni, még ha a megjelenéshez kicsit ki is kell lépni a komfortzónánkból.
Ha pedig már ott vagyunk, profitálhatunk is az együtt töltött időből. Ugyanis miközben aggódunk a munkánk, a családunk és az öregedési folyamatok miatt, megnyugtató lehet, ha újra találkozunk olyan társakkal, akik ugyanazokon a dolgokon mentek, mennek keresztül, mint mi.
Nem szabad megfeledkezni a befejezetlen, lezáratlan ügyekről sem,
Hiszen ilyenkor még nem késő megköszönni valamit, vagy éppen bocsánatot kérni a múltbéli dolgokért.
A kortársak mellett a tanár-diák kapcsolatot is érdemes megemlíteni, mivel az osztálytalálkozón a felek már nem alá-fölé rendelt viszonyban, hanem mint egyenrangú felnőttek ülnek le az asztalhoz, és beszélgetnek kötetlenül, amire az iskolás évek alatt a legtöbbször egyik félnek sincsen lehetősége. A nosztalgiázás is jó élmény lehet, ahogy felidézzük a legjelentősebb közös eseményeket.
De mi az a nosztalgia, és hogyan hat ránk? A nosztalgia erős vágyakozás egy múltbéli érték, esemény vagy maga a múlt iránt. Amikor felidézzük a múltat, az emlékeink gyakran jelentős társadalmi interakciókat és közös élményeket tartalmaznak.
Ez fokozhatja a társadalmi kötődés és az összetartozás érzését.
A kutatások kiemelik, hogy a nosztalgia emellett növelheti a társadalmi támogatottságot, csökkentheti a magányt, és még jótékonyabbá és nagylelkűbbé is tehet bennünket másokkal szemben. A nosztalgia azáltal, hogy újra összeköt bennünket múltbeli kapcsolatainkkal és tapasztalatainkkal, erősíti jelenlegi társadalmi kötelékeinket, és ösztönzi a közösségi harmóniát.
Ember legyen a talpán, aki ezek után is nemet mond a meghívásra...
(Borítókép: Giuseppe Lombardo / Getty Images Hungary)