Ma már elképzelhetetlennek tűnik, alig harminc évvel ezelőtt azonban nem keltett világszintű felháborodást, amikor egy francia állatkert afrikai vadállatok helyett bennszülötteket tett közszemlére. 1994-ben a Nantes melletti parkban egy egész falut húztak fel, ahova elefántcsontparti művészeket és „civil” családokat költöztettek, arra kényszerítve őket, hogy a látogatók előtt produkálják magukat. Emberi állatkert ráadásul korábban Magyarországon is volt.
Az állatkertek azzal a céllal üzemelnek, hogy bizonyos veszélyeztetett fajoknak otthont adjanak, illetve azért, hogy az emberek megismerhessék a Föld színes élővilágát. Persze sokszor az ember szíve már a fogságban élő állatok látványától is megszakad, pedig nem is olyan régen még az is megesett, hogy nemcsak az állatokat zárták ketrecbe, hanem közszemlére tettek így embereket is.
Nem kell sokat visszamenni az időben, harminc évvel ezelőtt, 1994-ben Franciaországban még üzemelt emberi állatkert, azaz emberkert, ahol afrikai bennszülötteket mutattak be az érdeklődőknek. Mindez persze ma már elképzelhetetlennek tűnik, pedig ez egy kisebb felháborodás mellett akkor nem okozott komoly problémát.
De mi történt 1994-ben?
Néhány kilométerre Nantes városától, Franciaország északnyugati részén található egy állatkert, amely évente pár százezer látogatót vonz. Manapság Planete Sauvage néven üzemel, és többségében szavannán élő állatokat tartanak ott, de 30 évvel ezelőtt ennek a helynek egészen más identitása volt.
Minden akkor kezdődött, amikor 1994-ben, két évvel az ünnepélyes megnyitása után, az akkori Safari Africain (angolul African Safari) néven ismert park partnerségre lépett a francia St. Michel kekszmárkával. A gyártó néhány évvel korábban piacra dobott egy új terméket, hogy kitűnjön a versenytársak közül – ez a Bamboula nevű csokis keksz volt, amelynek a kabalája egy azonos nevű, színes bőrű gyerek volt. A karakter hamar népszerűvé vált a gyerekek körében, képregényszereplő lett, a neve köré pedig egy egész brand épült – kulcstartókkal, játékfigurákkal.
A Bamboula sikerén felbuzdulva, a márka szerettet volna együttműködésbe lépni az állatkerttel, hiszen a temérdek gyereket, és így a vásárlóképes szüleiket bevonzó cégek úgy gondolták, nagyot profitálthatnak a közös munkából. Kezdetben az volt az ötletük, hogy a park egy kis részét Bamboulának szentelik, ahol a figurát és a megálmodott életét megismerhetik a látogatók, azonban volt, aki ebben jóval többet látott. A park vezetője, Dany Laurent ugyanis kitalálta, hogy
egy egész falut hoz létre a parkban – utakkal, kunyhókkal és persze valódi emberekkel.
Laurent ötletét csak tovább erősítette az, amikor a korábbi nyugat-afrikai francia gyarmatra, Elefántcsontpartra látogatott. Ottjárta közben egy helyi művészcsapat keresztezte útját, amelyben színészek, táncosok és zenészek is voltak, így kapva a lehetőségen azonnal megállapodást is kötött a menedzserükkel, Salif Coulibalyval, hogy hat hónapig az ő parkjában fognak szerepelni. Ezután huszonöt további elefántcsontpartit, köztük gyerekeket, szintén Franciaországba küldtek, hogy szórakoztassák a park látogatóit,
előszőr 1994. április 14-én láthatták a csoportot a parkban.
Addig eljutni persze nem mindenkinek volt egyszerű. Legalábbis az afrikaiaknak semmiképp, ugyanis a leszerződtetett előadók azt a feladatot kapták, hogy saját nádtetős agyagkunyhót építsenek, ám ezek a házak nem csak dekorációs célt szolgáltak, valóban ezekben kellett lakniuk, és a földön aludtak. A legnagyobb problémát mégsem ez, sokkal inkább az időjárás jelentette, ugyanis ezek a házak korántsem a Nantes környékére jellemző, esős időre lettek tervezve...
A körülmények mellett persze maga a munka is meglehetősen megalázó volt, hiszen a látogatók úgy rohantak a megnyitó után, hogy szemügyre vegyék a felépített falu lakóit, mintha valóban kisborjú született volna az állatkertben. Az első napokban a kamerák és a fényképezőgépek nem az oroszlánokra, hanem a falu lakóira irányultak, miközben az afrikai előadók még rossz időben is mezítláb voltak kénytelenek szerepelni, hiszen úgy autentikus – írja a Vice.
Az elefántcsontparti művészeknek napi hat, 30 perces előadást kellett tartaniuk, a hét minden egyes napján, néhány perces szünetekkel. Mindezt az akkori francia minimálbér egynegyedéért – cserébe viszont nem hagyhatták el a parkot, és a zárást követően a kunyhójukban kellett maradniuk. Nem meglepő, hogy Bamboula faluja hamarosan felkerült az antirasszista szervezetek és szakszervezetek radarjára, amelyek összefogtak, hogy létrehozzák a Non à la réserve humaine („Nem! az emberi állatkertre”) elnevezésű csoportot, elítélve az embertelen életkörülményeket. Emellett az is kiderült, hogy azzal tartották sakkban az előadókat, hogy
elvették tőlük az útleveleiket azzal az ürüggyel, nehogy elveszítsék, a dokumentumokat azonban nem adták nekik vissza.
A nevetségesen alacsony fizetés mellett hamar felháborodást keltett az is, amikor kiderült, hogy ha valaki megbetegedett, állatorvosok látták el, ráadásul a csoportban lévő gyerekek semmilyen iskolai oktatásban nem részesültek. Emellett több nő is arról számolt be, hogy a menedzserük, Salif Coulibaly szexuális együttlétre kényszerítette őket, a férfi azonban mindvégig tagadta a vádakat, így a felelősségre vonást megúszta.
A kérdés iránti általános közömbösségtől elborzadva a csoport jogi lépésekkel fenyegette meg a parkot. Emiatt ellenőrzést is végeztek az állatkertben, de a látogatás után nagyon kevés változás történt. A park hatása ráadásul a falakon kívül is érzékelhető volt, ugyanis számos színes bőrű ember Franciaország különböző részeiről arról számolt be, hogy megnövekedtek a rasszista megjegyzések az utcákon, és „Bamboulának” csúfolják őket. A kifejezés amiatt is különösen fájó, mert bár először az 1700-as években használták Haitin, és eredetileg egyfajta afrikai hangszerre és az annak dobpergésére előadott táncra utaltak vele, később a gyarmati időkben a Franciaországban élő feketék megbélyegzéseként terjedt el.
Eközben a nantes-i bíróság helyt adott az aktivistacsoport panaszának. 1994. szeptember 16-án egy, a bíróság által kinevezett szakértő ment a parkba, hogy dokumentálja a Bamboula faluban történt emberi jogsértéseket – ám ekkor már késő volt. Két nappal azelőtt a park vezetője elküldte a társulatot onnan és az országból is, ráadásul csak a fizetésük egy elenyésző részét adták oda nekik a távozáskor.
A művészek távozása ellenére a bíróságnak sikerült elegendő bizonyítékot gyűjtenie az emberi jogok megsértésére ahhoz, hogy felelősségre vonja a parkot és annak vezetőjét. Dany Laurentnek azonban az elkövetett szörnyűségek ellenére mindössze egy jelképes összegnek sem nevezhető, 1 frankos (0,15 eurós) kártérítést kellett fizetnie a panaszt benyújtó szervezeteknek, és 4000 frankot (mai árfolyamon körülbelül 850 eurót) kellett megtérítenie a jogi költségekre.
A parkot a történtek ellenére nem zárták be, de magát Bamboula faluját lerombolták. Laurent 2014-ben a saját úszómedencéjében vesztette életét.
Nem Franciaország azonban az egyetlen, ahol közszemlére tették az embereket. A 19. század közepétől egészen a 20. század elejéig nagy szenzációnak számított az emberi állatkert, így Európában és az Egyesült Államokban is előszeretettel nyitottak ilyet. Az ötlet 1874-ben pattant ki a német kereskedő, Carl Hagenbeck fejéből, aki előszőr hamburgi állatkertjébe költöztetett számikat, azaz lappföldi bennszülötteket, majd nem sokkal később több afrikai személyt is „beszerzett”. Hagenbeck az 1878-as és 1889-es párizsi világkiállításon bemutatott több száz olyan afrikai embert, akiket a francia gyarmatosítók ejtettek fogságba, a sikeren felbuzdulva pedig Oslo, London, Varsó és New York is saját emberkertet nyitott. A ma már meglehetősen gyomorforgatónak hangzó kiállítások sorából Magyarország sem maradt ki,
1896-ban, a millenniumi ünnepségek alkalmával Budapesten, az állatkertben is bemutattak egy több mint kétszáz fős afrikai közösséget.
A korabeli lapok úgy számoltak be róluk, hogy az állatkertben bemutatott személyek „fürdenek”, az alkatuk pedig „egészen megcsodálandó”, nem beszélve arról, hogy „milyen természetesek ruha nélkül is”. Mivel néhányan közülük a mesterségüket is a látogatók szeme láttára művelték, így a Vasárnapi Újság cikke úgy ítélte meg, hogy „megéri kifizetni” a belépő árát – számol be róla az ELTE Jurátus cikke.
Akkoriban, úgy tűnik, Brüsszel és Budapest még hasonlóan gondolkodott, ugyanis 1958-ban a belga fővárosban is ilyen kiállítást tartottak. Olyan nagy számban voltak jelen ekkor a városban a bemutatott kongóiak, hogy az éjszakai szállásukon is nehezen fértek el. Napközben számos megalázó helyzetnek voltak kitéve, amelyek hatására végül hazamenekültek. A világkiállítás után alig két évvel, 1960-ban Kongó kivívta függetlenségét Franciaországtól, így ez a fajta emberkereskedelem is megszűnt – még ha később voltak is újabb próbálkozások erre...
(Borítókép: Látogatók Bamboula falujában 1994-ben. Fotó: Yves Forestier / Getty Images)