Egyesek kritizálják, és hallani sem akarnak róla, mások pedig a fél karjukat odaadnák azért, hogy home office-ban dolgozhassanak, vagy esetleg az ő munkahelyükön is bevezessék a négynapos munkaheteket. Ez lehet ugyanis a megoldás a mindennapjainkból kivesző munka-magánélet egyensúlyára – persze tévedés lenne azt állítani, hogy nincs buktatója az ilyen alternatív megoldásoknak. De érdemes egyáltalán törekednünk az irodánk és az otthonunk szétválasztására?
Május elsején a munkát ünnepeljük, sokaknak legalább dolgozniuk sem kell ilyenkor, az apropó azonban temérdek kérdést vethet fel az ember fejében. Bár tudjuk, hogy ez egy ránk maradt piros betűs nap, de miért kell ünnepelni azt, hogy dolgozhatunk, ha a munkánk szinte élni sem hagy bennünket? Miért kellene annak örülni, hogy a hétköznapjaink és sokszor a hétvégéink jelentős részét is felőrlik a hosszú munkaórák, amelyek akár az egyébként is kihívást jelentő magánéletünk koporsójába is beverik az utolsó szöget?
Ezeknek a kérdéseknek a megválaszolása nem egyszerű, de nem szabad megfeledkeznünk róluk, akkor sem, ha úgy tűnik, a mérleg nyelve jócskán elbillen – persze nem a magánéletünk irányába... De miért mondják azt, hogy a munka-magánélet egyensúlya egy menthetetlen dolog, és vajon tényleg ekkora probléma ez?
A szakemberek között rég nem látott egyetértés van a témában, véleményük szerint ugyanis a munka és a magánélet egyensúlya bizony halott, és sok ember, különösen a fiatalabb generáció számára ez már régóta egy elérhetetlen álom. De vajon a munka és a magánélet hagyományos szétválasztására valóban törekednünk kell? A modern technológia korában a válasz sokkal inkább az, hogy
NEM.
De ne rohanjunk ennyire előre. A képünk arról, hogy milyennek kell lennie ennek az egyensúlynak, egy több mint 200 éves elképzelésből ered, amikor a New York-i tőzsde még éppen csak megalakult, és az otthoni munkavégzés is a szövőszékekben merült ki. Azóta persze sok minden változott, így a körülmények és a lehetőségek mellett az igényeink is mások. Ahhoz, hogy megértsük, először persze érdemes meghatározni azt, mi is tulajdonképpen a munka és a magánélet egyensúlya...
A munka és a magánélet egyensúlya az egyén idejének és fókuszának megosztása a munkája, valamint a családi és szabadidős tevékenységei között.
Az, hogy ez pontosan hogyan néz ki, egyénenként, iparáganként és korszakonként is eltérő, mégis rendkívül fontos. Az egész egy walesi textilgyár tulajdonosától, Robert Owentől indult, aki a 19. század elején megalkotta a hazánkban a sokszor a Beatrice zenekarhoz kötött nyolc óra munka, nyolc óra pihenés és nyolc óra szórakozás kifejezést. Mindez leginkább ugyan a gyári munkásokat célozta meg, főként azért, mert a munkakörülmények ennyi munkaórát tettek lehetővé – azaz ennyi munka még pont belefért a napba úgy, hogy a munkavállalók egészségesek tudjanak maradni, és rájöttek arra, hogy a magánéletet is élő dolgozók sokkal termelékenyebbek és motiváltabbak, mint a hosszú órákon át kizsigerelt alkalmazottak.
A probléma az, hogy a munka kontra szabadidő régi és kissé korlátolt megközelítése már nem feltétlen tud illeszkedni a modern munkaerőre. Ez különösen igaz azokra a szellemi foglalkoztatottakra, akik munkájuk nagy részét egy számítógép előtt ülve töltik. Hiába azonban az új korszak kihívásai, az emberek több tucat éve ugyanazon alapelvek szerint akarják beosztani az idejüket. Pedig a háromszor nyolcórás felfogás szinte sosem kivitelezhető. Ezt pedig sokan nem is feltétlen akarják, hiszen szakmai előremenetelük érdekében nem restek a szabadidejükből is órákat áldozni a megálmodott pozícióért.
Egy 2020-ban készült tanulmány készítése során a kutatók több mint 200 mélyinterjút készítettek 78 résztvevővel egy ügyvédi iroda és egy könyvelőiroda alkalmazottai közül. Ahogy azt előzetesen várták, be is igazolódott: a résztvevők többsége úgy gondolta: hosszú órákat, keményen kell dolgozni ahhoz, hogy sikeresek legyenek a saját szakterületükön. Nem volt azonban mindenki így ezzel, a vizsgálatban részt vevő férfiak körülbelül 30 százaléka és a nők közel 50 százaléka tudatosan ellenállt a munka és a magánélet egyenlőtlenségének, és aktívan tettek lépéseket annak érdekében, hogy közelebb kerüljenek Owen munka és magánélet közötti megosztottságához, még ha az nem is mindig kivitelezhető.
A probléma főként abból fakadhat, hogy a munka és a magánélet egyensúlyáról szóló vita felerősödött az elmúlt években, mert a szerencsések egyre inkább függetlenednek a fix munkakörnyezettől, így a bejárás sem töri meg a napot, az otthon és a munkahely közötti határokat pedig még inkább elmosta a technológia fejlődése. Ez azonban nem feltétlen baj, bár kétségkívül meg kell tanulni kezelni.
A témában ugyan örök vita folyik, és nem is lehet általános igazságot tenni abban, hogy a munka és a magánélet egyensúlyát rombolhatja vagy inkább építheti az otthoni munkavégzés, azaz a bűvös home office. Ezt kétségkívül a munkaadóknak köszönhetjük, ám a technológia elmúlt negyven évben bekövetkezett fejlődése tette elérhetővé számukra a lehetőség mérlegelését.
Néhány embernek, aki még az írógépek világában kezdett dolgozni, ma már napi száz e-maillel kell megküzdenie, és órákig tartó videóhívásokban kell részt vennie – ami pályafutásuk kezdetén elképzelhetetlen volt. Vagyis jobban össze vagyunk kötve, mint valaha, és ez a változás meglehetősen rövid idő alatt ment végbe. Főleg a mobiltelefonok piacán, az okoseszközöknek köszönhetően ugyanis már bárhol és bármikor elérhetőek vagyunk, ami valljuk be, sokszor inkább hátrány, mintsem előny. Elég csak a nyaralás alatt is állandóan csipogó munkahelyi e-mailekre gondolni, vagy egy késő esti hívásra a főnökünktől...
Mindez pedig idővel csak még rosszabb lesz, hiszen sokan a munkaidőn túl is bejelentkezve maradnak a munkahelyi profiljaikba, így elérhetőek maradnak, emiatt állandósulhat, hogy nem csak a hivatalos munkaidőnkben, hanem gyakran azon túl is a benti feladatainkkal foglalkozunk. Bár ez gyakran a vezetők hibája, akik minden szabályra fittyet hányva osztják ki a munkát a nap bármely szakában, mégis mi vagyunk azok, akik még vasárnap, a családi ebéd közben is azonnal ugrunk, ha új levelet kaptunk.
Ráadásul a távmunka különösen hangsúlyossá vált a koronavírus-járvány idején, amikor a világ szinte minden szellemi alkalmazottja otthonról kezdett dolgozni.
Ezzel teljesen eltüntették az otthon és az iroda határait – így az emberek otthona ma már az irodájuk is egyben.
Ennek következtében még többször előfordul, hogy a munka beszivárog a szabadidőbe is. Egy tanulmány szerint például a home office-ban dolgozók 70 százaléka a szabad hétvégéin is a gép előtt a munkahelyi feladataival ügyködik. Ez a határ még jobban elmosódhat nemzetközi környezetben, ahol az eltérő időzónákkal sem törődnek a kollégák, mondván, a másik úgyis mindig ott ül a gépnél.
Az új technológia és a távmunka térnyerése azt jelenti, hogy a munka és a magánélet egyensúlyának hagyományos formulája elavult. Ennek eredményeként új definícióra van szükségünk arra vonatkozóan, hogy mit jelent a munka, a szabadidő és a köztük lévő balansz.
Az otthoni munkavégzés melletti negatív lista ellenére egyesek életében épp a bejárás veri be a munka és a magánélet közötti egyensúly képzeletbeli koporsójába az utolsó szöget. A munkába járás korai keléssel és hosszú órákig tartó ingázással járhat, hogy aztán az irodába érve a munkaidőben egyetlen ember se szóljon hozzánk. A sokszor hangoztatott személyes kapcsolat és annak híres munkát könnyítő ereje sincs meg tehát mindig. Ha pedig mégis, azt egy rövid, lényegre törő telefonhívással is könnyedén ki lehet meríteni.
Ráadásul – ahogy arról már korábban írtunk – a nyolcórás munkarend teljesen idejétmúlttá vált, ha pedig elfogadjuk: a lényeg úgy is az, hogy mindenki elvégezze a ráosztott feladatot, ne számítson, hogy azt a határidőn belül mikor és hol végzi el. Ez a gondolat fontos aspektusa lehet a munka és a magánélet egyensúlyának kialakításában is, ugyanis ha valaki elvégzi két óra alatt a rábízott munkát, teljesen felesleges csak amiatt bent ülnie további hatot, hogy kitöltse a munkaidejét, miközben otthon várja a beteg gyerek, az unalmában a kanapét rágó háziállat, és a mosatlan ruhahalom, amely ennyi idő alatt pont eltüntethető lenne.
A modern munkát tehát az alapján kell megítélni, hogy ki milyen jól végzi a munkáját, nem pedig annak függvényében, hogy mennyi ideig van az irodában.
Többek között ez az egyik oka annak, hogy az elmúlt években megnőtt az érdeklődés a rövidebb munkahetek iránt – hiszen az elvégzett feladat a lényeg, nem pedig az, hogy hány órát ülünk rajta a munkában. Egy pontosan ezt vizsgáló kísérlet zajlott Izlandon 2015 és 2019 között, amelyben a dolgozók ugyanannyi fizetést kaptak a megszokott munkaóráikra, és egy utána következő, kevesebb munkaórából álló hétre is, a munkaidőbeli különbség azonban nem vezetett termelékenységcsökkenéshez. Mondjuk itthon a Telekomnál állítólag nem vált be a négynapos munkahét...
Ez a rövidebb hetek irányába mutató elmozdulás azt az általános tendenciát is tükrözi, hogy mivel sokan úgy érzik, a távmunka sokszor elmossa a különbséget a munkahely és az otthon között, az emberek abban látják a munka-magánélet egyensúlyát, ha több pihenőidejük, azaz eggyel több szabadnapjuk van arra, hogy elszakadjanak a munkától, és csak saját magukra tudjanak koncentrálni. Amíg azonban sok országban és vállalatnál hallani sem akarnak home office-ról vagy négynapos munkahétről, addig borítékolható, hogy a munka és a magánélet kapcsolata halott, vagy legalábbis halálra van ítélve.
(Borítókép: Westend61 / Getty Images Hungary)