Costa Rica a Föld legszebb országa, ahol boldog emberek élnek – ezt hangsúlyozzák a turisztikai elemzések, és nem túloznak. Remek éghajlat, mosoly mindenfelé, békesség egy olyan országban, ahol hetvenöt évvel ezelőtt feloszlatták a hadsereget. Akad meglepetés bőven: a meseszép tengerek közé beékelődött 2000 méteres hegyek lejtőin például magyarok a kávé urai.
Elámul az ember azon, hogy Costa Rica kisvárosaiban és falvaiban alig látni olyan vaskos kerítést, mint amilyet mi Európában megszoktunk. A közép-amerikai országban alacsony szinten rekedt meg a bűnözés, a hegyi emberek egy dologtól tartanak: ha esik a kávé világpiaci ára. A jelek szerint ettől nem kell félni, de azért útban a világ legszebb erdősége, Monteverde felé, a Rancho Amélia farmon dühös tulajdonossal találkozunk. Kilma hatvan feletti ápolt hölgy, angolul beszél, bár már sokat felejtett, pedig régebben iskolásoknak oktatta is a nyelvet.
Hat ház, 2 ló, 1 kecske, 11 kutya és 4 hektár kávécserje tölti ki az életét. Mindennap lovagol vagy a kutyáit sétáltatja a Naranjo nevű község elképesztő kilátást nyújtó fennsíkján. S miközben lenéz a kávécserjéire, kiönti a szívét. Két fia és egy lánya van, de senki nem akar a hegyoldalakon robotolni, inkább a technológiai szektorban helyezkedtek el – távmunkában. A fizetés a magyar keresethez hasonlítható, egy mérnök nettó fél millió forintnyit visz haza. A kávé azonban nehéz műfaj, és a fiatalok itt is inkább a billentyűzetet ütik, mint a kávécseresznyét válogatják – mondja Kilma, miközben kedvenc kutyáját, Kookit terelgeti.
Azon kesereg, hogy magasak a megélhetési költségek, mert 500 forintnyi a benzin, a helyi boltokban pedig 600 forintnyi összeget kell fizetni egy doboz sörért. A kávé felvásárlási ára azonban szerinte alacsony – kivágatja az egészet! Igaz, Kilma már évekkel ezelőtt is így gondolta, de a cserjéktől mégsem képes megszabadulni.
Mert a kávé életfilozófia errefelé. Egy ország identitásának első számú jegye a világban, kötődés a földhöz és a természethez. S az emberek errefelé ezt valóban így gondolják. Persze nem feledhető, hogy a gazdaság egyik hajtóereje Costa Ricában – a világon pedig az első számú élvezeti cikk. A piacot a legismertebb cégek uralják, 93 milliárd (!) dollárt forgatnak meg évente, első helyen a Starbucks áll 32 milliárddal. Érthetően döntő befolyást gyakorolnak a felvásárlási árakra – amelyek a helyi termelők számára alacsonyak, de legalább biztos bevételt jelentenek.
A legenda szerint etióp juhász figyelte meg, hogy kecskéi egész éjjel ébren maradtak, ha előtte egy bokor vörös bogyóit eszegették. Merthogy a kávécserje valóban vöröses termést ad, amit kávécseresznyének hívnak, s valóban olyan húsos, mint a nálunk ismert gyümölcs. A feldolgozás során ezt lefejtik róla, s kibukik az értékes belső, a kávészem. Európában a 15. század környékén honosodott meg a kávéfogyasztás, amelynek hamarosan megépültek a szentélyei – a velencei, londoni és párizsi kávéházak. A felvilágosodás költője, Voltaire állítólag napi 50 adagot ivott, Beethoven pedig mindig akkurátusan kiszámolt 60 szemet, s abból készítette el a fekete nedűt.
Manapság kétféle kávé ismert: a robusta és az arabica. Utóbbi zamatosabb, és a kereskedelmi forgalom háromnegyedét adja, de ennek ára van. Sokkal kényesebb, mint a robusta, nem bírja a nagy hőt, termékeny talajra és sok csapadékra van szüksége. Ezt pedig csak 1000 méter felett lehet biztosítani a trópusokon. Minden évben a szüret jelenti a legfontosabb időszakot, hat-nyolc hét alatt kézzel szednek le minden egyes szemet az erre a célra készített, derékra rögzíthető kosárkába. Hihetetlen nehéz munka, szinte állandóan hajlongani kell, mert a legjobb minőségű cserjék nem nőnek magasra. Ráadásul a lejtő meredek, délben már meleg van, ezért általában reggel hatkor kezdik a munkát Costa Ricában.
De vajon miért is kúsznak gigászi csúcsokra az árak az éttermekben, miközben a helyiek bosszankodnak, hogy sok a munka, de kevés a pénz? Vendéglátóim erre elővezetik a kávématekot, és így minden megvilágosodik. Először is a kávészemek a feldolgozás során elvesztik nedvességük 85-90 százalékát – sok és nehezen leszedett szemből kevés az értékes maradvány. Egy kiló prémiumkávét helyben a kereskedőknek általában 5 dollárért lehet eladni. New York, London vagy akár Budapest előkelő éttermeiben azonban manapság már egy csésze kávéért is pontosan ugyanennyit kérhetnek. A matek megy tovább:
egy kilogramm kávéból 100 adag kávét lehet kihozni, ez 500 dollár. Így lesz az öt dolláros kilogrammonként kávéból 500 dollár bevétel a kávépiramis csúcsán.
Ez a számtan olyan kihívás, aminek utána kell járni. Szerencsére Naranchóban, a különlegesen jó minőségű kávécserje termesztésének egyik világközpontjában nem kell sokat várni az új kihívásokra. Kilmától csak lefelé kell hajtani a meglehetősen meredek és szűk úton, amíg a környék ikonikus fogadójának tulajdonosához, Tita mamához érkezünk. Mindenki így szólítja a környéken a 68 éves asszonyt, akinek édesapja vett fél évszázaddal ezelőtt egy fogadót. Évtizedek óta Tita mama és férje, Louis vezeti a házat, de az örökké vidám asszony főz, takarít, a hétvégén unokájával ebédel, miközben a helyi zászlót lobogtatja a kis srác. Rend van mindenütt – férjét mindennap elküldi a piacra, és érkezik is a friss áru! Elengedhetetlen ételkellék errefelé a platano, a sült banán, amit édesen vagy sósan is elkészítenek, s reggelire igen finom, ráadásul tápláló.
Titáék egyik szomszédja az Aguelera család, ahol nyolc gyermek van. Amikor kis hétvégi ebédet szerveznek, hetvenen jönnek. No és persze a magyarok is, akiktől megtanulták a gulyásleves készítését. Persze egy kis csavart azért tesznek bele – babot és kukoricát, mert e két zöldség nem maradhat ki egyetlen ételből sem. Az egyik barátjuk, a madridi egyetem korábbi tanszékvezetője a magyaros disznópörköltet imádja.
Tita Mama pedig büszkén mutatja, kertjében ott díszeleg a Guaria Morada, a nemzeti virág, ami a lobogót is díszíti errefelé, és csodálatos színű orchideafajta. A közeli felhőerdőket is uralja, ahol Lady Gagának is hatalmas birtoka van – reggelente mennyei virágerdő fogadja. De nemcsak őt, hollywoodi ászok sokasága vásárolt vagy a hegyen, a felhőerdőben, vagy a tengerparton birtokot.
Titáéknak nyolc szobájuk van, csaknem egész évben telt ház van, és ebben a magyaroknak kulcsszerep jut, amióta a környék három ültetvényén összesen 200 000 tőkét szekszárdiak nevelnek. Ebből 13 ezret tavaly ültettek, mert mindig jobb és jobb kávét akarnak szüretelni, és tekintettel kell lenni a klímaváltozásra is. Még két-három év, amíg termést hoznak, de teendő addig is van bőven a többi birtoktesten.
Tita mamához könnyű az út, mert a fennsíkról lefelé vezet. Kocsinkat magyar sofőr hajtja. Hogyan is lehetne ez másként, hiszen bárhová is vetődik az ember, azt tapasztalja, hogy hazánkfia mindenütt van. De Naranchóban más a helyzet –
a kisváros ugyanis a magyar kávétermelők előretolt állása Costa Ricában.
Cserta Péter persze nem örülne, hogy sofőrnek nevezném, bár ördöngös ügyességgel veszi a kanyarokat. Agrármérnök ő a javából, csaknem fél évet tölt Costa Ricában, kutat, kísérletezik, elad, szervez – és autózik. No és közben távnevelést is folytat, mert három lánya otthon él. A mobil nagy segítségére van: a legkisebbnek mesél, a kamaszodókat lefekvés előtt távneveli – de azért nem örökre való megoldás az okoskütyüből érkező atyai tanács, tudja ezt jól. Lehetséges, hogy a gyerekeket jövőre már Costa Ricában iskoláztatják be, a magániskolák tandíja persze itt is sokba kerül, súlyos dollárezrekbe.
Tita mamánál minden este összegyűlnek a magyarok, nem is kevesen: egyszerre általában tízen vannak kint ismerősök, érdeklődők – elvégre a világ egyik legjobb minőségű kávéját szüretelni életre szóló élmény. Aki minden mögött áll, egy kihívásokat nem kerülő, tiszta lelkű, eltökélt szekszárdi, Tóth Sándor. Mindent feláldozott egy álomért, ami eleinte kivitelezhetetlennek tűnhetett, de nem az ő számára. Alig 27 évesen Olaszországban járva ismerte meg a kávé „zamatát”, ami az egész életét megváltoztatta. A hazai kávéforgalmazáshoz szükséges tőkét világcégnél betöltött kereskedelmi vezetői pozíciója alapozta meg – hogy aztán minden pénzét elveszítse. Az álom azonban megmaradt.
„19-re húztam lapot, de nem szerencsejátékosként. Mindig is a tanulásban hittem, és láttam, hiába szeretem a kávét, nem értek hozzá. Éjt nappallá téve tanulni kezdtem, most pedig itt vagyok Costa Ricában, a magyar ültetvényen! Barátaim mellett fiam, Mark a fő támaszom, már kilenc évesen baristaversenyt nyert a felnőttek között. Ő a jövő embere, a kísérletező, analitikus típus. Három alkalmazottunk van a helyszínen, óradíjuk három dollár, pihenő vasárnap van – mondja az St. Anna birtoktesten, ahol mindeddig csak magyar kéz szüretelt kávét. A három birtoktestről 24 tonna kávét szednek le, hogy aztán szekszárdi pörkölőjükben az egyedi aromát és ízt adják neki. Sok vagy kevés – a messze földről érkezett krónikás nem tudhatja. De azt igen, hogy
egy átlagos méretű kávézóban évente legalább hat tonna kávé fogy.
A rendkívül szerény Tóth eközben világszerte elismert barista lett, háromszoros magyar bajnok, világbajnoki döntőn részt vevő – serlegei szekszárdi kávézójában jelentős falrészt takarnak. Egy norvég cég ajánlott neki évekkel ezelőtt costa ricai új ültetvényről származó 28 zsák kávét – az egészet azonnal megvette, és ez telitalálatnak bizonyult. Mint kiderült László Bányai birtokáról származtak, akivel ugyan angolul kezdett levelezni, de aztán magyarul folytatták. A magyar származás, a korrekt üzleti magatartás, a szakma iránti elhivatottság barátokká tette őket, de két évvel ezelőtt a halál örökre elszakította tőle. Emlékét azzal is őrzi, hogy kávéját nem Tóthnak, hanem továbbra is Bányainak nevezi.
(Borítókép: Új telepítés a magyarok birtokán. Fotó: Oltványi Tamás)