Hiába tartjuk strapabíró anyagnak, a vas legnagyobb ellensége, a rozsda akár már néhány év alatt fel tudja falni a kerítéseinket és autóinkat – emiatt is jár csodájára a világ annak a vasoszlopnak, amely 1600 éve, minden viszontagságnak ellenállva, korrodálódás nélkül áll Újdelhiben.
Nem kell hozzá komolyabb ismereteket elsajátítani, hogy tudjuk, a vasból készült tárgyaink és eszközeink legnagyobb ellensége az időjárás és a víz, az oxidáció miatt ugyanis könnyedén korrodálódnak, azaz rozsdásodni kezdenek. Ezt ki a díszes vaskapuján, míg mások az autójuk küszöbén észlelik fejcsóválva, így ők kétségkívül felkapnák a fejüket arra is, ha valaki azt mondaná nekik, hogy bizony létezik olyan vas, amely akár több évezreden át, a szabadban állva is makulátlan és rozsdamentes tud maradni. Mindez, persze, valóban jól hangzik, mégis nehezen hihető. Pedig van olyan ellenpélda, amelynek hosszú évek óta csodájára járnak az emberek.
Természetesen aki csodát vár, annak a hazánktól egy kicsit messzebb érdemes keresgélnie az idő vasfogával szó szerint dacoló anyagot. De hogy lehet az, hogy egy vasoszlop már 1600 éve ellenáll a makacs kémiai reakciónak?
A magyarázatot Újdelhi UNESCO világörökségi listáján helyet foglaló Kutub Minár komplexumában – a 13. század elején épült történelmi emlékek és épületek együttese, a város déli, Mehrauli negyedében – található oszlopnál találhatjuk meg. A Kuvval-ul-Islam mecsetjének udvarára látogatók ugyanis azonnal megpillantják az impozáns, 7,2 méteres, alul 48, felül 30 centiméter átmérőjű, hattonnás vasoszlopot, amely még magánál a helynél is régebbi. Figyelemre méltó, hogy az oszlop olyan érintetlen, mint amikor megkovácsolták, és dacol a kor és az időjárás viszontagságaival, beleértve az indiai főváros heves hőmérsékletét, majd esőzéseit és a növekvő légszennyezést.
Az oszlop története egészen az 5. századig nyúlik vissza, de elképesztő ellenálló képessége ma is rabul ejti a turistákat. Nem véletlen, hiszen a Kuvval-ul-Islamnál – ami magyarul annyit jelent, hogy „Az iszlám dicsősége” – található oszlophoz egy hagyomány is kötődik, miszerint az, aki háttal állva át tudja ölelni, annak minden kívánsága teljesül. Ezek mentén könnyedén feltételezhetnénk, hogy amennyiben hiszünk ennek varázserejében, az oszlop készítőinek kívánsága az volt, hogy művük örökké fennmaradjon – ennél azonban egy jóval észszerűbb magyarázat is létezik. Ráadásul annak érdekében, hogy az oszlop állapotát fenn tudják tartani, 1997-ben egy kerítést emeltek köré, így újabb kívánságoknak egyelőre nincs helye a szentélynél.
Jellemzően a levegőnek vagy nedvességnek kitett vas- és vasötvözet szerkezetek idővel oxidálódnak, rozsdásodást okozva, hacsak az Eiffel-toronyhoz hasonlóan speciális festékréteggel nem védik őket. Indiai és külföldi tudósok 1912-ben kezdték el tanulmányozni a vasoszlopot Újdelhiben, hogy megpróbálják kitalálni, miért lehet az, hogy nem korrodált. Hiába azonban a lelkesedés, a megoldásra sokat kellet várni, csupán 2003-ban fejtették meg a rejtélyt az Indiai Technológiai Intézet (IIT) szakértői – felfedezésüket a Current Science című folyóiratban publikálták.
A tudósok megállapították, hogy az elsősorban kovácsoltvasból készült oszlop
magas foszfortartalmú, és a ma ismert vastól eltérően hiányzik belőle a kén és a magnézium.
Ezenkívül az ősi kézművesek a kovácshegesztésnek nevezett technikát alkalmazták a készítésekor. Ez azt jelenti, hogy felhevítették és kalapálták a vasat, így a magas foszfortartalmat érintetlenül hagyták, ami a modern gyakorlatban már egy szokatlan módszernek számít. Ramaswami Balasubramaniam, a tanulmány egyik szerzője azt mondta, hogy ez a nem szokványos megközelítés járult hozzá az oszlop tartósságához.
Ezt pedig a történelmi beszámolók szintén igazolják, beleértve egy 18. századi esetet, amikor állítólag egy ágyúgolyó találta el az oszlopot, amely ennek ellenére sem tört félbe.
Anyagának különlegességén túl a vasoszlop eredetét is rejtély övezi. Egy széles körben elterjedt elmélet szerint a története a Gupta Birodalomig vezethető vissza, ugyanis II. Csandragupta, más néven Vikramaditya uralkodása alatt, a 4. és 5. század körül készíthették. A monda szerint az oszlopot először az Udayagiri-barlangok Varah-templomában állították fel, Madhya Pradeshben, Vidisha közelében, a hindu istenség, Visnu tiszteletére szentelt emlékműként.
Egy másik elmélet szerint viszont Varahamihira, Vikramaditya király udvarának neves csillagásza készíttette. A tudós állítólag számításaihoz használta az oszlopot, amelyről könyveiben is említést tesz. A feltételezés szerint amikor Vidishából a mai Mehrauliba vándorolt, ahol obszervatóriumot alapított, magával vitte az oszlopot, hogy tanulmányaihoz és számításaihoz tovább használja.
A kutatók abban sem értenek egyet, hogy pontosan mikor kerülhetett a mai helyére az oszlop. Egyes feltételezések szerint 1050-ben, míg mások szerint 1300 körül helyezhették át. Az oszlop korában ennek ellenére nagy az egyetértés, amelyben a díszítései és feliratai nagyban segítették a kutatókat. A monstrum tetején ugyanis korábban egy Garuda madár (szent, madárszerű lény a hindu mitológiában) ábrázolás volt látható, amelyet később eltávolítottak, emellett pedig hol Visnut, hol pedig II. Csandraguptát dicsőítő szanszkrit szövegek díszítik, amely hozzájárult az évszámok pontosításához.
Pragya Nagar építész és műemléki szakértő a pillér megőrzését figyelemre méltónak találja a komplexumban, annak ellenére, hogy az évek során többször is lebontották, és újjáépítették környezetét. „Ha új perspektívából nézzük az oszlop létrehozásához használt technikát, felfedezhetünk olyan lehetőségeket, amelyekkel hasonló módszereket hasznosíthatunk fenntartható anyagalternatívák kifejlesztésében. Elengedhetetlen, hogy a történelemre az ereklyéken és a műemlékeken túl a hagyományos tudás és az ősi gyakorlatok tárházaként tekintsünk.
Ez a holisztikus megközelítés lehetőséget ad arra, hogy előkészítse az utat egy fenntarthatóbb jövő felé
– idézi a szakembert a CNN.
(Borítókép: A Kutub Minár vasoszlopa. Fotós: crbellette / Getty Images)