Nehéz lenne olyan embert találni a világon, aki legalább egyszer ne látta volna, vagy ne hallott volna a tévében kergetőző macskáról és kisegérről, azaz Tomról és Jerryről. Annak ellenére, hogy a rajzfilm sikere megkérdőjelezhetetlen, keletkezésének körülményeit és háttértörténetét azonban csak kevesen ismerik. Vajon honnan jött Tom, a macska ötlete Joseph Barbera és William Hanna számára, és miért annyira szomorú a karakter eredete?
Hiába indult már jóval több mint fél évszázada hódító útjára, a mai napig gyerekek tömegének kedvenc rajzfilmjei közé tartozik a Tom és Jerry. Az állandóan a házban élő egeret kergető, aztán mindig pórul járó macska persze a támadó szerepe miatt a legtöbbek szívében úgy él, mint a karakter, aki ugyan jószívű, mégis hajszolja az életéért küzdő leleményes kis rágcsálót, akinek szinte mindenki szurkolt a műsort nézve.
Ebben nem is tévednek, hiszen a Tom és Jerry-sztori aköré épül, hogy a macska legnagyobb ellensége az egér. Emögött ugyanakkor egy sokkal mélyebb mondanivaló bújt meg, amelyet gyerekként még fel sem fogtunk – a legtöbben csak a képsorokat újranézve jönnek rá az igazi mondanivalóra és a macska-egér harc hátterében lévő üzenetekre.
A valódi történet mellett sokan azt sem tudták korábban, hogy mi a teljes neve a két főhősnek, ám a rajongók mára már tisztában lehetnek azzal, hogy kedvenceiket Thomas Jasper Sr.-nek és Gerald Jinxnek hívják. Mindemellett arra is fény derült az évek során, hogy az összesen 114 epizódot megért, a Metro-Goldwyn-Mayer rajzfilmstúdió által 1940 és 1958 között készített rajfilmek közül hét elnyerte a legjobb animációs rövidfilmért járó Oscar-díjat.
Vajon honnan jöttek a népszerű karakterek Joseph Barbera és alkotótársa, William Hanna életébe? A válasz egyszerűbb, mint gondolnánk, a történet azonban korántsem olyan vidám, mint egy-egy jelenet a rajzfilmből.
A történet megértéséhez először érdemes tisztázni Tom fajtáját, a szakértők ugyanis megegyeznek abban, hogy egy orosz kék macska. Mindez már csak amiatt is egyértelmű, mivel ez az a jellegzetes fajta, amelyet feltűnő, kékes-ezüst bunda jellemez, emiatt pedig meglehetősen borsos áron is értékesítik őket a tenyésztők.
Az orosz kék macskák elődjeiként az 1800-as években rövid szőrű, karcsú, kékes színű macskák tűntek fel az oroszországi kikötővárosokban. Az 1860-as években tengerészek egypárat magukkal is vittek belőlük Nagy-Britanniába és Észak-Európába, ahol kiállították őket. A századforduló táján az orosz kéket azonban ennek ellenére sem tekintették külön fajtának. Főleg Skandináviában kezdték el tenyészteni őket a második világháború után. A rövid szőrű kék macskákat többé-kevésbé egymással pároztatták, ám ebben az időszakban nem igazán ismerték el fajtatisztaként. Csak 1921-ben különítettek el Nagy-Britanniában a külföldi fajoknak egy külön osztályt, az orosz, rövid szőrű macska tenyésztése így ekkor indult be hivatalosan.
De vissza Tomhoz. A macskafajta és a Tom közötti igazi kapcsolat Joseph Barbera, az ikonikus karakter egyik alkotójának személyes történetében rejlik. Barbera otthon ugyanis egy ilyen fajtájú, Tom névre hallgató macskát tartott, amelyet nagyon szeretett.
Éppen emiatt rendkívül megrázta a rendezőt, amikor tragikus módon Tom elpusztult, miután egy fotósszobában egy egér üldözése közben baleset érte, a sérüléseibe pedig belehalt.
Szeretett állat barátja emléke előtt tisztelegve alkotta meg a rajzfilmet Barber, aki így még hosszú évekig, egészen 2006-ban bekövetkező haláláig nézhette kedvencét, ahogyan az egereket hajkurássza – igaz, már csak a képernyőkön.
Ahogy azt a Tom és Jerry sikere megmutatta, Barbera és társa, William Hanna már ha akarta, sem tudta volna behúzni a féket, alkotási vágyuk pedig a macskasztori végére sem hagyott alább. Olyannyira nem, hogy karrierjük során temérdek olyan rajzfilmet és animációs alkotást készítettek, amelyekről nem is gondolnánk, hogy egy kézből származnak.
Ilyen volt Frédi és Béni, avagy a két kőkorszaki szaki történetének ötlete is, amely 1960-ban fogant meg. Ráadásul ez volt az első tévés rajzfilmsorozat az USA-ban, amelyet főműsoridőben sugároztak – és ami szintén elképesztő mérföldkő volt a páros karrierjében. A Flintstone család életét követő rajfilm abban is az első volt, hogy emberi alakok szerepeltek benne, egy-egy epizódja pedig hosszabb volt, mint az akkor megszokott 6-7 perc. A sorozatot ma is a világ 80 országában sugározzák a tévécsatornák.
A szekér ezután sem állt meg, hiszen a párosnak köszönthető Scooby-Doo is, amely először 1969-ben örvendeztette meg a tévénézőket, majd nagy sikerű film is készült a nyomozó eb kalandjaiból. Hiába telt az idő, úgy tűnik, Barberáék nem nagyon tudtak mellélőni. A nyolcvanas években ugyanis a Hupikék törpikék lettek a szerzőpáros legkedveltebb figurái, s az ő történeteikből készült tévéshow mintegy harminc országban volt látható.
Az évek során Hanna és Barbera számos Emmy-díjban és tévés kitüntetésben részesült, 1994-ben pedig az amerikai tévés hírességek csarnokában is örökös tagságot kaptak. Hanna 2001-ben, 90 éves korában hunyt el, míg Barbera 2006-ban, 95 évesen halt meg. Hagyatékuk ennek ellenére kétségkívül örök, akárcsak Tomé, a macskáé.