Van, aki az üveg nyakát levágva nyitja meg, más csak locsolja, egyesek pedig kizárólag kristálypohárból hajlandók kortyolni, egy valami azonban közös: ha ünneplésről van szó, akkor minimum egy üveg pezsgő előkerül. Ezt a legtöbben már a saját bőrükön is tapasztalhatták, és már csak illedelmességből is lehúzták a száraz vagy éppen kifejezetten édes italt – amely nélkül már szinte örülni sem tudunk.
Legyen szó születésnapról, szilveszterről, esküvőről vagy egy elegánsabb rendezvényről, egy eseményen van, ami szinte mindig kihagyhatatlan: a pezsgőzés. Manapság már egyáltalán nem meglepő, hogy a buborékos itallal való koccintás a legtöbb ünneplés része, sőt egy autóverseny esetében még a locsolás sem kelt komoly feltűnést, ez azonban nem mindig volt így. De miért és hogyan vált a pezsgő a felsőbb rétegek nemes italává, és az ünneplés megkerülhetetlen hozzávalójává?
Annak ellenére, hogy egyes vélekedések szerint a ma is ismert pezsgőket csupán néhány évszázaddal ezelőtt kezdték el készíteni, a történelemben már jóval korábban az előkelő asztaltársaságok kedvencévé vált a gyöngyöző alkoholos ital.
A pezsgő népszerűsége és előkelősége az 5. századi Franciaországból származik, ugyanis a francai Klodvig király megkoronázásakor pezsgőszerű bort kínáltak fel a vendégeknek.
A meghívottak annyira meg voltak elégedve, hogy a koronázások borának kiáltották ki az italt. Mivel az esemény egyben a királyság kezdetét is jelentette, elterjedté vált a pezsgő kapcsán a „királyok itala, az italok királya” szállóige is. Ráadásul a név is innen ered, az ország királyait ugyanis a reimsi székesegyházban, Champagne (azaz magyarul pezsgő) tartományban koronázták meg.
Elhelyezkedése és minősége miatt (az egyedi ízvilágot a terep adottságai adták) a pezsgők állítólag csak úgy folytak a koronázási banketteken, és szokássá vált, hogy a régióba érkező királyi látogatókat pezsgővel kínálják. Emiatt hamar ez lett a koronázási ital Franciaországban, majd hamarosan divatossá vált egész Európa királyi udvaraiban – írja a Harper’s Bazaar.
Közel egy évezreddel később, amikor XIV. Lajost 1654-ben Reimsben megkoronázták, a hír szerint ő küldött borokat és pezsgőt a régióból az angol II. Károlynak, ami egyben azt is jelentette, hogy a szigetországban is elindult hódító útjára az ital. Az angolok hamar átvették a francia szokást, amelynek a királyi családban ma is komoly hagyománya van. Ennek ellenére a pezsgő hazája továbbra is Franciaország maradt, az 1800-as évek közepére pedig az ital a francia királyok és barátaik udvari életének alapvető részévé vált. Olyannyira, hogy a párizsi Hotel de Ville-ben Madame de Pompadour által tartott egyik bál során például
a vendégek több mint 1800 palackot fogyasztottak el egy éjszaka alatt.
A szénsavas ital pezsgését ráadásul még a francia forradalom sem tudta megállítani. Míg az ország számos arisztokratája szó szerint elvesztette a fejét Joseph-Ignace Guillotine felvetése miatt, azok, akiknek sikerült épségben túlélni a forradalmat, Európa-szerte a legjobb pezsgőkkel koccinthattak az elért eredményekre.
Mi több, a társadalom kevésbé tehetős tagjai is elkezdtek hozzáférni az italhoz, ahogy a pezsgőárak mérséklődni kezdtek. Hétköznapi asztali borként ugyan még mindig nem volt megfizethető, de elég olcsó volt már ahhoz, hogy különleges alkalmakkor koccintsanak vele.
Ennek ellenére továbbra is a felső réteg luxusának egyik alappilére volt a pezsgőzés, a 19. századra pedig minden jelentősebb alkalomkor pezsgőt fogyasztottak, a királyi esküvőktől a nagy társasági bulikig mindenhol. Ez a kor szellemiségének is köszönhető, hiszen egyesek szerint
A PEZSGŐ AZ ELŐKELŐSÉG MELLETT A LIBERÁLIS GONDOLKODÁS SZELLEMÉT ÉS KULTÚRÁJÁT IS SZIMBOLIZÁLJA.
Az ital népszerűsége tovább terjedt a 19. században, amit jól mutat a korszak egyik legnagyobb írója, Oscar Wilde hozzáállása is az italhoz. Az író szerint ugyanis „azok fantáziátlan emberek, akik nem találnak okot a pezsgőfogyasztásra”.
1800 és 1850 között a pezsgőgyártás évi 300 ezerről 20 ezer palackra esett vissza. Ez az ipari forradalom által előidézett könnyű szállítással együtt azt jelentette, hogy minden eddiginél többen élvezhették először a pezsgő édes ízét.
Az olyanok számára, mint a Möet et Chandon, a Veuve Clicquot és a Taittinger ez olyan lehetőséget jelentett, amit nem lehetett elszalasztani – és nekiláttak, hogy nagy pénzt fektessenek be olyan reklámkampányok sorozatába, amelyek a pezsgőt a legjobb, ünneplésre alkalmas italként pozícionálták újra. Ez azt jelentette, hogy az újsághirdetések, különösen az olyan ünnepek körül, mint a karácsony és az újév, csak az italról szóltak, de ekkor már a családi összejöveteleket is a pezsgővel párosították. A korabeli emberek fejében éppen ezért a pezsgő úgy élt, mint az elbűvölő divat, amely egyre általánosabbá vált.
A hirdetések mellett a kor influenszerei – például Coco Chanel vagy Grace Kelly – is bőszen népszerűsítették a pezsgőt, de a politikai elit szintén kivette a részét annak elterjedéséből. A korábbi brit miniszterelnök, Winston Churchill a II. világháborúban a pezsgő megóvására szólította fel a katonákat.
Ne feledjék, uraim, nemcsak Franciaországért harcolunk, hanem a pezsgőért is. Az örömelixír minden jót, virágzót és győztest jelképez – olyan tulajdonságokat, amelyeket mi, emberek örök idők óta szívünkben őrzünk
– mondta egy erőteljes háborús beszéd közben.
Az ital az ilyen reklámok és támogatók miatt a popkultúrában is hamar fontos szerephez jutott. Miután pedig Marilyn Monroe, az évszázad közepének szexszimbóluma egyszerűen megfürdött az italban, még tovább emelkedett az aköré felhúzott luxus és ünnepi imázs.
Annak ellenére, hogy már az ötödik században is ittak pezsgőre hasonlító borokat, ezek még meglehetősen eltértek a ma ismert italtól – amelyet szintén a franciáknak köszönhetünk. Legalábbis egynek biztosan, ugyanis az első, maira is hasonlító pezsgőt az 1600-as és az 1700-as évek fordulóján alkotta meg a Hautvillers-i bencés apátság szerzetese és pincemestere, Dom Piérre Perignon.
Mivel a környék hűvösebb időjárása miatt megesett, hogy a szőlő erjedése a bor készítésekor csak a szüretet követő évben fejeződött be, ekkorra pedig már buborékossá vált, a szénsavas bort sokáig egyszerűen selejtes árunak tartották. Ennek vetett véget Perignon, aki a folyamatot már tudatosan hajtotta végre, az elkészült italt pedig borosüvegbe zárta, majd parafából készült dugóval zárt le, amelyet a biztonság kedvéért viasszal rögzített.
Neve azóta szabályosan egybeforrt a minőségi pezsgővel, amelyet a világ egyre több pontján kezdtek el készíteni a növekvő keresletre való tekintettel. A sorból a szőlőjéről és borairól méltán híres Magyarország sem maradhatott ki, ahol a kezdeti években főként Sümeg környékén készítettek pezsgőt. Itt élt ugyanis barkóczi Rosty Lajos, aki Champagne vidékén tanulmányozta a pezsgőkészítést, majd hazatérve maga is belevágott. Sokan nem tudják, de
az addig Champagne névre hallgató ital magyar elnevezése Széchenyi István nevéhez fűződik, aki a Hitel című könyvében nevezte először pezsgőnek az italt.
Ezt követően aztán a nagyüzem is beindult, az első magyar pezsgőgyárat Pozsonyban alapították, majd a 19. század végén már nyolc nagyobb üzem is működött Magyarországon, amely igazi pezsgő-nagyhatalomnak számított – évente összesen 1,75 millió palack pezsgőt gyártottak ebben az időszakban.
(Borítókép: J. A. Bracchi / Getty Images Hungary)