Varázslatosan újították meg Németország leggazdagabb városát, az egykori kereskedőbirodalmat, Hamburgot, ahonnan utazásunk elindult. Azt próbáltuk a helyszínen értelmezni, vajon mit gondolnak a megjövendölt cunamiról a norvégok.
Ahogy korábban mi is megírtuk, komoly aggodalomra ad okot, hogy a legnépszerűbb norvég fjordban közlekedő hajók, nem utolsósorban pedig a tengerszoros partjainál található településeken lakók életét veszélyeztető hegymozgásokat észleltek a kutatók. Világvége-hangulatról hallottunk, 40 méteres, mindent és mindenkit elsöprő cunamiról a szűk tengerszorosban.
A leginkább veszélyeztetett a Geiranger, mert bár „mindössze” 15 kilométeres, de igen mélyen beékelődik a környező hegyek közé. A Stor-fjord oldalága viszont már 110 kilométeres, és helyenként 700 méter mély. Jó két és fél millió évvel ezelőtt keletkezett, a jég vájta ki, de a veszélyforrást az Akernes hegy jelenti, ahol 900 méteres magasságban hosszú repedést fedeztek fel a kutatók. Amennyiben ez az oldal leszakad, akkor a fjordban hatalmas vízhullám keletkezik, mindent letarol. Vajon érzékelhető-e a veszély? – ez foglalkoztatott minket, amikor Hamburgba érkeztünk, merthogy innen indulnak a luxus-óceánjárók.
Az északnémet kereskedő- és kikötőváros nem hazudtolja meg önmagát. Mindig is a német milliomosok gyülekezőhelye volt, most a milliárdosok méregdrága autóit látni a kiszélesedő Alster folyó mellett hét évvel ezelőtt felhúzott luxushotel bejáratánál. Felmérések szerint
minden tizedik német milliomos hamburgi, milliárdosból pedig 11 él a városban.
A leggazdagabb Michael Otto 8,6 milliárd euróval.
Hamburg a múlt század elején az Amerikába kivándorló európaiak egyik fő indulási pontja volt: több mint 4 millióan itt szálltak hajóra. A ma oly népszerű étel, a hamburger is erre utal: a Boston Journal című újság már 1884-ben írt a kenyérszeletek közé helyezett marhahúsról, amit állítólag a Hamburg America Line hajós társaság járatain szolgáltak fel.
A város sem éppen szegény, amit elképesztő beruházások igazolnak. Önmagában az évi 8 millió turista hatalmas bevételt zúdít a városházára, de a kikötő a fő forrás. Korábban 25 ezer dokkmunkás rakodta ki a hajókat, de a hagyományos áruforgalom halálát jelentette, amikor 1956-ban Malcolm McLean feltalálta a konténert. Hamburgot ez nem rengette meg, a korábbi kikötőtől pár kilométerre hatalmas fogadóállomásokat húztak fel, ahová évente 10 millió konténer érkezik. A régi kikötői raktárakat részben elbontották, és 2008-ban modern városrészt alakítottak ki. A külső falakat meghagyták, belül jógastúdiók, teaházak, irodák vannak, és az UNESCO Világörökség részét képezik. A hagyományos kávéraktár- és pörkölőrészlegre a Burg család múzeuma emlékeztet, de teát és főleg szőnyeget ma is tonnaszámra rejtenek a falak.
Itt építették meg a város modern jelképét, az Elba Filharmóniát is, amely alapja szintén kikötői raktárépület volt. Ennek első négy emeletét meghagyták, majd közel 3000 tengerbe fúrt lábbal megerősítették, hogy rá kerülhessen a 110 méteres modern kultúrpalota 2000 személyes koncertteremmel, 244 szobás szállodával és 45 exkluzív lakással – mellesleg itt van a világ leghosszabb mozgólépcsője is. De átalakították az egyik legnagyobb, második világháborús bunkert is: zöld kert van a tetején, a lövegtornyok között a legmenőbb bár és exkluzív szálloda.
A közelben van a világ leglátogatottabb mini modellvárosa is, ahol 25 milliónál tart a vendégszámláló, de a magyaroké mindössze 15 ezret mutat.
Ez a látványosság is a modern kikötői negyedben van, két régi raktárépületet foglal el. Pontosan 23 évvel ezelőtt álmodták meg svájci kiránduláson levő modellépítők, akik mára minivilágot varázsoltak Hamburgba. Tizenhárom „világ” létezik itt, a legmodernebbet, Monacót idén adta át II. Albert herceg. A kikötőben természetesen a Forma–1 futama zajlik – a komputerek olyan zseniálisan irányítják a modellautókat, hogy mindig más győz.
Összesen 1230 minivonat robog a viaduktokon, alagutakon át, 300 000 miniember, 157 000 fa, 40 kis repülőgép jelzi a csodát, amelyet 400 fős szakszemélyzet irányít. Vezetőjük Steven Huppert, akit a NASA-irányítóközpontra hasonlító vezérlőből csak egy rövid beszélgetésre sikerült kihívni.
Nyolc éve vagyok technikai vezető, kollégáimmal 60 komputerrendszeren keresztül mindent irányítunk, még a mini járművek indexlámpáinak villogását is – ebből 521 000 van. Érhető, hogy nyolcórás műszakunk alatt általában 300 technikai hibát kell kiküszöbölnünk.
Hamburg tehát a különlegességek és a luxus városává vált. Caludia Bellmann, a The Fontenay PR-vezetője őszinte udvariassággal fogad, láthatóan kedveli a magyarokat, miként ezt tapasztaltuk a városban mindenfelé. Talán azért is, mert őszinte rácsodálkozással tekintettek ránk, olyan kevés errefelé a magyar.
A 8 emeletes, valóban elkápráztató belső udvarral hírnevet szerzett hotel tulajdonosát, Klaus-Michael Kühnét imádják Hamburgban – mert övé a helyi focicsapat is, és 5,3 milliárdos vagyonnal ő a városban a második leggazdagabb. Egyébként logisztikai guru, a Kühne&Nadel főtulajdonosa. A szálloda mellett sorjáznak a milliárdosok villái – többségük a múlt század elején épült, de vannak betonüveg modern darabok is. A hatalmas tó adja a keretét ennek a gazdag övezetnek, ahol a hamburgiak pihennek. Feltűnően sok a futó, vitorlázó, supozó és evező fiatal. Nem véletlen, hogy a legrégebbi német evezősklub főhadiszállása is itt van.
No meg a szinte megszámlálhatatlan híd. Kevesen gondolnák, Európában nem Velence vagy éppen Amszterdam büszkélkedhet a legtöbb híddal, hanem Hamburg 2472-vel. Természetesen az Elbán át vezet utunk a város gazdasági szempontjából az utóbbi években meghatározó hajókikötőbe is, ahonnan a luxus-óceánjárók indulnak.
Általában 12-16 emeletesek, és tavaly 1,2 millió utast vittek az északnémet városból – többnyire a norvég fjordok felé.
Önmagában ez az adat mutatja, milyen hatalmas üzlet is a fjord, merthogy efféle természeti csodával jószerével csak Norvégia rendelkezik. Norvégiába évente 7-8 millió idegen érkezik, minden tizedik történetünk fővárosába, a fjordok legszebbikébe, Geirangerbe megy. A fő utazási időszak májustól szeptemberig tart, ekkor Hamburgból 278 alkalommal indulnak rövidebb-hosszabb túrára a hatalmas hajók.
Az első megálló általában Hagesung vagy Stavanger – a fjordvilág belépőjét itt osztogatják. A csodálatosan felújított, egykori halászfalucskákból idegenforgalmi központtá alakult települések szinte kizárólag a turistákból élnek – no meg az olajból...
Jó példa erre Hagesund, melynek főutcáján általában két óráig vannak nyitva az üzletek, mert akkor tűnnek el a hajók vendégei, s mennek tovább. Anne egy minőségi textíliákat árusító üzlet alkalmazottja. Büszkén vállalja keresztnevét, amit még 70 000 honfitársa visel, ez a legnépszerűbb errefelé. Ő nem hallott a fjordot veszélyeztető esetleges cunamiról. Vásárlói általában német hajókról jönnek, s kizárólag a minőségi árut keresik. Amikor elmennek, a bároké a főszerep, mert a helyiek ott szoktak találkozni. A messzi hajógyárban látszik egy hatalmas olajfúrósziget – itt építik és vontatják az északi tengerre a monstrumokat.
Stavanger a norvég olajipar központja, és ez látszik a meseszép kikötőt övező faépületeken. Olyan, mint Szentendre, csak éppen kicsit színesebb, több a minőségi festék a házakon, mindent a legaprólékosabban újítottak fel – nem kis munkával és az olajból származó jövedelmekből. A 18. században épült 173 faház ma szebb, mint újkorában.
A kikötőben békésen megfér egymás mellett a 14 emeletes cruiser és a gyorsjáratú gumicsónak. Utóbbit Steven Smith irányítja, aki helybéli, alig van túl a harmincon, de még „kezdőnek” vallja magát. Pedig gyermekkora óta egyebet sem csinál, mint a 600 méteres sziklafalak közé vezeti a kis csónakokat.
Nyolc éve vagyok profi hajós, szupergyors csónakra azonban csak tavaly adtak jogosítványt. Több száz óra tanfolyam és gyakorlat kell hozzá, mert mindent megtanulunk. Nem gyerekjáték 40 kilométeres sebességgel, húsz emberrel a fedélzeten a hullámok hátán lovagolni
– mondja határozottan. Még a katasztrófahelyzetekre is felkészültek? – kérdezem.
Nem lesz itt semmiféle hegyomlás
– feleli, miközben a szinte teljesen függőleges, 604 méter magas Preikestolen alá visz be a csónakkal. Ez Norvégia leghíresebb sziklája, mert szó szerint belóg a Lyse-fjordba. „Nyugalom, nem szakad le, kibírt már ez mindent! Az első norvég italcsempészek például az itt levő barlangokba fészkelték be magukat, majd amikor jöttek a rendőrök, szikladarabokkal dobálták meg és űzték el őket. A szikla a norvég ember barátja” – mosolyog hamiskásan bajusza alatt Steven.
Közelgő katasztrófáról a 16 emeletes luxus-óceánjáró kapitánya sem beszél. Falk Bleckert hivatalos nyilatkozatot nem ad, miként senki a hajón, de egy pódiumbeszélgetésen megnyilatkozik, s a fjordok szépségét ecseteli. No meg azt is elmondja, milyen nehéz ekkora hajóval bekúszni a keskeny fjordokba. Ezért van szükség minden esetben norvég révkalauz segítségére. Ennyi.
A személyzete sem panaszkodhat, mert egy báros óradíja 4-5000 forintnyi, a nyolc étterem bármelyikének teremfőnöke ennek legalább háromszorosát kapja. A szakma számára is elfogadható számítások szerint
egyhetes út során egy átlagos utasra jutó profit 100 000 forint körül mozog
– ezt kell megszorozni a hajó befogadóképességétől függően négyezerrel, vagy akár hétezerrel... (A világstatisztikában második helyen álló Carnival tavalyi összes bevétele meghaladta a 22 milliárd dollárt.)
Viszonylag könnyen érthető, nem csak a leglátogatottabb Karib-tenger környékén élőknek van hatalmas jövedelmük a luxushajózásból. Norvégia sem kivétel ezalól, különösen nem az esetleges cunami által leginkább veszélyeztetett fjord csücskében levő, festői kisváros, Geiranger lakói. Közülük a mini csokibolt cukrásza a legnépszerűbb, aki nemrégiben gondolt egy merészet, és csónakházból alakította ki a csokiüzemét. Azóta ömlik rá a pénz.
Mindenki jókedvű, alig háromszázan élnek errefelé, de nyáron sok az extra munkavállaló. Legtöbbet a buszsofőrök vihetik haza, mert amióta a Dalsnibbán levő világhírű kilátóplatformot, a Skywalkot átadták, naponta kétszer fordulnak a hihetetlenül veszélyes szerpentinen. A tengerszintről több mint 140 hajtűkanyar visz fel az 1500 méteren levő csúcsra, de ezt az 50 személyes buszok könnyedén teljesítik. „Ez az igazi kihívás! Nem a hullámtól, hanem az amatőr autósoktól tartunk” – mondja a buszvezető arra utalva, hogy
a kempingautók vezetői sokszor beszorulnak a szakadék és a buszok közé.
Ez nem veszélyezteti a sportolókat, akik évente egyszer felfutnak a fjordtól a csúcsra, a nőknél Anita Hakestad tartja a rekordot két óra alatti idővel. Őt ünneplik a norvégok, akik imádják az efféle teljesítményeket, és minden eszközzel védik környezetüket. Az Akermes mozgását folyamatosan mérik, ha kell, el fogják vezetni az esővizet is, mert állítólag ez okozza a veszélyt. Mint ahogyan inkább lemondanak profitjuk egy részéről – a jövő érdekében. A Geiranger ennek a folyamatnak az élharcosa: a Covid előtt még évente 300 hajó tolongott a világ legszebb fjordjában – manapság már csak 150-et engednek be.
(Borítókép: Mint a mesében: A Geiranger-fjord. Fotó: Oltványi Tamás)