A homár, amely egykor a szegény halászok kézenfekvő eledele volt, ma már a luxus és előkelőség ikonikus szimbóluma. Nemcsak a világ legdrágább éttermi fogásai közé tartozik, hanem a művészet és a divat világában is jelentős szerepet játszik. A homár története ugyanis immáron messze túlmutat azon, hogy egyszerű tengeri herkentyű lenne: a különböző kultúrákban hosszú és változatos múltra tekint vissza, és a mai napig a gazdagság és a státusz jelképeként tekintenek rá.
A tehetős embereket a különböző filmekben mindig úgy ábrázolják, mint akiknek egy bizonyos bánásmód alatt aztán tényleg semmi sem felel meg, így a sztereotípia, miszerint a felső tízezer tagjai szmokingban és estélyi ruhában majszolják minden este a kaviárt és a homárt, a mindennapjaink részévé vált.
Természetesen ez koránt sincsen így, és mára már ezen úri huncutságok is sokkal szélesebb rétegek számára elérhetők, a tengeri állat szimbolikája a mai napig megmaradt.
Bár a homár fényes, piros külső burka és hírneve alapján nem tűnik a világ legfurcsább és legkülönlegesebb csemegéjének, mégis hosszú ideje uralkodik, mint a luxus egyik alappillére. A főként a úri lakomákon feltűnő tengeri állat azonban
nemcsak az éttermek drága fogásai közé tartozik, hanem a művészet és a divat világában is régóta az előkelőség szimbóluma, jóval túlmutatva más kulináris élvezetek, például a kaviár vagy a drága steakek jelentőségén.
Az étlapokon persze az ára így is az egekbe szökhet: Las Vegasban például egy kék homáros paella 230 dollárba (81 ezer forintba) kerülhet, Torontóban egy homártornyot közel 700 dollárért (248 ezer forintért) kínálnak, míg Vietnámban egy óriás sózott tojásos homárért 460 dollárt (163 ezer forintot) is elkérhetnek. A megfizethetősége pedig a divat világában sem sokkal különb – írja a CNN.
Ez azonban nem volt mindig így.
A homárt ugyanis nem mindig tekintették státuszszimbólumnak. Korábban Amerikában a gyarmatosítók által elfogott rabokat és a rabszolgákat etették homárral – ennél azonban jóval komolyabb történelemre tekint vissza az állathoz fűződő szimbólum.
A homárt lakomaként már a kőkorszakban is alkalmazták, ám mivel a többi állathoz képest nem olyan egyszerű begyűjteni és tárolni – mivel a leölése után gyorsan megromlik –, ezért főként akkor ették, amikor más élelem beszerzésére nem volt lehetőség.
Emellett a homárokat az ókori világ más pontjain már nemcsak fogyasztották, de tisztelték is: egy időszámításunk előtti 15. századi egyiptomi templomon és egy Kr. e. 1. századi pompeji mozaikpadlón is egyaránt megjelentek a vízi élőlények – utóbbin azért, mert az ókori rómaiak ínyenc csemegének tartották. Akárcsak a perui Moche-kultúra az 1. és 8. század között, amelynek homármotívumai is arra utalnak, hogy nagy értéket társítottak az ollós állathoz.
Persze a különböző korszakokban és régiókban a homárt más és más módon fogyasztották. A legegyszerűbb elkészítési módja a főzés és a füstölés volt, de a tengerparti indiánközösségek gyakran meg is sütötték az állatokat. Mire Európa belépett a középkorba, a kezdetleges receptek olyan ételeket kezdtek javasolni, mint a fűszeres homárleves vagy a különböző olajokkal ízesített homárhús – ami ekkorra már meglehetősen előkelőnek számított, hiszen drága volt a szállítási költség az olyan helyekre, ahol nem volt lehetőség az állat kifogására.
Ahogy a tengeri kereskedelem kezdte átformálni a világot,
a homár kulcsfontosságú összetevője lett az európai arisztokraták menüjének, akik egzotikus, a világ különböző tájain fellelhető alapanyagokból álló lakomákat szolgáltak fel gazdagságuk és hatalmuk hirdetése érdekében.
A fordulópont a 16. és 17. században jött el, miután Flandriában, ahol Antwerpen kikötőváros a gyarmati kereskedelem központja lett, a művészet elkezdte ugyanazt a vágyat tükrözni, azaz szeretett volna ritka és elképesztő készletet felhalmozni, mint amit a homár ételként nyújt – amely így a művészetekben is megjelent.
Kétségtelen, hogy a homár nemcsak a tányéron, de bizonyos ábrázolásokon is jól tud mutatni, hiszen jellegzetes formája és színe miatt könnyedén felismerhető, a hozzá köthető vagyoni helyzet pedig egyfajta jelentést is tud kölcsönözni a műveknek.
Nem is véletlen, hogy
a művészetben a homár a japán Edo-korszak metszetein a hosszú élet szimbólumaként, a flamand festményeken az erő jelképeként, a szürrealista művészetben pedig szexuális szimbólumként, gyakran a nemi szervek ábrázolására használták.
A holland művészet a 19. században fontos támogató szerepet nyújtott a homár népszerűsítésében, a 20. század közepén pedig a szürrealista mozgalom lehetőséget kínált arra, hogy valódi sztárrá váljon. Ennek kulcsa az a mára hírhedtté vált darab volt, amelyet Salvador Dalí festő és az olasz divattervező, Elsa Schiaparelli kreatív együttműködéséből született – ami, mit ad isten, egy hatalmas homárt ábrázolt.
Az 1930-as években, amikor a pár barátságot kötött, a homár már a fine dining egyik alappillérévé vált. A francia konyha aranykora – a haute cuisine – a kagylók szarvasgombával és pezsgővel való elkészítésének kidolgozott módjait álmodta meg, míg a New York-i iparosok a város legkiválóbb éttermeiben élvezték ezeket az ízeket.
Az étel így már elég népszerű volt ahhoz, hogy bekerüljön a divat és a kifutók világába is.
Dalí 1936-os szürrealista alkotásában, egy homárral lefedett telefonkagylóban egyfajta erotikus szimbólumként jelenítette meg az állatot, ez pedig annyira felkeltette az olasz divattervező, Elsa Schiaparelli figyelmét, hogy egy évvel később egy Dalí számára eddig teljesen ismeretlen vásznat ajánlott fel ponyvaként: az egyik selyemruháját, amelyre a képzőművész újabb homárt pingálhatott. A motívum és az állat különleges formája így már nemcsak színével hódította meg a legnevesebb divattervezők szívét, hanem alakjával, és jelentéstartalmával is a divatipar egyik felkapott eleme lett.
A divatvilág kifutóin a Schiaparelli után a Dior, Thom Browne és a Maison Margiela is tiszteletét tette az állat ollói és íves farka előtt, miközben olyan hírességek, mint Zendaya, Lady Gaga és Chloe Sevigny is magukévá tették a homáros stílust a kamerák kereszttüzében.
Azóta a homár a divat- és művészettörténet egyik elemévé, motívumává vált, és rendszeresen újra előkerül, kezdve attól a Pradától, amelyet Anna Wintour viselt a 2012-es Met-gálán át egészen a Schiaparelli szoknyát magára öltő Zendayáig – így az állat helye a kulináris világban és a vizuális kultúrában egyaránt megszilárdult, és nem valószínű, hogy egyhamar kiesik a pixisből, mint a státusz és a stílus szimbóluma.
(Borítókép: Image Source / Stockbyte / Getty Images Hungary)