Az éghajlatváltozás veszélyei ma már vitathatatlanok, de nem mindig voltak ilyen nyilvánvalóak az emberiség számára. Bár az 1950-es évek óta a tudósok egyre hangosabban szólalnak fel a klímaváltozás hatásai kapcsán, a jelenség felismerése és az emberi tevékenységek felelőssége már évezredekkel ezelőtt is felmerült. De mikor és hogyan beszéltek a jelenségről először, és hogyan vált az éghajlatváltozás tudományos és társadalmi szempontból is központi kérdéssé?
Az éghajlatváltozásra vonatkozó figyelmeztetések egyre gyakoribbak a tudósok részéről is, elég csak arra gondolni, hogy több ezer tudós írta alá azt a nyilatkozatot, amely szerint az éghajlatváltozás figyelmen kívül hagyása beláthatatlan következményekkel járhat az emberiség számára, és a tudományos cikkek több mint 99 százaléka egyetért abban, hogy az emberi tevékenységek felelősek ezért a jelenségért. Ugyanakkor nem mindig volt ilyen nyilvánvaló az emberek számára az éghajlatváltozás veszélye.
A tudósok komolyabban először az 1950-es évek végén kezdtek aggódni az éghajlatváltozás miatt, ám akkoriban ez még csak egy lehetőségként merült fel a 21. századra vonatkozóan. Persze napjaink lehetséges problémája akkor még igencsak távolinak tűnt, de már akkor is veszélynek tekintették, amelyre fel kell készülni – magyarázza a Live Science-nek Spencer Weart, az Amerikai Fizikai Intézet Történeti Központjának korábbi igazgatója.
Az 1980-as években kezdett egységesen fellépni a tudományos közösség az éghajlatváltozás ellen, és azóta csak erősödtek a figyelmeztetések. Azonban ezek az újabb figyelemfelhívások csak a jéghegy csúcsát jelentik; az érdeklődés az iránt, hogy az emberi tevékenységek hogyan befolyásolják az éghajlatot, valójában több ezer évre nyúlik vissza.
Már az ókori Görögországban, i. e. 1200-tól is vitatkoztak arról, hogy például a mocsarak lecsapolása vagy az erdők kiirtása növelheti-e vagy csökkentheti-e a csapadék mennyiségét egy adott régióban. Az ókori görög viták az első dokumentált, éghajlatváltozással kapcsolatos beszélgetések közé tartoztak, de ezek még csak helyi szinten foglalkoztak a kérdéssel.
Csak több évezreddel később, 1896-ban jutott először valaki arra a gondolatra, hogy az emberiség globális szinten is képes megváltoztatni az éghajlatot. Ez az illető a svéd tudós, Svante Arrhenius volt, aki kiszámította, hogy a légkörbe kibocsátott szén-dioxid felmelegítheti a bolygót. Arrhenius munkája más 19. századi tudósok, például Joseph Fourier kutatásain alapult, aki feltételezte, hogy a Föld sokkal hidegebb lenne légkör nélkül. Továbbá John Tyndall és Eunice Newton Foote vizsgálatain, akik külön-külön is bebizonyították, hogy a szén-dioxid és a vízgőz benntartja a hőt, és feltételezték, hogy a légkör hasonlóan viselkedik.
Arrhenius előrejelzései az éghajlatváltozásról pedig, mint azt ma már tudjuk, nagyrészt helytállónak bizonyultak.
Az emberi tevékenységek során kibocsátott szén-dioxid, metán és egyéb üvegházhatású gázok csapdába ejtik a napból érkező sugárzást, és a légkörben tartva azokat emelik a hőmérsékletet, akárcsak egy üvegház, innen származik az üvegházhatás kifejezés is.
Hiába azonban a felismerés, Arrhenius munkája és felfedezése abban az időben nem terjedt el széles körben, és nem is figyelmeztetésként tekintettek rá. Akkoriban sokkal inkább csupán a globális éghajlat emberi befolyásolásának lehetőségét ismerték fel, és sokáig ezért kifejezetten előnyösnek tartották a felmelegedést. Ennek ellenére néhány újságcikkben már a 20. század elején felvetették a fosszilis tüzelőanyagok éghajlatra gyakorolt hatását. Például egy mostanában ismét előtérbe került 1912-es cikk, amely először a Popular Mechanics magazinban jelent meg, azt jósolta, hogy a szén égetése és a szén-dioxid kibocsátása növelheti a Föld hőmérsékletét, és hogy ez a hatás néhány évszázadon belül jelentős méreteket ölthet.
Az éghajlatváltozással kapcsolatos tudományos álláspont csak körülbelül 60 évvel Arrhenius felfedezése után, két jelentős kísérlet eredményeként kezdett megváltozni. Az elsőt Roger Revelle vezette 1957-ben, és a Tellus folyóiratban publikálta, amelyben arra a következtetésre jutott, hogy
az óceán nem fogja elnyelni az összes szén-dioxidot, amely az emberi ipari tevékenység során a légkörbe kerül, így a szén-dioxid szintje jelentősen megemelkedhet a légkörben.
Három évvel később Charles Keeling egy másik tanulmányt publikált a Tellusban, amely bizonyította, hogy a Föld légkörében évente növekszik a szén-dioxid szintje.
Mivel a szén-dioxid szintje ismerten befolyásolja az éghajlatot, a tudósok elkezdték figyelmeztetni a világot az emberi kibocsátások lehetséges hatásaira. Ezt követően egyre több tanulmány hívta fel a figyelmet az éghajlatváltozásra mint olyan fenyegetésre, amely veszélyezteti a fajokat és az ökoszisztémákat világszerte.
Ennek ellenére a tudósok először csak 1988-ban kezdték el sürgetni a valódi cselekvést az éghajlatváltozás ellen.
Ez a sokat emlegetett első Torontói Konferencián történt, amelynek témája a Föld légkörének változása volt, és ahol tudósok és politikusok a világ minden tájáról összeültek, hogy egy globális fenyegetésként kezeljék a problémát, felszólítva az emisszió csökkentésére és olyan hatások megfékezésére, mint például a savas esők.
Az 1990-es évekre a tudósok többsége úgy gondolta, hogy szükséges a cselekvés, de a fosszilis tüzelőanyagokkal foglalkozó cégek és az állami beavatkozást ellenző ideológusok hatékonyan elhomályosították a tényeket, és akadályozták a cselekvést – ez a gyakorlat sok helyen pedig még három évtizeddel később is fennáll.
(Borítókép: A jegesmedvék populációja is csökken az olvadó jégsapkák miatt. Fotó: Johnny Johnson / Getty Images Hungary)