A második világháború vészterhes ideje alatt egész Európa átrendeződni látszott, a náci Németország előretörése miatt pedig emberek százezreinek az élete került veszélybe. Voltak viszont olyan hősök, akik még a háború szörnyűsége és a kilátástalanság ellenére sem vesztették el az emberségüket. Legyen itt szó Oskar Schindlerről, aki több mint ezer zsidó életét mentette meg a krakkói gyárában, vagy Anne Frankról, akinek fennmaradt naplója által nagyobb betekintést kaphatunk abba, hogyan élték meg az üldözöttek a második világháború okozta időszakot – a 15 éves korában a haláltáborok egyikében elhunyt lány utolsó hónapjairól itt írtunk. Előbbiek neve ugyan már kellően beivódott a történelembe, viszont akadnak olyan hétköznapi hősök, akiknek fáradozásai nemigen kerültek annyira fókuszba, mint például Oskar Schindleré. 

Köztük lehetne említeni Cioma Schönhaust, akiről az elmúlt hetekben jelent meg egy könyv Two Wheels to Freedom: The Story of a Young Jew, Wartime Resistance, and a Daring Escape címmel. A szerző, Arthur J. Magida még a halála előtt készíthetett interjút a férfival, aki felelevenítette neki a történetét. Schönhaus több száz zsidónak segített megszökni a náci haláltáborokból hamis személyi igazolványokkal, amelyeket ő gyártott. Ezzel a bátor lépésével ugyanakkor a Harmadik Birodalom legkeresettebb személyévé vált, így nem maradt más választása, mint elmenekülni az országból. Csakhogy mindezt kerékpáron tette, miközben a Gestapo már a nyomában volt. 

A húszas éveiben járó Cioma Schönhaus igen nagy vakmerőségről tett tanúbizonyságot, amikor a második világháború idején úgy döntött, segít az elesetteknek. A náci párt által üldözött zsidó embereknek ugyanis hamis személyi igazolványt készített, amelyek megszólalásig hasonlítottak a valódiakra. Ezzel a csellel tudták becsapni az SS-tiszteket, megmenekítve a zsidókat a haláltábor borzalmaitól. Ebben az időben egyébként egy lőszergyárban dolgozott, ahol megsemmisítette a fegyvereket, ám annak ellenére, hogy a náci vezetéssel packázott, igen színes életet élt. Nem volt hajlandó elbújni, és olyan magabiztosan viselkedett, hogy aligha gondolhatták róla, hogy ő az egyik legkeresettebb személy a Gestapo listáján. Adolf Hitler akkori vezető kedvenc szállodáinak elegáns éttermeiben evett, több barátnője is akadt, viszont azt követően, hogy sorra tartóztatták le a közeli barátait, ő is hamar a hatóságok látókörébe került. A Gestapo 1943 egész nyarán őt kereste, így szednie kellett a sátorfáját, de kezdetben azt sem tudta, merre induljon el.

Bár az azt megelőző évben vásárolt egy vitorlást, amivel egyes folyókon keresztül eljuthatott volna az Északi-tengerig, annak hatalmas hullámai könnyen elnyelhették volna, illetve a német járőrhajók is lebuktathatták volna. Szintén kiesett a lehetőségek közül, hogy a környező országok valamelyikébe, Franciaországba, Lengyelországba, Csehszlovákiába, Belgiumba, Hollandiába, Ausztriába vagy Dániába utazzon, mivel azok mind Németország által meghódított területek voltak. Az egyetlen választása Svájc maradt – amely azóta is egy semleges országnak számít –, viszont a gond abból adódott, hogy egyrészt a németek mindenkit lelőttek, aki a határ közelébe ment, másrészt a Svájcba érkező zsidókat visszaküldték Németországba (összesen 27 ezret a második világháború végéig).

Egyesek megpróbálkoztak azzal, hogy a két ország határánál fekvő Boden-tavon átúsznak, ám sokan belefulladtak. Mások pedig, akik csak szimplán a határon akartak átjutni, inkább megölték magukat, mint hogy a hatóságok kezére kerüljenek. Ahogy a könyv szerzője kiemeli, egy idős házaspár például a singeni vasútállomáson ciánt vett be, mielőtt a nácik elkapták volna őket, így egymás karjaiban haltak meg. Schönhausnak tehát igen kevés esélye volt a menekülésre, azonban addigra már szinte minden családtagja a haláltáborok valamelyikében lelte halálát, így nem volt miért Németországban maradnia. 3000 német birodalmi márkáért vásárolt egy biciklit a feketepiacon, és kitalálta, hogy azzal fog meglépni, erre előtte még senki nem vállalkozott. 

Nem volt veszélytelen út

Schönhaus végül 1943. szeptember 4-én indult útnak, és négy és fél hétre saccolta, mire elérkezik a célállomásig. Felmarkolt jó pár térképet, illetve magával vitte Joseph Goebbels propagandaminiszter Vom Kaiserhof zur Reichskanzel című könyvének másolatát, mivel úgy gondolta, ha ezt találják a hátizsákjában, akkor senki nem fog arra gyanakodni, hogy már a nyomában lenne a Gestapo. Sőt, olyan hamis dokumentumokat is gyártott, amelyek alátámasztották, hogy igazoltan van távol, mivel a szabadságát tölti. Bár abban az időben a férfiak a német hadseregeben harcoltak, számára az nyújthatott kibúvót, hogy egy hadianyaggyárban dolgozott, ami szintén nélkülözhetetlen munka volt. A nyakába akasztott, szintén nem valódi személyi igazolvány szerint pedig nem Cioma Schönhausnak hívták, hanem Hans Brucknak.

A kalandor helyzetét ugyanakkor nehezítette, hogy Németországban olyan városokon és településeken haladt keresztül, ahol antiszemita megmozdulások voltak a múltban. Megfordult például Beelitzben, ahol 1243-ban elevenen elégették a teljes zsidó lakosságot, mert állítólag megszentségtelenítették az áldozóostyát. Illetve abban a Wittenbergben szállt meg, ahol anno Luther Mártont, a protestáns reformáció szellemi atyját érte megvilágosodás. A teológus szintén antiszemita volt, a wittenbergi vártemplom falán pedig azóta is egy rasszista dombormű szerepel – ugyan már voltak próbálkozások arra, hogy eltávolítsák. Schönhaus így mit sem sejtve Wittenberg történelméről, az első éjszakát itt töltötte. Szerencséjére nem bukott le, ám néhány nappal azután, hogy elindult, megállította egy rendőr. A legrosszabbtól tartott, de valójában csak azt akarta közölni vele, hogy a kerékpárúton kell közlekednie. 

Hozzá kell tenni, hogy annak ellenére, hogy szökésben volt, és mindent meg kellett volna tennie annak érdekében, hogy kerülje a helyi hatóságokat, szerette húzogatni az oroszlán bajszát. Halle an der Saaléba érve például a helyi hotel ebédlőjében három német katona mellé ült le, akik arról kezdték faggatni, hogyhogy nem hívták őt be a hadseregbe. Schönhaus ekkor előállt a farbával, miszerint egy hadianyaggyárban dolgozik. A katonák erre kijelentették, előbb-utóbb úgyis utoléri őt a szolgálat, mire ő válaszul azt felelte, olyan rossz állapotban van a tüdeje, hogy nem lenne belőle jó katona. Végül az egész estét baráti csevegéssel töltötték, és asztaltársainak valószínűleg meg sem fordult a fejében, hogy a velük szemben ülő férfinak a náci párt rendelkezése szerint haláltáborban lenne a helye.  

A sikeres szökés

Ahogy Schönhaus felelevenítette a könyv szerzőjének, az előbbi hoteles incidens mellett más alkalmakkor is könnyen lebukhatott volna. Például, amikor a hőségben biciklizve megpillantott egy folyót, amibe gondolkodás nélkül pucéran belevetette magát. Azt viszont nem vette észre, hogy a túlparton fiatal nők kertészkedtek, akik észrevehették volna, hogy a zsidó hagyományoknak megfelelően körül van metélve, így feldobhatták volna őt a Gestapónál, ám ebben az esetben melléállt a szerencse. Lindau mellett pedig leütötte őt egy nála is fiatalabb katona, ám mikor az iratait bemutatta neki, tovább engedte őt. Schönhaus úgy vélte, már önmagában az sokat elárult, hogy a németek tinédzserekre hagyatkoztak, hogy megőrizzék országuk biztonságát.

Ezt követően egyik fő célállomása az osztrák Feldkirch volt, ahonnan egy barátjának köszönhetően vonattal jutott volna el Svájcba, ám az olyannyira felgyorsult, miután megpakolták szénnel, hogy nem tudott felmászni a fedélzetére. Pedig sietnie kellett, mivel szeptember 30-án a német rendőrség riasztást adott ki, így még nagyobb erőkkel kezdték keresni őt. Akár el is kaphatták volna, ám nem jártak jó nyomon. Azt hitték, postai igazolványt vitt magával, pedig valójában katonait, illetve hogy Peter Schönhausnak hívták, de ő a Hans Bruck álnevet használta. Az utolsó éjszakáján Németországban hajnali 4-kor hangos kopogtatásra ébredt, kinyitotta szállodai szobája ajtaját, és szembetalálta magát egy zsaruval, aki az iratait követelte. A személyi igazolványára pillantva a tiszt „Heil, Hitler”-t kiáltott, és ment is tovább. 

Tekintve, hogy sürgette az idő, új tervet kellett kieszelnie, és a legjobb megoldásnak azt látta, ha egy olyan család kegyeibe férkőzik, ami a svájci határhoz esik közel, így esetleg megsajnálják őt, és segítenek. Meg is környékezte Ohningenben a Schmidt családot, akik nem szerettek volna bajba keveredni, már csak azért sem, mert a szomszédos istállóban német katonák tanyáztak. Schönhaus ekkor észrevette, hogy a család birtokának végén, a domb alján van egy patak, aminek a túloldalán egy svájci zászló lobog. Odaérkezve begurította a biciklijét egy bokorba, majd átúszott, és Svájcban találta magát. Akkor már október 3-a volt, így egy hónapnyi utazás után érkezett meg a szabadság földjére.

Svájcban sem volt könnyű dolga, mivel egyszer a rendőrség több napon át vallatta őt. Meg voltak győződve arról, hogy német kém vagy dezertőr a hadseregből, így gyanakodva néztek rá. Schönhaus végül átadott nekik egy telefonszámot – amit a berlini náciellenes keresztényektől kapott –, amelyet felhívva bizonyosságot szerezhetnek arról, hogy nincs rájuk veszéllyel. A vonal másik végén Karl Barth, a 20. század egyik legbefolyásosabb protestáns teológusa volt, aki kezességet vállalt érte, így lekerült a rendőrség radarjáról. Cioma Schönhaus végül egész életében Svájcban élt, grafikusként dolgozott, kétszer megnősült, és négy fiúgyermeke született. 2015-ben 92 éves korában halt meg, és gyakran anekdotázott kalandos kerékpártúrájáról, ami a Harmadik Birodalomból Svájcba vezetett – valójában pedig egy vesszőfutás volt. Történetét 2022-ben a Der Passfälscher című filmben dolgozták fel.

(Borítókép: Részlet a Der Passfälscher című filmből. Fotó: DREIFILM)