Az emberiség már évezredek óta próbálja befolyásolni az időjárást, hogy megküzdjön az aszályokkal, természeti katasztrófákkal vagy a kedvezőtlen mezőgazdasági körülményekkel. A korai kultúrák szertartásokkal és áldozatokkal igyekeztek az isteneket jobb belátásra bírni, a modern korban pedig már tudományos és technológiai eszközökkel, például felhőmagvasítással kísérleteznek. Bár az időjárás-módosítás néhány módszere valóban működik, a globális klímatechnikai megoldások még mindig messze vannak a katasztrófafilmek világában látott lehetőségektől, ráadásul sokszor nem is kockázatmentesek. A klímaválság árnyékában ugyanakkor egyre sürgetőbb a kérdés: vajon képesek leszünk egyszer valóban irányítani az időjárást, hogy enyhítsük a szélsőséges klímaváltozás hatásait?
Az időjárás irányításának ötlete régóta foglalkoztatja az embereket, különösen a szélsőséges hőmérséklet, a sokat hangoztatott, saját bőrünkön is jól érzékelhető klímaválság és az ezzel járó természeti katasztrófák miatt. Az emberi civilizációk korai éveiben több kultúra is hitt abban, hogy rituálékkal, szertartásokkal és más módszerekkel képesek befolyásolni az időjárást. A tudomány és technológia fejlődésével az időjárás-módosítás azonban egyre inkább a figyelem középpontjába került, különösen a mezőgazdasági terméshozamok növelése és a katonai célok miatt, emiatt pedig Hollywood neves és kevésbé sikeres rendezői is remek témát láttak a lehetséges megoldásokban.
Persze ahogyan a legtöbb, világvégét vizionáló katasztrófafilm esetében, úgy az ezt a témát feldolgozó alkotásokban elhangzottakat is érdemes fenntartásokkal kezelni – annak ellenére, hogy egyes ötletek akár a valóságban is működhetnének. Ilyen film volt a 2017-es Űrvihar című, ZS kategóriás apokalipszisfilm is, amely ugyan finoman szólva sem nyerte el a filmkritikusok és a nézők tetszését, a főhős Gerard Butler egy olyan világot tárt elénk, amelyben a globális felmelegedés hatásait egy űrben létesített műholdrendszer segítségével enyhíteni tudjuk. Egy ilyen forgatókönyvvel pedig valószínűleg sokan kiegyeznének, ha olyan események kerülhetők el vele, mint az Antarktisz jegének olvadása vagy az elmúlt hetekben komoly riadalmat keltő és több száz emberi életet követelő DANA vagy a Milton hurrikán.
Magát a filmet nem tisztünk és nem is szándékunk értékelni, az abban feltűnő időjárás-befolyásoló megoldás azonban meglehetősen érdekes kérdéseket vet fel. Az Űrviharról a filmben látható eszköz megértéséhez annyit mindenképp érdemes elmondani, hogy a produkció egy amerikai sci-fi katasztrófafilm, amelyet A függetlenség napja és a Godzilla című filmek megálmodója, Dean Devlin rendezett. Az alkotás középpontjában egy olyan jövőbeli világ áll, ahol az emberiség már képes időjárás-szabályozó műholdakat használni a szélsőséges természeti jelenségek megfékezésére. Elsőre azt hihetnénk, hogy mindez vidám kimenetelt eredményez, de a rendszer meghibásodik, és egy sor katasztrofális időjárási eseményt indít el világszerte – hatalmas tornádók, fagyhullámok és tűzviharok tombolnak a nagyvárosokban. A történet főszereplője Jake Lawson (Gerard Butler), a műholdrendszer egyik tervezője, aki a hibát próbálja feltárni, és megakadályozni a világméretű pusztítást.
A film fő üzenete a meglehetősen sablonos történetmesélés ellenére mégis az, hogy a természetet nem lehet teljes mértékben irányítás alá vonni, és a technológia vissza is üthet, ha nem megfelelően kezelik. Persze fontos, hogy a lehető legjobb tudásunk szerint mégis megpróbáljuk megakadályozni a ránk leselkedő természeti katasztrófákat. De vajon működhet egy olyan, Földet védő, nagy teljesítményű műholdhálózat a valóságban, mint a filmben „Dutch Boy”-nak nevezett eszköz?
Talán senki nem fog hátast dobni attól, hogy a válasz sokkal inkább a nem felé hajlik, mintsem az igen irányába. Bár a technológia lehetőségeit mindenképpen jól szemlélteti a film, a tudomány mai állása szerint ilyen pontos időjárás-szabályozást egyelőre nem lehet megvalósítani, de a távoli jövő része lehet. A műholdas megoldás persze meglehetősen távol áll minden olyan eddigi ötlettől, amelyet az emberiség az időjárás befolyásolása érdekében felvetett.
Az Egyesült Államokban az 1800-as évek végén kezdtek el komolyabban kísérletezni az eső mesterséges előidézésével, válaszul az akkori súlyos aszályokra. A hidegháború során pedig még a „légköri fegyverkezési verseny” is felmerült, amikor az Egyesült Államok és a Szovjetunió attól tartott, hogy az időjárás-módosítás katonai célokat is szolgálhat. Az 1950-es években az amerikai kongresszus még egy külön bizottságot is létrehozott, hogy tanulmányozza az időjárás-módosítás lehetőségeit, és megállapítsa, mennyit érdemes befektetni a kutatásba. Ezzel szemben ma már sok tudós a „klímabeavatkozás” (klímaváltozás mérséklése céljából történő technológiai beavatkozás) kutatását szorgalmazza.
Ezen módszerek célja nem az extrém időjárási események elhárítása, hanem a klímaváltozás lassítása és a globális felmelegedés hatásainak mérséklése lenne.
Az egyik javasolt megoldás például az óceán kémiai összetételének módosítása vaspor segítségével, hogy serkentse az algák szaporodását, így csökkentve a légkörbe kerülő szén-dioxidot. Más kutatók a vulkánkitörések hatásait próbálnák meg utánozni: ezek a kitörések ugyanis a légkörbe jutó kén-dioxid révén enyhe lehűlést okoznak.
Bár ezek a megoldások ígéretesnek tűnnek, komoly kritikák is érik őket. A globális klímamérnöki beavatkozások elméletileg jelentős hatással bírhatnának, ám a gyakorlati megvalósítás során súlyos mellékhatásokat is előidézhetnek, amelyek akár globális szinten is katasztrofális következményekkel járhatnak. A Harvard kutatói például 2018-ban már kockázatelemző vizsgálatokat indítottak a vulkánkitöréseket imitáló módszerek biztonságosságának vizsgálatára. A kritikusok attól tartanak, hogy a klímamérnöki technológiákra fordított források elvonnák a figyelmet a legégetőbb feladatról, nevezetesen az üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentéséről.
Sok szakértő szerint, ha valaha is szükség lesz hasonló módszerekre, azok csak végső megoldásként jöhetnek szóba a klímaváltozás legrosszabb hatásainak mérséklésére.
A valódi időjárás-szabályozásra irányuló technológia tehát még gyerekcipőben jár. Az 1980-as évek végén azonban a filmhez meglehetősen hasonló megoldás került a figyelem középpontjába, amikor is James Early azt javasolta, hogy a Föld és a Nap között műholdakból álló „ernyőt” állítsanak fel, amely csökkentené a beérkező napfényt. Bár a koncepció ígéretes volt, a technológiai kihívások miatt nem valósulhatott meg. Ehhez hasonlóan a fent említett filmben látott technológiai vízió is csupán egy elrugaszkodott ötlet marad egyelőre. A műholdak ugyanis jelenleg elsősorban kommunikációs, navigációs és időjárási előrejelzési célokat szolgálnak, nem pedig annak befolyásolására szolgálnak. A valóságban tehát sokkal kisebb mértékű beavatkozás lehetséges az időjárásban, és a film által felvázolt globális katasztrófát okozó űrvihar még a tudomány jelenlegi állása szerint is inkább csak kitaláció marad – hangsúlyozza a Smithsonian magazin.
Persze az időjárás befolyásolása nem ördögtől való dolog, még ha egyesek szerint ez volt okolható például az idei dubaji felhőszakadásért is. A szárazság enyhítésére már az 1990-es évek óta bevetnek bizonyos technikákat az Egyesült Arab Emírségekben. Az eljárást először az Egyesült Államokban alkalmazták az 1940-es években. Lényege, hogy különféle anyagok, például só vagy ezüst-jodid felhőbe juttatásával esőt és hóesést is elő tudnak idézni. Napjainkban ezt repülőgépekről terítve juttatják a felhőkbe. Az emirátusokban évente akár 300 alkalommal is próbálkoznak ezzel az eljárással.
Az időjárás befolyásolásának egyik legősibb módszere a rituális tevékenység volt, ami különösen az esőhozó szertartásokban nyilvánult meg. Az ősi kultúrák – mint például az aztékok, inkák és afrikai törzsek – szertartásokkal és áldozatokkal próbálták kedvezővé tenni az isteneket, hogy azok esőt vagy jó időt biztosítsanak a termények számára. Az esőtánc az egyik legismertebb ilyen hagyomány, amelyet az észak-amerikai indián törzsek is alkalmaztak, abban a hitben, hogy az istenek meghallgatják őket, és válaszolnak kérésükre.
Az időjárás irányításának modern elképzelése a 19. század végén kezdett teret nyerni, amikor a hosszabb ideig tartó aszályok súlyos gazdasági problémákat okoztak az Egyesült Államokban és más országokban. A technológia fejlődésével a tudósok új módszereket kezdtek kidolgozni, bár ezek hatékonysága erősen megkérdőjelezhető volt. Az 1800-as évek végén Charles Hatfield, az önjelölt esőcsináló például különféle robbantási technikákkal és vegyületekkel próbálta elérni, hogy az esőfelhők kicsapódjanak. Bár az eső gyakran meg is érkezett, utólag nehéz volt bizonyítani, hogy valóban ő volt-e az okozója...
Ennek ellenére nem álltak le a kísérletezéssel, és az 1890-es években az amerikai hadsereg már ágyúzással próbált esőt előidézni. Úgy gondolták, hogy a csaták alatt tapasztalt esőzések az ágyúdörgés hatására alakultak ki. Bár az eredmények vegyesek voltak, kétségkívül ezek az események alapozták meg a későbbi időjárás-módosító technológiákat.
A hidegháború idején az Egyesült Államok és a Szovjetunió szintén nagy figyelmet fordított az időjárás-módosítás katonai potenciáljára. Az időjárás irányításával való kísérletezés nemcsak gazdasági és mezőgazdasági célokat szolgált, hanem egyre inkább stratégiai előnyt is próbált biztosítani. Az Egyesült Államok a hidegháború során ráadásul több különböző projektet is indított az időjárás-módosítás kutatására. A Project Cirrus (1947) volt az egyik első ilyen kísérlet, ahol felhőmagvasítást alkalmaztak hurrikánok gyengítésére, ám ez nem hozott megbízható eredményeket. A későbbi Project Stormfury célja az volt, hogy hurrikánokat gyengítsenek jódalapú vegyületekkel, de az időjárási rendszer komplexitása miatt végül ezt a projektet is lezárták.
Az 1960-as években az USA a vietnámi háború alatt egy Projekt Popeye nevű titkos akciót indított, amely során ezüst-jodid-alapú felhőmagvasítást alkalmaztak a monszunesőzések meghosszabbítására, így sáros utak alakultak ki, amelyeket az ellenséges utánpótlási útvonalak akadályozására használtak. Az akció bizonyította az időjárás-módosítás katonai alkalmazhatóságát, bár erős etikai és jogi kritikákat is kiváltott, így a nemzetközi közösség felismerte, hogy az ilyen beavatkozások hosszú távú ökológiai következményekkel járhatnak.
A felhőmagvasítás az egyik legismertebb és legszélesebb körben alkalmazott időjárás-módosítási módszer. A technika során ezüst-jodidot vagy más anyagokat juttatnak a felhőkbe, hogy elősegítsék a csapadékképződést. Az eljárást világszerte használják a csapadék növelésére, különösen olyan, aszály sújtotta területeken, mint az Egyesült Államok nyugati részei, Kína és az Egyesült Arab Emírségek. Az USA több állama alkalmazza a felhőmagvasítást aszályos időszakokban, míg Kína a 2008-as pekingi olimpiai játékok idején próbált felhőmagvasítással esőmentes időt biztosítani. Az Egyesült Arab Emírségek nagy beruházásokat végez a felhőmagvasítás terén, hogy növelje a vízkészleteit.
1977-ben az Egyesült Nemzetek Szervezete aláírta az ENMOD-egyezményt (Environmental Modification Convention), amely kimondta, hogy
tilos az időjárás-módosítást katonai vagy bármilyen más ellenséges célra használni. Az egyezmény célja az volt, hogy megakadályozza az olyan környezeti beavatkozásokat, amelyek káros hatással lehetnek az emberi életre.
Ennek ellenére fontos lenne használható gyakorlatokat kifejleszteni, hiszen az egyre súlyosbodó klímaváltozással a kutatók és a kormányok egyelőre nehezen tudják felvenni a harcot, így hiánypótló lenne új megoldásokat kifejleszteni, amelyek mérsékelhetik az időjárási szélsőségeket, és csökkenthetik a globális felmelegedést – bár ezek bevezetése és hatékonysága továbbra is kérdéses marad.
(Borítókép: A Florence hurrikán a Nemzetközi Űrállomásról 2018. szeptember 13-án. Fotós: NASA / Getty Imgaes Hungary)