Végleg elköszönt a SUM 41 a magyar közönségtől. A búcsúturnén lévő zenekar több mint két órán keresztül zúzott a Budapest Arénában kedden, igazi időutazásra invitálva a közönséget.
Vannak bandák, amelyek létezése és működése már-már olyannyira természetesnek tűnik, hogy az embernek eszébe sem jut, hogy egyszer csak nem lesz már alkalma többet élőben meghallgatni a dalaikat. Egy olyan régi zenekarnál persze, mint az 1973-as alapítású KISS, annyira azért nem volt meglepő, amikor a tagok meghirdették a búcsúturnéjukat, ám a SUM 41 esetén, amelynek tagjai még csak a negyvenes éveik első felét tapossák, annál inkább. A kanadai pop-punkok tavaly jelentették be, hogy 27 év után befejezik a közös zenélést, és egy dupla lemezzel, illetve az eddigi legnagyobb turnéjukkal végleg elköszönnek a rajongóiktól. A zenekar Budapestet sem hagyta ki a sorból, november 12-én még egyszer utoljára színpadra álltak a Papp László Sportarénában.
A banda, amelyet a 2000-es évek egyik legmeghatározóbb pop-punk zenekaraként tartanak számon, 1996-ban alakult, és az All Killer No Filler (2001), a Does This Look Infected? (2002), valamint a Chuck (2004) című albumaik megjelenésével ért el a pályája csúcsára. A lendületük később sem hagyott alább, hiszen a 2016-os 13 Voices, valamint az 2019-ben kiadott Order in Decline is nagy sikert aratott. Indulásuk óta pedig
összesen 15 millió lemezt adtak el világszerte, illetve kaptak két Juno- és egy Kerrang!-díjat, továbbá Grammy-jelöléseket is.
Bár a koncertjeik még az elmúlt években is komoly nézőszámot produkáltak, a zenészek úgy döntöttek, hogy egy utolsó kanyarral végleg elbúcsúznak a közönségüktől. Deryck Whibley (ének, gitár), Dave Baksh (gitár), Jason McCaslin (basszusgitár), Tom Thacker (gitár) és Frank Zummo (dob) idén tavasszal Heaven :x: Hell címmel még piacra dobott egy dupla albumot, amelynek egyik felét energikus pop-punk dalok, míg a másikat keményebb, melankolikusabb, metálosabb számok alkotják. De úgy tűnik, a jövőben már nem számíthatunk sem hasonló, sem másmilyen korongokra tőlük. A búcsúturnéjuk európai részét egyébként a párizsi La Défense Arenában zárják, utoljára pedig a szülővárosukban, Torontóban lépnek fel 2025. január 30-án.
A Sum 41 többször is járt már hazánkban, a zenekar játszott a Szigeten, a Budapest Parkban és a VOLT Fesztiválon is. Legutóbb 2022-ben a Papp László Sportarénában láthatta a bandát a közönség a Simple Plan társaságában, ahol mindkét zenekar a 20 éves lemezeit idézte fel. Ez még a Heaven :x: Hell megjelenése előtt történt, akkor a gitáros Dave Baksh és a basszusgitáros Jason McCaslin interjút is adott az Indexnek, és még szó nem volt arról, hogy „nyugdíjba” vonulnak – a zenészek kifejezetten úgy nyilatkoztak, mint
akik az idő múlását nem is érzékelik.
Bár a csapat népszerűsége hazánkban is vitathatatlan, valamiért mégsem sikerült annyira populárissá válniuk Magyarországon, mint, mondjuk, az ugyanabban a műfajban utazó Green Daynek. Pedig a SUM 41 csapatának is legalább olyan energikusak a koncertjei, ráadásul egy csomó dallamtapadós slágerrel büszkélkedhetnek, amelyek közül a legismertebbekbe biztos, hogy már legalább egyszer belefutott mindenki.
Ha nem is lett sold out, azért szépen megtelt kedd este a Budapest Aréna. A közönség persze főleg a küzdőteret preferálta, ami nem meglepő egy punk-rock koncerten – az állójegyek pedig végül mind el is keltek. A tömeget a walesi, ugyancsak pop-punkban utazó Neck Deep melegítette, ám jómagam csak a főhősök produkciója előtt nem sokkal érkeztem meg a helyszínre, ahol addigra már rendesen beindult a büfékben a forgalom. Bár láttam egészen fiatalokat is, jórészt középkorúakból állt a publikum, az L szektor körül legalábbis biztosan. A SUM 41 produkciója háromnegyed 9 körül startolt, egy korábbról már ismerős belépőt alkalmazva: kezdés előtt a színpadot egy sötét függönnyel takarták el, amit a zenészek megjelenésekor egy mozdulattal kiiktattak.
Valahogy a színpad most nem tűnt olyan nagynak, aminek talán az is oka lehetett, hogy valamiért nem tartották fontosnak, hogy a pódium két oldalára kivetítőket szereljenek, a hátsó szektorokban helyet foglalók számára az est főszereplőit „közelebb hozva”. Sosem volt rájuk jellemző, és most is mellőzték a vizuálokat, látványelemek tekintetében elsősorban a fényekre és a pirotechnikára alapoztak – egyes számoknál lángok csaptak a magasba, volt szikraeső is, továbbá lézerfényekkel és stroboszkóppal is jócskán megspékelték a produkciót, miközben váltakozó színű megvilágításban zúztak a zenészek. A füstoszlopok sem maradtak ki a sorból, sőt az egyik számnál lufikat eresztettek a közönségre, időnként pedig apró szemes és szalagos konfettiesőt robbantottak a tömegbe.
A színpadkép a koncert alatt háromszor alakult át – kezdéskor egy hatalmas sárga függöny volt a háttér, amelynek mintázatát a zenekar pályafutása során kiadott albumok borítóinak montázsa adta. Nagyjából félidőben a lepel pirosra változott, a buli végére pedig megjelent a SUM 41 esetén már jól ismert díszletelem: a banda nevéhez igazodva az egyik kezével egy négyest, a másik kezének középső ujjával pedig egy egyest formázó csontváz, vörösen izzó szemével a közönséget pásztázva.
Miután az AC/CD intrónak használt T.N.T. című dala elhangzott, a legutóbbi koncertjükhöz hasonlóan most is a Motivation című számukkal indítottak a zenészek, óriási lendülettel belevágva az estébe. Ezután sorra jöttek a tempósabbnál tempósabb dalok, miközben a tagok folyamatos mozgásban voltak a színpadon, a közönséget ugyanerre ösztönözve. Whibley arra is ügyelt, hogy a tételek között kommunikáljon a fanokkal, többször is kiemelve, mennyire hálásak a rajongóiknak, akik a SUM 41 család részét képezik. Volt énekeltetés, guggoltatás, és a frontember vezényletére időnként karlengetés is a magasban, de az énekes arról sem feledkezett meg, hogy a biztonságos koncertezés fontosságát kihangsúlyozza.
Az egyetlen szabály, hogy figyeljetek egymásra, hogy ne sérüljön meg senki!
– mondta egy ponton Whibley az egyre hevesebben tomboló tömegnek.
A setlistbe egyébként minden nagyobb slágerét beillesztette a banda, úgy, hogy lehetőleg a pályafutásuk összes korszakát érintsék. Elhangzott többek között a The Hell Song, a No Reason, az Underclass Hero, a We're All to Blame, de természetesen a Fat Lip és a Still Waiting sem maradt ki a sorból. A Walking Disaster című számnál Whibley megragadta az alkalmat, hogy a nemrég azonos címmel megjelent könyvét promózza kicsit – a dalt egyébként azzal a gitárral adta elő, amelyen a Fat Lip és az Into the Deep című számok klipjében is játszott annak idején. A hardcore fanoknak igazi csemege lehetett a 2004-ben megjelent Noods című szám előadása, amit Whibley elmondása szerint tán sosem játszottak élőben, annak ellenére, hogy a közönség részéről a legtöbbet kért daluknak számít.
A saját szerzeményeken túl egy Slayer- és egy Metallica-dal részletét is eljátszott a banda, a Pieces című szám indításánál pedig főszerephez jutott egy zongora – Deryck Whibley gitár helyett ezzel indította a dalt, ami ezáltal, illetve az előadását övező, eleinte minimál, majd fokozatosan kiteljesedő fényjáték tekintetében az est egyik legkülönlegesebb pillanata volt.
A zenekar a Still Waiting című szám után köszönt el először a jelenlévőktől, majd néhány perc múlva a Summer című szerzeménnyel tért vissza a színpadra. A hangulat ekkorra már olyannyira felfokozódott, hogy egyesek crowdsurfingbe kezdtek, a lelátók egyes részei pedig tánctérré változtak. Az Into the Deep című tételt követően úgy tűnt, végleg elbúcsúznak a zenészek, akik, miközben felcsendült Frank Sinatra My Way című dala, levonultak a pódiumról. Ahogy az lenni szokott a tömeg egy része ilyenkor már nagyban a kijárat felé sietett, hogy ne kelljen órákat várakoznia a ruhatár előtt, és biztosan elérje az utolsó metrót. Pedig a villanyokat még nem kapcsolták fel, amiből azért sejteni lehetett, hogy tartogat még valamit a zenekar.
Akik emiatt maradtak, nem tévedtek: a zenészek még egy szám erejéig visszatértek a színpadra – a So Long Goodbye című számukkal köszöntek el végleg a magyar rajongóiktól. Azoktól legalábbis, akik kitartóan reménykedtek abban, hogy még egy pillantásra talán láthatják élőben őket.
(Borítókép: Deryck Whibley 2024. július 4-én, Milánóban. Fotó: Getty Images)