Él egy törzs Alaszkában, amely a mai napig vadászhat bálnákra, miközben a világ nagy részén ez már szigorúan tilos. Erre azonban nyomós okuk is van, ugyanis az alaszkai inupiat emberek nemcsak élelmezési célból vadásznak, hanem ősi hagyományaikat és spirituális kötődéseiket is ápolják ezzel a tevékenységgel. A bálnák elejtése évszázadok óta a közösségi élet központi része, amelyet szigorú szabályok, mély tisztelet és ünnepségek öveznek. De mégis hogyan maradt fenn ez az ősi gyakorlat a modern világban, és miért engedélyezett számukra, ha mások számára tilos?
Az alaszkai őslakos inuit törzs, az inupiat (vagy Iñupiat), Észak-Alaszka őslakos népe, akik évszázadokon át alkalmazkodtak a zord sarkvidéki környezethez. A törzs tagjainak kultúráját, történelmét és életmódját szorosan összefonja a természet, különösen a bálnavadászat, amely nemcsak élelemszerzési forrás, hanem spirituális és közösségi gyakorlat is számukra.
Az inupiat nép Alaszka északnyugati és északi partvidékein él, beleértve a Bering-tenger, a Csukcs-tenger és a Jeges-tenger menti területeket. Az inupiat szó jelentése „igazi emberek” (az inuit nyelvcsaládban az „iñuk” ember, a „piaq” pedig valódira utal). Eredetük több ezer évvel ezelőttre nyúlik vissza, és a kutatások szerint őseik valószínűleg a Bering-szoroson keresztül érkeztek Szibériából Észak-Amerikába. Az inupiat törzs kultúrája és életmódja a szélsőséges sarkvidéki körülményekhez alkalmazkodott, ahol a hosszú, hideg telek és rövid nyarak szigorú szabályokat diktálnak a túléléshez.
Az emberek ugyanis a régió természeti adottságai miatt hagyományosan halászatból, vadászatból és gyűjtögetésből éltek. Főbb vadászzsákmányaik közé tartozik a fóka, a rozmár, a rénszarvas, a hal, mégis a bálna az, amely a legfontosabb a csoport számára. A Jeges-tengeren északra vándorló bálnák amiatt kiemelt jelentőségűek, mert húsuk és zsírjuk energiadús táplálékot jelent a hosszú, hideg hónapokban, egy-egy állat elejtése akár egy évre elegendő táplálékot jelent egy kistelepülésnek.
De mégis hogyan vadászhatnak bálnákra, amikor világszerte már évek óta tiltott tevékenységnek számít a kihalás szélén is álló hatalmas állatok gyilkolása? Ennek megválaszolásához először a vadászat mögötti okokat kell megismerni.
A bálnavadászat az őslakos emberek életének központi része, amely nem csupán a túlélés eszköze, hanem spirituális és közösségi esemény is. Az alaszkaiak általában grönlandi bálnákra (más néven jeges-tengeri bálnákra) vadásznak, amelyek
akár 18 méter hosszúak is lehetnek, és a 100 tonnát is elérhetik.
Ez azonban annak ellenére sem gátolja meg őket abban, hogy vadásszanak az állatra, hogy a legtöbben a mai napig évszázadokkal ezelőtt kifejlesztett eszközökkel és meglehetősen ingatag hajókon szállnak vízre. A bálnavadászat már évszázadok óta hagyományos eszközökkel zajlik, ami mély tiszteleten alapul az állat és a természet iránt. A vadászat során kisebb csónakokat (umiakokat) használnak, amelyeket bálnacsontból és fóka- vagy rozmárbőrből készítenek.
A bálna megtalálása és elejtése gondos tervezést és közösségi összefogást igényel, amely során a tapasztalt vadászok vezetésével a fiatalabb generációk is tanulhatnak, így egy-egy vadászat során akár az egész település a partra vonul, hogy a végül legyilkolt bálnát együttes erővel feldolgozzák, és szétosszák a húsát.
Az inupiatok számára a bálnavadászat azonban nem pusztán élelmezési célú, ugyanis úgy vélik, hogy
a bálna önként adja magát a közösségnek, ha az emberek tisztelettel bánnak vele.
A vadászat után az állat minden részét felhasználják, hogy ne menjen kárba semmi, ezzel is tisztelegve a bálna áldozata előtt. A hús, a bálnazsír, a csontok és a bőr mind különböző célokra szolgálnak: táplálék, ruházat, eszközök, és építőanyagként is felhasználják az elejtett állatok részeit.
A bálnavadászat sikerét általában ünnepséggel, a Nalukataq fesztivállal koronázzák meg. Ez egy nagy közösségi esemény, amely során a vadászok szétosztják a bálna húsát és zsírját a falu lakói között, biztosítva, hogy senki ne maradjon éhes. A fesztiválon hagyományos énekek, táncok és játékok zajlanak, és a közösség hálát ad a természetnek, hogy ilyen zsákmánnyal áldotta meg őket.
Persze mindezeket olvasva jogosan merülhet fel a kérdés, mégis hogyan lehet az, hogy bálnákra vadásznak, miközben évek óta arról hallani, hogy mindez szigorúan tiltott, mivel a vadászat miatt az állatok a kihalás szélére sodródtak.
A bálnavadászat világszerte szigorúan szabályozott, mivel több bálnafaj veszélyeztetett. 1946-ban létrejött a Nemzetközi Bálnavadászati Bizottság (IWC) egyezménye, amelynek célja a bálnapopulációk megóvása és a fenntartható vadászat biztosítása. Ennek keretében csak bizonyos közösségek kapnak engedélyt bálnavadászatra – különleges kulturális és élelmezési okok miatt –, így
a tiltás a kereskedelmi vadászatra vonatkozik főként, nem pedig a saját célú, élelemhiány orvoslására szolgáló bálnavadászatra.
Az inupiatok jogosultsága az IWC által elismert „őslakos létfenntartó bálnavadászat” kategóriájába tartozik. Ez az engedély azért van érvényben, mert:
Az alaszkai közösségek számára évente körülbelül 40-50 bálna elejtését engedélyezik, amely biztosítja, hogy a vadászat nem veszélyezteti a grönlandi bálna populációját.
Hiába azonban a szabályozás adta lehetőség, az inupiat törzs bálnavadászai is egyre komolyabb kihívásokkal néznek szembe.
Az olvadó jégtakarók és változó tengeri ökoszisztéma megnehezítik a bálnák követését és vadászatát. Emellett az olaj- és gázkitermelés, valamint a hajóforgalom növekedése zavarja a bálnák vándorlási útvonalait. Ráadásul a nemzetközi bálnavadászat-ellenes mozgalmak időnként az őslakos vadászatot is kritikával illetik, noha az fenntartható és kulturálisan elengedhetetlen, akcióik pedig sokszor ellehetetlenítik így az élelemszerzést is.
A grönlandi bálna a Föld leghosszabb életű emlőse, amely akár több száz évig is élhet, és képes fél méter vastag jeget áttörni. A narválok ezzel szemben mitikus státuszt nyertek Észak-Európában, mivel egyedi agyaruk miatt az unikornisokhoz kötötték őket. Bár mindkét faj ikonikus a sarkvidéki élővilágban, évszázadokon át intenzív kereskedelmi vadászatnak estek áldozatául.
A grönlandi bálnákat különösen nagyra értékelték zsírjuk, olajuk, csontjaik miatt, és az 1500-as évektől kezdve egészen a 20. századig vadászták őket.
A kereskedelmi bálnavadászat azonban nemcsak az egyedek számát csökkentette drámai mértékben, hanem a populációk genetikai sokféleségét is.
Ez különösen aggasztó, mivel a genetikai változatosság kulcsfontosságú az alkalmazkodásban – például a klímaváltozással szembeni túlélésben. A sarkvidék gyorsan melegszik, ami új kihívásokat állít az olyan alkalmazkodott fajok elé, mint a grönlandi bálnák és narválok – írja az Alaska Beacon.
Egy kanadai kutatás szerint a kereskedelmi vadászat jelentősen csökkentette a grönlandi bálnák genetikai sokféleségét, míg a narválok genetikai változatossága már eleve alacsony volt. Ez aggasztó jövőt vetít előre mindkét faj számára, mivel az alacsony genetikai diverzitás megnehezíti a klímaváltozáshoz való alkalmazkodást. És bár a bálnavadászat ma már nagyrészt tiltott, és mindkét faj védett, a múlt öröksége még sokáig éreztetheti hatását.
A genetikai változatosságot helyreállítani évezredekbe telhet, miközben az éghajlatváltozás hatásai rohamosan súlyosbodnak.
(Borítókép: Az alaszkai bálnavadászok hajóit bálnacsontból, fóka- és rozmárbőr felhasználásával készítették. / Fotó: Ann Johansson / Getty Images Hungary)