Bár a németek leginkább Dagobert néven ismerik, a bűnöző Arno Martin Franz Funke néven látta meg a napvilágot. A jelenleg 74 éves férfi csonka családban nevelkedett Berlin-Rudowban és Neuköllnben, mivel édesapja elhagyta őt és két lánytestvérét. Az iskolai tanulmányok nem kötötték le a figyelmét, ám a festészet és a könyvtárba járás annál inkább – itt szedte össze azon ismereteit, ami a bombakészítéshez kellett. Fotóképzésen is részt vett, majd reklámtábla-készítőként végzett, felnőve pedig különböző munkakörökben próbált érvényesülni. Volt lemezlovas, építőipari segédmunkás és sofőr, de a kreatív szakmák továbbra is jobban vonzották. A ’60-as évek közepétől kezdve tíz éven át sajtófotósként dolgozott, aztán szabadúszó festőként bontogatta a szárnyait, a művei még kiállításokon is megjelentek – viszont nem érte el a várt sikert.

Hiába érezte magát otthonosan a művészetekben, ez nem jelentett számára kellő anyagi biztonságot, így fényezőnek állt egy autójavító műhelyben. Ennek a munkakörnek meg is lettek a következményei, mivel éveken át volt kitéve különböző oldószereknek, amelyek agyi károsodáshoz, ezzel együtt pedig magánéleti problémákhoz, identitásválsághoz vezettek. A festést, ugyan már csak hobbiként, de továbbra is folytatta, és az általa alkotott művekből könnyen kiolvasható volt, hogy depresszióval küzd, illetve meggyűlt a baja az alkohollal, és annyi adósságot halmozott fel, amiből már nem látott kiutat. Ekkor ütött szöget a fejében a gondolat, hogy más kereseti lehetőségeket is számba vethetne, így bűnözőnek állt. Funke 1988-tól kezdve hadjáratba kezdett, Dagobert álnéven robbantással fenyegetőzött, és hamar ismertté vált fantáziadús, óvatos akcióiról, illetve azon törekvéséről, hogy senkinek ne ártson. A Németország Legkeresettebb Bűnözője névvel is illetett Arno Martin Franz Funke különös történetét egy nemrég az RTL streamingfelületén megjelent sorozat, a Nevem Dagobert dolgozza fel, amely igyekszik hűen tálalni a fényezőből lett elítélt történetét. 

A legelső eset 1988. május 10-én történt, amikor a berlini KaDeWe áruházban robbanás történt, jelentős anyagi kár keletkezett. Funke a további támadások elkerüléseképp félmillió márkát zsarolt ki az áruháztól, és tekintve, hogy zsarolóként ő volt nyeregben, ő szabta a szabályokat is. Ebben az esetben az volt a kikötése, hogy a pénzt egy vonatról dobják le, a szerelvényen pedig hagyott egy rádióvevőt, amelynek segítségével végbemehetett az átadás. Annak ellenére, hogy a hatóságok a vonat útját állva igyekeztek túljárni Funke eszén, sikerült elmenekülnie az akkor hatalmasnak számító összeggel. A bűnöző olajra lépésének néhány fiatal is szemtanúja volt, akiknek a segítségével fantomképet készítettek, majd a rendőrök körbejárták a környéket afelől érdeklődve, nem ismeri-e fel valaki a kép alapján. Betértek abba az autóműhelybe is, ahol Funke dolgozott, és a főnöke felismerte, hogy a rajz őt ábrázolja, de nem dobta fel. Vélhetően hálaképp a bűnöző magával vitte őt a Fülöp-szigetekre, ahol elvett feleségül egy nőt, majd Berlinbe hazatérve született egy fia. A német fővárosban egy két hálószobás lakást bérelt, ám a zsarolás útján megszerzett pénz vészesen fogyott. Később arról számolt be, hogy akkor kezdett bele újabb bombák gyártásába, amikor a félmillió márkából már csak százezer maradt, így készen kellett állnia egy újabb akció elkövetésére. 

Következő kiszemeltje a hamburgi Karstadt áruházlánc lett, ahol 1992 júniusában a porcelánosztályon robbant a bomba, ami ezúttal is csak anyagi kárral járt. Funk ekkor azzal fenyegetőzött, ha nem fizetnek neki egymillió márkát, újra akcióba lendül, amennyiben pedig hajlandóak neki odaadni ezt az összeget, azt a Hamburger Abendsblatt újságban feladott hirdetéssel kell jelezniük. A hatóságok hamar rájöttek, hogy ezen eset mögött is a Dagobert álnevet használó férfi áll, ahogy a korábbi berlini robbantásért is őt vonták felelősségre. A zsaroló ezúttal azt kérte, hogy a rendőrök egy vasúti csomagmegőrzőhöz vigyék a pénzt, ahol egy időzítővel ellátott dobozt találtak, aminek az oldalát ki lehetett oldani. Az volt a feladatuk, hogy a csomagot a Hamburgból Berlinbe tartó vonat utolsó szerelvényére rögzítsék, és az időzítő alapján azt is ki tudták következtetni, Funke hol tervezi majd felvenni pénzt. Arra viszont nem gondoltak, hogy a bűnöző csak a bolondját járatja velük. Az átadás vélt helyszínét ellepték a rendőrök, ahogy a vonatot is, ám a dobozon lévő időzítő csak figyelemelterelésként szolgált, mivel a zsaroló egy kis autó távirányítójával már megoldotta, hogy a csomag pénzt tartalmazó rekesze még azelőtt kiessen, majd azt felszedve távozott a kerékpárján. Később viszont kellemetlen meglepetés érte, a hatóságok is átjártak az eszén, mivel pár ezer márkán felül nem tettek több pénzt a csomagba. Nem szerettek volna úgy járni, mint az első alkalommal, amikor a férfi felmarkolta a pénzt, majd eltűnt, ám ez a bűnözőt csak még inkább felbőszítette. 

Elcsúszott a kutyagumin

1992 őszén Funke ismét támadást tervelt ki, akkor a brémai Karstadt áruház egy egész szintjét robbantotta fel. Az általa eszkábált gyújtóbomba működésbe hozta az áruház tűzoltó rendszerét, a kizúduló víz pedig csak még nagyobb kárt okozott. Egy hétre rá a hannoveri Kaufhausban egy liftben robbantott bombát, ám a hatóságok ekkor már rendelkeztek annyi információval róla, hogy fel tudtak állítani egy profilt. Dagobertet egy magas intelligenciával és komoly műszaki ismeretekkel rendelkező férfinak írták le, aki az akciói során törekszik arra, hogy ne történjen személyi sérülés. Feltűnt nekik emellett, hogy Funke valamiért ragaszkodik a vasúthoz mint a pénzátadás helyszínéhez, így összeszedték, milyen egyéb pontok lehetnek még a Berlinbe tartó vonatok vonalán, amelyek esetleg szóba jöhetnek. Ennek ismeretében próbáltak csapdát állítani a bűnözőnek, akinek egy újabb követelését teljesítették 1992 októberében. Funke épp Charlottenburg felé tartott a kerékpárjával – ez volt a rendőrség által azonosított egyik helyszín –, hogy távirányító segítségével ismét leoldja a vonatra felszerelt doboz pénzt tartalmazó rekeszét, amikor észrevette a felé igyekvő rendőröket. Ekkor gyorsabban kezdett tekerni, és ugyan az egyik nyomozó már közel járt ahhoz, hogy elkapja őt, elcsúszott egy sáros levélkupacon, és elesett. Másnap a német Bild ezzel a címmel jelentette meg a történtekről szóló cikket:

A rendőr Dagobert üldözése közben elcsúszott a kutyaszaron.

A hatóságok és az áruházak nyilvánvalóan dühösek voltak az állandóan olajra lépő bűnözőre, ám a köz szemében egyáltalán nem volt ellenszenves alak. Sőt, egy  Robin Hood-szerű figurának látták, akinek tettei ugyan szembemennek a törvénnyel, de megértették, hogy szüksége van a pénzre, és tetszett nekik, hogy mindig sikerül megúsznia a felelősségre vonást, túljárva a hatóságok eszén. Megesett, hogy egy parkolóba rángatta őket, hogy az általa követelt összeget egy ládánál hagyják – amiben utak csúszásmentesítéséhez használt kavicsot tároltak –, ám a rendőrök hiába helyeztek el mozgásérzékelőt a pénzt tartalmazó csomagban, azzal nem számoltak, hogy a láda alatt egy csatornanyílás van, ahol Funke felmászott, majd miután megbizonyosodott róla, hogy megint átverték, ugyanott távozott. Annak ellenére pedig, hogy a hatóságok próbáltak új módszerekhez folyamodni, például háromezer rendőr segítségével megfigyelték a Berlin nyugati felén lévő összes utcai telefont – mivel a bűnöző mindig onnan hívta őket –, ám pechükre a következő hívás éppen a város keleti feléről jött, így a többedszeri sikertelen akciójuk komolyan megkérdőjelezte a szakmai hozzáértésüket. Sőt, még azt is találgatták, hogy Dagobert egy rendőr, így még könnyebben tudja úgy mozgatni a szálakat, ahogy akarja.

Túljártak az eszén 

Tekintve, hogy a hatóságok stratégiája nem vált be, tartottak attól, hogy a bűnöző bepipul, és olyan akciót tervez, aminek már áldozatai is lehetnek. Ezt támasztotta alá egyébként Funke rendőrségnek küldött levele is, amelyben azt írta, talán a megkérdezett pszichológusok nem feltételezik, hogy képes lenne embert ölni, de be fogja bizonyítani ennek ellenkezőjét. A valóság ezzel szemben az volt, hogy az első zsarolás által megszerzett félmillió márkából már egy vasa sem maradt, így szociális segélyből és kölcsönökből élt, még több adósságot felhalmozva, de annak ellenére, hogy pénzre volt szüksége, semmiképp nem gyilkosság útján akarta azt megszerezni. Tartva a következményektől, végül a Karstadt áruházlánc vezetésének sikerült elérnie, hogy legközelebb, amikor a zsaroló pénzt követel, a hatóságok adják oda neki. Így esett meg, hogy Funke a rendőröket egy elhagyott rendező-pályaudvarra vezette, majd az egyik sínen lévő játékvonatba kellett beletenniük a kért 1,4 millió márkát, amelyet Funke távirányítóval a rejtekhelye felé vezérelt, a hatóságok pedig már bottal üthették a nyomát. 

Dagobert ámokfutása ekkor már hat éve tartott, a lebukása 1994. április 20-án pedig pusztán a véletlennek köszönhető. Aznap épp a hatóságokat tárcsázta, hogy egyeztessenek a pénzátadás újabb helyszínéről, amikor sikerült beazonosítaniuk az utcai telefont, aminek közelében a rendőrök egy fehér autóban szúrtak ki egy zavartnak tűnő alakot. A rendszám alapján rájöttek, hogy egy bérelt járműről van szó, aminek bérlési idejét meghosszabbították, pont a következő telefonhívása idejéig. Ezen nyomoknak köszönhetően a hatóságok már hamar rájöttek, ki a vélt zsaroló, Arno Martin Franz Funke, akit követni kezdtek. Látták, amint elvitte a fiát az óvodába, majd azt is, ahogy egy utcai telefonhoz megy, tárcsázza a Karstadtot, és Dagobertként mutatkozik be. Arra már nem maradt ideje, hogy kibökje a követeléseit, mivel a hatóságok azonnal elkapták. Rablásért és zsarolásért végül 9 és fél évre ítélték, de jó magaviseletének köszönhetően hat év után szabadulhatott a börtönből. Már a rácsok mögött az Eulenspiegel szatirikus lapnál kezdett dolgozni karikaturistaként, és jelenleg is ezzel keresi a kenyerét.   

(Borítókép: A zsaroló, merénylő, autófestő Arno Funke könyvének bemutató sajtótájékoztatóján 1998 októberében. Fotó: Hülzer / ullstein bild / Getty Images)