Varázslatos táj, gazdag amerikai turisták, békés emberek, világszerte híres kávétermesztő övezetek, két óceán közé ékelődött földi paradicsom, ahol nincs hadsereg. Jó esetben a közép-amerikai Costa Ricáról ennyit tudunk itt, Európában. Mi azonban kicsit árnyaljuk a képet, mert véres bankrablás helyszínén ugyanúgy jártunk, mint a gazdag amerikaiak milliót érő birtokainál és az „örök élet” ígéretét hordozó Kék Övezetben.
Nem könnyű megközelíteni a faluközpontot, mert a természet kisebb-nagyobb patakvölgyeket és dombokat épített az egyébként szinte mindig felhőbe burkolódzó hegybe, ezért aztán a főútvonal is hajtűkanyarokkal van tele. Alig harminc évvel ezelőtt terítettek aszfaltot a döngölt sziklás pályára, hogy azt manapság évente százezrek használják bérelt gépkocsikkal. Elvégre Monteverde a föld egyik csodája!
Costa Ricában vagyunk. A 606-os úton haladva, közel 2000 méteres magasságban feltűnik a mindössze háromezer lakosú tündéri hegyi falu, Santa Elena, ahol lassan húsz évvel ezelőtt Közép-Amerika egyik legnagyobb mészárlása zajlott le.
Mindez csaknem háborúhoz vezetett egy olyan országban, ahol nincs is hivatalos hadsereg…
A véres történet tulajdonképpen 1951-ben kezdődött, ráadásul nem is Costa Ricában, hanem Alabamában. Amerikai kvékerek ekkor határozták el, hogy protestáns hitük még a 17. századból származó alapvető erkölcsi szabályai szerint papok és szertartások nélkül, az emberi jóságot külsőségekben, egyszerű nyelvezetben is hangsúlyozzák – ugyanakkor az emberi gonoszság minden megjelenési formáját elvetik. A híres amerikaiak közül Richard Nixon elnök is kvéker volt.
A fiatal alabamai biológusok tehát vallási okokból visszautasították, hogy részt vegyenek a koreai háborúban – inkább a békés Costa Ricába mentek. Vonzotta őket a nyugalom, a flóra és fauna gazdagsága, valamint az, hogy a kormány az ottani 1948-as polgárháború után felszámolta a hadsereget. A békeaktivista egyetemisták és tudósok földet vásároltak, majd Monte Verdének, azaz Zöld Hegynek nevezték el. A helyi kormány elismerve kutatómunkájukat 1972-ben természetvédelmi területté nyilvánította a területet, mert 100 fajta emlősnek, közöttük 58 fajta denevérnek, 400 féle madárnak és 1200 féle hüllőnek az otthona, de él itt mérgező béka és lajhár is, ami általában estefelé mutatkozik.
A felhőerdők világszerte egyedülálló birodalmában nincs forróság, mert a nedvesség mindig ráül a tájra. Az esőerdőkkel szemben itt nem ömlik az eső, kellemes a hely az élőlények számára. Ezért vannak mindig sokan Santa Elenában is.
A központ felé meredek ösvényen át vezet az út, aztán feltűnik a kis katolikus templom – mögötte pedig a Nemzeti Bank fiókja. Costa Rica erőszakmentes éveibe itt tört be a brutális terror. Lassan húsz évvel ezelőtt három nicaraguai fiatalember lépett az épületbe. Úgy gondolták, könnyű dolguk lesz, megrettennek az alkalmazottak és az egyetlen őr. Tehát vihetik a zsákmányt kint várakozó társuknak, aki motorral elrobog a szűk, kanyargós utakon. Fegyvert rántottak és tüzet nyitottak, de a biztonsági őr viszonozta a golyózáport. Elképesztő lövöldözés alakult ki, a helyiek ma is csak annyit mondanak:
senki nem hitte el, hogy az éles csattanás sorozata lövedékek hangja.
Pedig lehetett volna tapasztalatuk, mert nem is olyan régen ugyanezt a bankot kétszer is kirabolták: 1995-ben és 1998-ban, igaz akkor nem volt áldozat. Most azonban tócsákban állt a vér, miután meghalt a biztonsági alkalmazott, két támadó és hét szerencsétlen helyi ember is, aki éppen 2005. március 8-án délelőtt intézte volna pénzügyeit. A káoszban pénz nélkül menekült el a segítő motoros, a támadó a bankban rekedt.
Huszonnyolc órán át tartott a túsztárgyalás, miután a 23 éves bankrabló, Erlyn Huntado túlélte a tűzpárbajt, igaz két testvére meghalt. Az egész ország az élő tévéközvetítésekre tapadt, a médiában pedig példátlan hadjárat kezdődött Nicaragua ellen, mert a támadók onnan érkeztek. Talán háború is kitört volna, olyan magasra csapott a gyűlölködés, de nem volt, és máig sincs hadsereg Costa Ricában.
Így aztán a kriminológusoké lett a terep, s kiderült, miért lett a legbékésebb közép-amerikai ország legtündéribb kis falucskája a legveszélyesebb bankrablók állomáshelye. A magas hegyeket megközelítő úthálózat ugyanis itt a lebonyolultabb: rettentően szűk, csak négykerék-meghajtású autókkal, de leginkább motorokkal megközelíthető utak futnak ki a faluból – szám szerint tíz. A motorral menekülő bűnözők számára ez ideális terep volt, mert könnyen eltűnhettek – volna, ha nincs a bátor biztonsági őr. A bank „nagyvonalúnak” bizonyult: kifizette az áldozatok temetési költségeit, a 28 órás fogva tartást túlélt alkalmazottaknak pedig 15 napos szabadságot adott…
A nagy bankrablás súlyos emléke már a múlté, más foglalkoztatja a helyieket. A jelek ugyanis arra utalnak, hogy a kábítószercsempész bandák egyik útvonala éppen az eddig oly biztonságos országon át vezet.
A Covid óta folyamatosan nő a lefoglalt kokain mennyisége, évente nem kevesebb, mint 40 százalékkal. Nemrégiben megvolt az eddigi legnagyobb fogás is: 4,3 tonnát kapcsoltak le Moin kikötőjében.
A hajó Kolumbia rossz hírű berakodóhelyéről, Turbóból érkezett. Általános a félelem, hogy a kokainháború átterjedhet az országra. Mi is feltűnően sok géppisztolyos rendőrt láttunk a főváros sétálóutcájában. Estefelé pedig a nagyobb városokban nem tanácsos sétálgatni, pedig korábban mindez nem jelentett gondot.
Földünk legszebb helyeinek egyikére a bankrablások rossz híre ellenére is özönlenek az amerikai hírességek. Santa Elenától nem messze, az Arenal vulkánnál vett 10 hektáros birtokot Lady Gaga, miután 2012-es koncertje során valósággal beleszeretett az országba. A helyiek azt mondják, kisvártatva rátett egy lapáttal, mert a Nicoya-félszigeten is bevásárolt. Ez azért érdekes, mivel a természeti tünemény a világ egyik legérdekesebb része. Dan Buettner felfedező 1998 óta végez társaival kutatásokat arról, hol él az átlagosnál jóval több 90 esztendős ember. Földünkön mindössze öt ilyen területet talált, és Kék Övezetnek nevezte el az „örök létezés bölcsőit” Szardínia Nauro tartományában, Okinawa (Japán) déli részén, a kaliforniai Loma Lindán, az Égei tenger kis szigetén, Ikárián, valamint Nicoyán, és itt, Costa Ricában. Mindegyik területre jellemző a tiszta levegő, a tenger közelsége, illetve a zöldségben és halban gazdag táplálkozás.
Mel Gibson is oszthatja Buettner téziseit, mert szintén a Nicoya-félszigeten szerzett magának hatalmas birtokot, amelyet csak megközelíteni lehet. A helyi lakosok nem is tudják, hogy a magas kerítéssel védett objektumokat ki lakja, olyan sok tehetős amerikai vásárolt errefelé területet. Gibsoné 500 hektáros volt, 25 milliót fizetett érte, de
Mark Zuckerberg mélyebben nyúlt a zsebébe, Santa Teresában 750 hektárt vett meg 100 millió dollárért.
A híres amerikaiak mindennapjait követő újságok szerint elfoglaltságuk függvényében 1-2 hónapot töltenek birtokaikon a sztárok.
Ahogy felfelé haladunk a meglehetősen keskeny, nem a legjobb állapotban levő hegyi utakon, méltóságteljesen tárul elénk a Csendes-óceán. A hírhedt 606-os út után keresztezzük az amerikai kontinenst észak-déli irányban összekötő 1-est, majd a 21-esről letérve a 155-ösön haladunk a nicaraguai határ közelében, hogy felfedezzük az amerikaiak másik nagy bázisát.
A Westin Reserva Conchal nevének megfelelően tulajdonképpen egy hatalmas természetvédelmi területen lévő óriáshotel-rengeteg, egyemeletes lakóegységgel és tekintélyes szabad terekkel, ahol kedvükre kószálnak a leguánok és a majmok. Talán ezért is imádják a gazdag amerikaiak, akik rövid repülés után a nyugati partról ideérnek. A vonzó árak miatt sokan azon nyomban birtokot is vásárolnak. Playa Chiquitában például egy kétezer négyzetméteres terület 550 négyzetméteres, négy hálószobás, 3 fürdőszobás luxusházzal a pénzünkre átszámítva 350 millió forintba kerül.
Nagyon sok amerikai van, legalább fél évet itt töltenek a nyugdíjasok – a helyiek belőlük élnek. Michael és Darling (legalábbis így szólíttatják magukat) is ilyen: conchali házaspárként közel negyed százada ugyanazt a helyet birtokolják a csodálatos tengerparton. Először bérmunkában készítettek fafaragásokat és kendőket, de 19 esztendeje már a saját maguk urai. A bevételből a gyermekek taníttatást fedezik – „ne rohadjanak itt egész életükben” – mondja a férfi határozottan, viszonylag jó angolsággal.
A luxushotelekbe csak a vendégeknek szabad a bejárás – az egész területet ultrahangos biztosítórendszer védi a tenger felől. A turisták így nyugodtan kortyolgatják az errefelé felettébb népszerű rumot, vagy éppen vásárolhatnak az amerikai léptékkel olcsó üzletekben. Ilyen a Jewerlyme elnevezésű is, amelynek ajtaja nyitva, amikor belépünk. A bejáratnál birkabőrből készült hintaszék, igazán kényelmes. Éppen kipróbáljuk, amikor az üzletből vad sikoltozás hallatszik. Az amerikai hölgyek fejüket fogják – a férfiak egy irányba rohannak. Végül az üzlet eladója büszkén mutatja a felfordulás okozóját – egy leguánt, amelynek rögtön nevet is ad: Mauronak hívja. Igaz a kisebb fajtából való, eltévedt, ezért bóklászott az üzletben. A Pura Vida szellemében visszaviszi a közeli bokorba, ott szabadon engedi. (A Costa Ricában nagyon gyakori kifejezés magyarul annyit tesz, hogy minden rendben!)
Elképesztő gazdagságot sugall az a 300 apartman is, amit csak a golfpályáról lehet megközelíteni. Igaz, amikor a drónokról a tájat állandóan kémlelő biztonsági őrök észreveszik kameránkat, azonnal a helyszínen teremnek. Magyarázkodni kell, hogy csak a természet szépsége érdekelt minket…
Carlos Rojas, a helyi golfklub igazgatója már igazán barátságosan avat be a természet megóvása és a modern befektetések közötti kapcsolatba.
Két hatalmas, állatitatóként szolgáló vízrendszer közé ékelődött be a több mint 100 hektáros pálya, ezért a játékosok megszokták, hogy a majmoktól a madarakon át a zöld leguánig, állatok sokasága a legtermészetesebben mozog a füvön, elvégre ez az ő életterük. A golfozók teljes mértékben elfogadják ezt, imádják, ezért is özönlenek hozzánk
– mondja. Az élet pedig igazolja őt. A minden képzeletet felülmúló természeti adottságokkal rendelkező pályán ugyanis majmoktól, flamingókon át őzekig, no és persze leguánokig sokféle állattal lehet találkozni.
A hotelben képzett és udvarias a személyzet, feltűnő, hogy minden felszolgáló jól beszél angolul. Helyi viszonyok szerint tisztességesen megfizetik őket, ráadásul az állandó munka a legfontosabb errefelé. A hotel ezer embernek ad kenyeret a környéken. Victoria Vargas is kedves pultos hölgy. Elutazásunk előtt egy matyó kendőt adnánk neki, de nem fogadja el. Értetlenségünket látva visszajön, angol nyelvű papírral a kezében. „Írjuk alá” – mondja. Elismervény arról, hogy a kendőt mi adtuk Victoriának. Különben a biztonsági őrök nem engednék ki a területről, hanem a rendőrségre vinnék abban a hitben, hogy azt elcsente a szobánkból.
Megjegyeztük az egyenruhájára rögzített azonosító számát is: CR 2508.
(Borítókép: Oltványi Tamás)