A Netflix világsikert aratott sorozata, a Squid Game nemcsak izgalmas cselekményével és társadalmi kritikájával hódította meg a nézőket, hanem a mögötte rejlő, valós eseményekből és tragédiákból merített ihletforrások miatt is a viták kereszttüzébe került a második évad megjelenését követően. A rajongók által feltárt párhuzamok, mint a 2009-es SsangYong Motor-sztrájk, és a hírhedt Brothers Home munkatábor története rámutatnak arra, hogy a sorozat nem csupán fikció, hanem a dél-koreai társadalom sötét fejezeteinek megrendítő kritikája is.
Kétségkívül napjaink egyik legnépszerűbb sorozata a Squid Game, azaz a Netflix Nyerd meg az életed című koreai sorozata, amelynek második évada tavaly decemberben debütált a streamingszolgáltató kínálatában. A műsor és a szereplők iránti rajongás a ruhamárkákat, a videójáték-ipart, de a nagyvállalatokat és a közösségi média felhasználóit is megihlette, akik a sorozat cselekményeinek kitárgyalása mellett több olyan teóriával is előálltak, amelyek szerint a sorozat alapját valós eseményekről másolta Hvang Donghjok rendező.
Ezek között az egyik már korábban is többször hangoztatott magyarázat, miszerint a Squid Game egyik ihletforrása a SsangYong Motor 2009-es sztrájkja, amely Dél-Koreában az egyik legismertebb munkaügyi konfliktus volt. Bár a sorozat közvetlenül nem dolgozza fel ezt az eseményt, a sztrájk és annak következményei párhuzamba állíthatók a történet néhány témájával és karaktereinek helyzetével.
2009-ben a SsangYong Motor autógyár több mint 2600 dolgozóját bocsátotta el, gazdasági nehézségekre hivatkozva. Az elbocsátott munkások hónapokig tartó sztrájkba kezdtek, megszállták a gyárat, hogy tiltakozzanak a döntés ellen. A tiltakozás heves összecsapásokhoz vezetett a rendőrséggel és a biztonsági erőkkel, akik könnygázt, vízágyúkat és más eszközöket használtak a demonstráció leverésére. A konfliktus súlyos társadalmi és gazdasági hatással járt, számos elbocsátott dolgozó később eladósodott, depresszióba esett vagy öngyilkosságot követett el – amely vonulat a sorozat cselekményének alapját is képezi.
Nem ez azonban az egyetlen történelmi szál, amely a Squid Game-rajongók fantáziáját megmozgatta. A TikTokon és más közösségi felületeken az új évad megjelenésével egy időben ugyanis elkezdtek képek terjedni a sorozat egyes helyszíneire hasonlító épületről, és egyenmelegítős személyekről, amelyek állítólag a Brothers Home dél-koreai munkatáborban készültek – egyesek szerint pedig a létesítményben pontosan olyan módon bántak az emberekkel, mint a sorozatbéli játékban.
A képekről aztán kiderült, hogy nem mindegyik valódi, és egyes posztokban csupán a mesterséges intelligencia által generált fotókról van szó. A Brothers Home története azonban biztosan nem kitaláció, sőt a táborban történtek komoly párhuzamba is állíthatók a sorozatban bemutatott és kritikaként érzékeltetett társadalmi egyenlőtlenségekkel, kilátástalansággal és problémákkal.
A 20. század közepén Dél-Korea városiasodása során drasztikusan nőni kezdett a nagyvárosok népessége. A második világháború és a koreai háború (1950–1953) menekültáradatai következtében a Puszanban élők száma az 1945-ös 280 ezerről 1955-re 1,05 millióra nőtt, majd 1985-re elérte a 3,5 millió főt. Az állandó otthon és munka nélkül maradt embereket csavargóknak bélyegezték, annak ellenére, hogy sokuk korántsem felelt meg ennek a leírásnak. Ezek az emberek gyakran kunyhókban, vagy hulladékból összetákolt menedékekben éltek, és alkalmi munkákból tartották fenn magukat. Az elit nyomására a kormányzat azonban elkezdte elkülöníteni őket, hogy megtisztítsák a városokat.
Pak Csong Hi (a Koreai Köztársaság elnöke 1963 és 1979 között) katonai rezsimje 1961-ben került hatalomra, és már az első években több mint 68 ezer embert zártak be „csavargás” címén, közülük 1800-at pedig azonnal kényszermunkára küldtek 1962 és 1966 között. A csavargókat a szegénység és rendetlenség jelképeinek tekintették, ezért tömeges letartóztatásokkal próbálták eltávolítani őket. Puszan városa 1962-ben szerződést kötött a Yonghwasook nevű lakóintézménnyel, hogy ott helyezzék el a csavargókat. A tisztogatások a Cson Duhvan vezette katonai junta idején, az 1988-as szöuli olimpia előkészítése során tetőztek, 1986-ra több mint 16 ezer embert zártak be országszerte, hogy a lehető legjobb képet festhessék a sporteseményre érkezőknek Dél-Koreáról.
A Brothers Home eredetileg árvaházként működött 1960-tól, de az 1970-es években csavargók fogadására specializálódott. A létesítményt Pak Ingun, egy nyugalmazott katona és keresztény szociális munkás vezette. Rendőri támogatással és helyi kormányzati finanszírozással működött, és az utcán elfogott embereket, gyerekeket, fogyatékkal élőket és kórházi betegeket is bezártak ide. Az 1980-as évek elejére több mint 3000 ember zsúfolódott össze az intézményben, amelynek összesen mintegy 40 ezer fogvatartottja volt működése során. A körülmények és a mindennapos emberi jogi visszaélések azonban sokkal megrázóbbak voltak a nagyszámú fogvatartottnál.
Sokan kerültek a sokak által a Squid Game játékteréhez hasonlított Brothers Home-ba a rendőrség vagy az intézmény személyzetének önkényes intézkedései miatt is. A rendőrök a hatályos törvényeket figyelmen kívül hagyták, amelyek szerint a letartóztatottak hozzájárulása és családjuk értesítése is kötelező lett volna. A már említett Cson Duhvan elnök 1981-ben elrendelte, hogy az olimpiára készülve „ne legyenek csavargók az utcákon”. Ez a rendelet a fogvatartottak számának drasztikus növekedéséhez vezetett. Még iskolából hazatérő gyerekeket vagy vonatra váró tinédzsereket is begyűjtöttek, akiket gyakran bántalmaztak a rendőrök. Egy fiút például azért fogtak el és kínoztak meg, mert szegénysége ellenére kenyér és tej volt nála, a katonák így azonnal tolvajnak titulálták.
Ez azonban csak a jéghegy csúcsa volt, az intézmény falai között is rendkívüli kegyetlenség uralkodott.
A létesítmény súlyosan túlzsúfolt volt: 1985-re 3000 fogvatartott zsúfolódott össze egy 500 fős kapacitású épületben. Egy-egy szobában több mint 90 ember élt együtt, alapvető fűtés és szellőztetés nélkül. Az épületet magas falak és őrök vették körül, megnehezítve a szökést. Az ilyen körülmények önmagukban is emberi jogi visszaélésnek minősültek. Persze ez akkor senkit sem érdekelt...
Ahogyan az sem, hogy az intézményt szakképzett személyzet nélkül működtették, és a rendet kiválasztott fogvatartottak tartották fenn. A fogvatartottakat rendszeresen megverték és kínzásoknak vetették alá, például fájdalmas testhelyzetek hosszas fenntartására kényszerítették őket. Az erőszak gyakran halálos áldozatokkal járt, akiket titokban temettek el, vagy holttestüket eladták boncolásra.
Összesen 657 halálesetet dokumentáltak az intézményben, de a valós szám valószínűleg ennek a sokszorosa.
Az intézményben rendszeres volt a szexuális erőszak, különösen a gyerekek és nők ellen. A fogvatartottak közül kikerülő vezetők kihasználták helyzetüket, és a szexuális erőszakot hatalmuk megerősítésére alkalmazták. A pszichiátriai osztályon gyógyszerezett nőket szexuálisan bántalmazták, ami még szörnyűbb képet fest az intézmény működéséről.
A Brothers Home kényszermunkára fogta fogvatartottjait, akik cipőket, faárukat és más termékeket készítettek eladásra. A legtöbben persze sosem kapták meg a munkájukért járó bért. Az intézmény fenntartása, bővítése is a fogvatartottak munkájával történt, amit a vezetőség „önkéntes munkának” állított be – írja az Asia Pacific Journal.
Emellett a pszichiátriai osztályon a fogvatartottakat klórpromazinnal kezelték, amelyet szándékosan túladagoltak, így zombiszerű állapotba kerültek. Ezt a gyógyszerezést az engedetlen fogvatartottak ellen is használták, majd gyakran szexuális erőszakot követtek el rajtuk, amíg bódult állapotban voltak.
A Brothers Home története a dél-koreai társadalom legsötétebb fejezetei közé tartozik. Az intézmény a társadalom legkiszolgáltatottabb rétegeit zárta be és fosztotta meg jogaiktól, miközben az állam aktívan támogatta tevékenységét. A túlélők máig küzdenek a traumákkal, és a történtek felelőseinek elszámoltatása messze nem teljes.
A történet egyértelmű figyelmeztetés arra, hogy a társadalmi kirekesztés és az emberi jogok semmibe vétele milyen tragédiákhoz vezethet.
A Brothers Home létesítményben történt súlyos emberi jogi visszaélések 1986 végén váltak ismertté, amikor az Ulszani Körzeti Ügyészségnél kényszermunka bizonyítékaira bukkantak. Ez egy 1987 és 1989 közötti vizsgálathoz vezetett, amely korrupciót és súlyos jogsértéseket tárt fel. Az akkori katonai rezsim Cson Duhvan vezetésével megpróbálta eltussolni az ügyet, mivel egyre nagyobb társadalmi nyomás nehezedett rá a demokratizálódás érdekében.
Az ügyészség eredetileg 15 év börtönbüntetést és 600 millió won bírságot követelt az intézmény igazgatója ellen. A kormány azonban nyomást gyakorolt a bíróságra, amely végül csupán két és fél év börtönbüntetést szabott ki bírság nélkül. 1987 januárjában ugyanis egy egyetemista halála, és az azt követő júniusi demokratikus felkelés elterelte a közvélemény figyelmét az ügyről. Az ellenzéki párt ugyan tényfeltáró bizottságot küldött Puszanba, de politikai megfontolások miatt visszafogottan kezelték az ügyet.
A kormány a helyzet kezelése érdekében szabadon engedte az intézet lakóinak többségét, de bocsánatkérésre vagy kártérítésre nem került sor. Körülbelül 700 embert más intézményekbe helyeztek át. Az egykori lakók próbálták nyilvánosságra hozni a történteket, de a hatóságok rendszerszerűen elhallgattatták őket, például azok a volt lakók és családtagjaik, akik pert indítottak volna, kényszer hatására visszavonták panaszaikat.
A kezdeti társadalmi felháborodás azonban elült a kormányzati eltussolás miatt. A volt igazgató családja 1995-ben eladta az intézmény helyszínét jelentős haszonnal, miközben továbbra is korrupt kapcsolatokat ápolt helyi tisztviselőkkel. Amikor emberi maradványokat találtak a bontási munkálatok során, a hatóságok figyelmen kívül hagyták azokat, megakadályozva a teljes igazság feltárását.
Az ügy újra reflektorfénybe került 2012-ben, amikor az egyik túlélő tiltakozásba kezdett. A mozgalom támogatást kapott akadémikusoktól és emberi jogi aktivistáktól, ennek révén könyvek és szervezetek születtek, például a Brothers Home Incident Measures Committee. Bár 2014-ben és 2016-ban törvényjavaslatot nyújtottak be az ügy kivizsgálására, ezeket végül nem fogadták el.
A túlélők emiatt tiltakozásokat szerveztek: éhségsztrájkokat, gyalogos felvonulásokat és üléseket tartottak. Végül 2020-ban módosították a „Történelmi Igazság és Megbékélés” alaptörvényét, amely lehetőséget adott a Brothers Home ügy részleges kivizsgálására, de a kárpótlás és az átfogó reform továbbra is elmaradt.
A Brothers Home ügye persze nem csupán egy intézmény visszaélése volt, hanem
mélyen gyökerezik Dél-Korea fejlesztési politikájában, amely az autoriter korszakban szisztematikusan kizárta a társadalom peremére szorultakat.
A szegényeket, fogyatékossággal élőket és betegeket nem segítették megfelelő szociális szolgáltatásokkal, hanem láthatatlanná tették őket, távoli létesítményekbe zárva.
Ezek a gyakorlatok a demokratizálódás után sem szűntek meg, és ma is különböző formákban jelen vannak, például pszichiátriai intézetekben, idősotthonokban vagy menekültközpontokban, azonban egyre kevesebb helyen valósulnak meg hasonló jogsértések.
(Borítókép: Részlet a Squid Game című sorozatból. Fotó: Netflix)