Ma, február 3-án ünnepeljük Szent Balázs, a torokbetegségektől minket megvédő püspök napját, amikor a keresztény hagyomány szerint a hívek részesülhetnek a balázsolás szertartásában. A balázsolás évszázados vallási és népi hagyomány, amely a torok védelmére, a betegségek megelőzésére és a közösségi összetartozás erősítésére szolgál. De ki volt Szent Balázs, honnan ered az ünnep, és mi a jelentősége?
A legtöbben ugyan csupán valamelyik testvérük, családtagjuk vagy barátjuk miatt tartják számon február 3-át, azaz Balázs napját, pedig a mai naphoz több olyan népi és vallási szokás, illetve hiedelem tartozik, amely hosszú évszázadokon át meghatározó jelentőséggel bírt.
Szent Balázst, a kereszténység egyik méltatlanul kevésszer emlegetett szentjét a torok- és légúti betegségek elleni küzdelem védőszentjeként tartják számon. Innen ered az ősi szokás, a balázsolás is, amelyet a katolikus egyház hagyományos szertartásként tart számon. Évről évre rengeteg hívet vonz, különösen február 3-án, amikor Szent Balázs ünnepe van. Ez a vallási és népi hagyomány ugyanis még ma is él, így sokan kérik az áldást, hogy megőrizzék egészségüket, különösen az ilyenkor igencsak tomboló torok- és légúti betegségekkel szemben.
Szent Balázs a 3–4. században élt, és Sivas városában (a mai Törökország területén) szolgált püspökként. Születési dátuma nem ismert, a feljegyzések szerint a halála viszont igen, 316. február 3-án végezték ki – innen az ünnep későbbi dátuma is. Az ősi egyházi hagyomány szerint Balázs csodás gyógyító képességekkel rendelkezett, különösen, ha a torokbetegségről volt szó. Az egyházi vezető a történetek szerint különféle betegeket segített, és számos csodát tett: egy gyermek életét megmentette, miután az lenyelt egy hajszálat.
Életéről a csodás eseteken kívül azonban rendkívül keveset tudni. Püspökké választása után visszavonult egy magányos hegyi barlangba, ahonnan imádkozva vezette népét, tanácsokat osztott, és gyógyította a közösséget. A legendák szerint ez idő alatt vadállatok őrizték, akik háziállatok módjára engedelmeskedtek neki.
316-ban egy Agricola nevű római helytartó Licinius császár keresztényüldözési parancsainak eleget téve elfogta, és bíróság elé állította a püspököt. Balázs hitét azonban elfogása ellenére sem sikerült megtörni, megkorbácsolták és siralomházba zárták – a mendemondák szerint pedig rabsága során rengeteg csodát tett.
Végül a császár vízbefojtás általi halálra ítélte, ám ennek ellenére a leiratok alapján inkább lefejezték.
A balázsolás szertartása valószínűleg a 8. században terjedt el a keresztény világban, amikor a katolikus egyház hivatalosan is elismerte Szent Balázst mint a torokbetegségek védelmezőjét. Az egyházi hagyomány szerint ezen a napon különleges áldást adnak a híveknek, akik imádságok kíséretében, két keresztbe tett gyertyával „balázsolásban” részesülnek.
Ez az áldás a légutak védelmét szolgálja, és sokan úgy tartják, hogy segítséget nyújt a torokbetegségek, légúti fertőzések és egyéb betegségek ellen is.
A balázsolás a katolikus egyház szertartásain belül nemcsak a betegek, hanem minden hívő számára elérhető, és különösen fontos nap ez a közösség számára, mivel a hit, az imádság és az áldás erejét hirdeti.
A középkorban a rituálé a vallási és társadalmi élet szerves részét képezte – ekkor, a 13. században került át az ünnep február 3-ra. Az egyházi szertartás során a papok a híveket gyertyákkal, keresztbe tett kézzel áldották meg, miközben az áldás kifejezetten a torok védelmét célozta. Azokban az időkben, amikor a modern orvosi ellátás még nem állt rendelkezésre, az emberek sokkal inkább a vallási szertartásokban és csodatevő erejű hagyományokban kerestek gyógyulást.
A balázsolás tehát nem csupán egy vallási szokás volt, hanem az emberek közérzetét és egészségét is javítani kívánták általa.
A szertartásának különleges jelentősége volt az alacsonyabb társadalmi rétegek számára is, akiknek az akkor még gyerekcipőben járó tudományos orvoslás sem volt elérhető, ám ezek a hagyományok még ma is élnek bizonyos helyi közösségekben.
A vallásos szokások mellett mélyen gyökerezik a népi hagyományokban is az ünnep. Sok helyen ugyanis a közösségi élet része lett, különösen a falvakban, ahol a helyiek körében szoros kapcsolatban álltak a vallási és gyógyító hagyományok, így a népi és vallási hitvilágban a balázsolás egyaránt a betegségmegelőzéshez és gyógyuláshoz kapcsolódott, ám nemcsak a torkot védte, hanem általánosan a betegségekkel szemben is segítséget nyújtott.
A néphagyományban gyakran a papok mellett falusi gyógyítók vagy bábák is részt vettek, és az áldást a közösség tagjai is továbbadták egymásnak, mint egyfajta védelmet a betegségekkel szemben. A szertartás ily módon összekapcsolódott az emberek mindennapi életével, és hozzájárult a közösségi kapcsolatok erősítéséhez is, amelyeket volt, hogy maszkos felvonulásokkal erősítettek meg.
Régebben ez a nap ráadásul az iskolások ünnepe is volt, amikor a tanító és diákjai, majd később már csak a fiúk, házról házra járva, jelmezesen vonultak fel az adott településen, adományokat gyűjtve.
A balázsolás napjainkban is élő hagyomány, egyes helyeken az újraéledő népi szokások révén pedig nemcsak templomokban, hanem köztereken, nyilvános helyeken is lehetőség van a sokszor hallott, ám ma már kevésbé ismert balázsolásra.
A legenda szerint Szent Balázs a X. században megjelent egy helyi lelkész álmában, hogy figyelmeztesse őt egy támadásra készülő hajó közeledésére a horvátországi Dubrovnik partjaihoz. A lelkész komolyan vette a figyelmeztetést, riasztotta a város vezetőit, akik felkészültek a védekezésre, így a város megmenekült, és Szent Balázs lett a védőszentje, amit minden évben meg is ünnepelnek a városlakók és a hívek.
(Borítókép: Dubrovnik Szent Balázs-temploma. Fotó: anshar73 / Getty Images Hungary)