Február elején egy ritka, mélytengeri horgászhal tűnt fel Tenerife partjainál. A kutatók mellett a TikTok-közösség is felfigyelt a különleges jelenségre, amely a figyelem mellett egy szívfacsaró narratívát is szőtt az eset köré. A tartalomgyártók Disney- és Pixar-filmbe illő történetekkel ruházták fel a púpos horgászhalat: egyesek szerint magányos volt és a barátokat keresett a felszínen, míg mások úgy hitték, halála előtt utoljára látni akarta a napfényt. Az internet népe együttérzéssel és ritkán látott kreativitással fordult a kishal felé, de vajon miért ruházzuk fel ilyen történetekkel az állatokat és a természeti jelenségeket?
Hiába alig éri el a hat centimétert, a globális TikTok-közösséget megérintette annak a mélytengeri horgászhalnak a története, amely még február elején úszott fel a vízfelszínre Tenerife partjainál. A púpos horgászhalat ugyan a sajtóban sokáig rémhalként emlegették a mélytengeri élőlényekre jellemző zord külseje miatt, az internet népe azonban ezúttal túl tudott lépni a külsőségeken, és egy emberként siratják a halat.
Mindezt persze nem az idézte elő, hogy a különleges esemény tudományos körökben is hatalmas szenzációnak számít, sokkal inkább az emberek ehhez társított fiktív történetei tették lehetővé azt, hogy a rémnek tartott hal végül valóban szívfacsaró tartalmak főszereplője lett. A történet így nemcsak az óceánok titokzatos világa iránti kíváncsiságot erősítette meg, hanem mélyebb emberi érzéseket is felszínre hozott: magányt, elmúlást, vágyakozást és a természet megértésének igényét. Az internetezők egy egyszerű természeti jelenségből egy teljes érzelmi hullámvasutat alkottak, a videókat pedig milliók osztották meg a platformon.
Aligha. De ez nem is számít igazán. A közösségi médiában gyorsan elterjedt a felvétel, és a felhasználók a tudományos felfedezés méltatása helyett életünk egyik legfontosabb eszközéhez, a történetmeséléshez nyúltak. Temérdek animáció, kép és reakcióvideó látott napvilágot a TikTokon a kishallal kapcsolatban. Szem pedig nem maradt szárazon...
Ezen történetek azonnal megragadták az emberek szívét, és a platformot elárasztották a szomorú, érzelmes zenével aláfestett videók, amelyekben a kishal hősies és tragikus sorsát mutatták be. Egyesek animációkat készítettek róla, mások a Disney és Pixar filmjeinek stílusában rajzolták meg az általuk vélt történetet, mintha egy elfeledett mese főszereplője lenne.
Az elméletek között a legnépszerűbb az volt, hogy a mélytengeri élőlény
nagyon magányos volt a sötét mélységben, zord külseje miatt pedig senki sem barátkozott vele.
Emellett korábbi társait is elveszítette, ezért úgy döntött, bármennyire is veszélyes, a felszínre úszik, remélve, hogy ott barátokra talál, és olyan élményekben lehet része, amelyek nem adattak meg számára a tenger sötét fenekén.
Egy másik tartalom és elmélet szerint a felszínre úszásának a valódi oka az volt, hogy a hal
tudta, hogy az élete a végéhez közeledik, ezért egy utolsó próbálkozással el akarta érni a napfényt, amelyet korábban sosem láthatott. Ez pedig sikerült is neki.
Persze voltak olyanok is, akik a halat azonnal egy mesebeli hőshöz hasonlították, amely rajta kívülálló okok miatt kiszakadt a saját kis világából, és egy új helyre sodródott, ami ugyan mindennél szebb volt, mint amit valaha életében látott, az útnak komoly ára volt: a saját élete. És hogy megérte-e?
A könnyekig hatódók táborával szemben szerencsére akadnak olyanok is, akik sokkal inkább azt a kérdést feszegetik, mégis miért ruházunk fel ilyen és ehhez hasonló eseményeket emberi érzelmekkel. Az, hogy a közösségi médiában ennyire gyorsan egy megható történetté alakítottak egy egyszerű természeti jelenséget, nem véletlen. Az emberek természetüknél fogva hajlamosak az antropomorfizációra, vagyis arra, hogy emberi érzelmekkel és tulajdonságokkal ruházzanak fel állatokat, tárgyakat vagy akár természeti jelenségeket.
Ez az ösztönünk valószínűleg evolúciós eredetű, ugyanis ha egy ősember egy vadállatban emberi viselkedésmintákat vélt felfedezni, akkor nagyobb eséllyel tudott megfelelően reagálni annak viselkedésére. Ma ez a képességünk főként az érzelmi kötődés és az empátia kialakításában jelenik meg, ezért érezzük azt, hogy egy elhagyott kutya „szomorú”, egy dühöngő vihar „haragos”, vagy éppen egy magányos mélytengeri hal „reménytelenül keresi a fényt, amiért még az életéről is lemondana”.
A Disney és a Pixar filmjei is pontosan erre a mechanizmusra építenek. Az olyan történetek, mint a Némó nyomában, a L'ecsó vagy akár a WALL-E, mind arról szólnak, hogy nem emberi lényeket ruházunk fel emberi érzésekkel, ezáltal mély érzelmi kötődést alakítunk ki velük. Amikor a TikTok-közösség a tenerifei hal történetét átformálta, valójában pontosan ezt a mesemondási sémát követte. Ebben pedig nagy segítséget jelent, hogy napjainkban az információk gyorsabban terjednek, mint valaha. A TikTok különösen erős platform ebben, hiszen rövid, érzelmileg erős tartalmakkal képes megszólítani a közönséget. Egy ilyen történet pedig tökéletes alapanyag, hiszen szokatlan, vizuálisan megragadó és érzelmileg könnyen értelmezhető.
De mit is jelent az, hogy ennyire megható narratívákat szövünk a természeti jelenségek köré? Egyrészt segít abban, hogy jobban kapcsolódjunk a minket körülvevő világhoz, és empátiát érezzünk más élőlények iránt. Másrészt az is fontos, hogy ne feledkezzünk meg a valóságról: a horgászhal szinte biztosan nem azért jött fel a felszínre, mert magányos volt vagy látni akarta a napot. Mégis, az emberi természet már csak ilyen, szeretünk meséket alkotni. És amíg ezek a történetek segítenek abban, hogy jobban odafigyeljünk a természet csodáira, addig talán nincs is ezzel nagy baj.
A TikTokon elterjedt narratívák szerint a hal önszántából jött a felszínre, hogy utoljára lássa a napfényt vagy hogy társakat találjon, a valóság azonban ennél prózaibb: valószínűleg egy betegség miatt úszott fel a felszínre, ami végzetesnek bizonyult számára.
A mélytengeri horgászhalak a világ legrejtélyesebb élőlényei közé tartoznak. A legtöbb faj az óceán legmélyebb és legsötétebb rétegeiben él, általában 100 és 2000 méter közötti mélységben, de egyesek akár 4000 méter mélyre is lemerészkedhetnek. Itt a fény gyakorlatilag nem létezik, az oxigénszint alacsony és a nyomás óriási.
A Tenerife partjainál partra sodródott egyed egy púpos horgászhal volt, amely egy különösen ritka és látványos faj a horgászhalfélék között is. A nőstények akár 20-25 centiméteresre is megnőhetnek, míg a hímek jóval kisebbek, mindössze néhány, 2-8 centiméteresek. A faj egyik legismertebb sajátossága a fejükön található biolumineszcens, azaz a fényt kibocsátó csali, amelyet zsákmányszerzésre használnak.
A mélytengeri élőlények ritkán hagyják el természetes élőhelyüket, mivel a szervezetük kifejezetten a nagy nyomású környezethez alkalmazkodott.
Ha egy ilyen hal valamilyen okból a felszín közelébe kerül, az szinte mindig annak a jele, hogy beteg, sérült, vagy valamilyen szokatlan óceáni áramlat sodorta ki.
Amikor egy mélytengeri állat hirtelen a felszínre kerül, a nyomáskülönbség miatt a szervezete komoly károsodást szenvedhet el: a belső szervei kitágulhatnak, a hólyagja felpuffadhat, és a legtöbbször el is pusztulhat a drasztikus környezetváltozástól. Emiatt rendkívül ritkán találkozhatunk ilyen halakkal természetes élőhelyükön kívül, ám ha mégis, jó eséllyel hamarosan a TikTokon is szembegördülnek velünk.
(Borítókép: A Tenerifénél feltűnt mélytengeri hal. Fotó: Andres Gutierrez / Anadolu / Getty Images Hungary)