Index Vakbarát Hírportál

Fagyok idején legalább olyan hálás vitatéma, hogy befagy-e a Balaton, mint év végén az: fehér karácsonyunk lesz-e. A hétvégén megcsillan a reménysugár, de az, hogy kerül a felszínére egy kis jégréteg, nem jelenti azt, hogy rá is lehet menni. Hosszan tartós mínuszok kellenek hozzá, ilyesmi elé pedig nem nézünk.

Jobb volt a helyzet pár évszázaddal ezelőtt, amikor a befagyott tó jegét közlekedésre is használták. Persze akkor sem lehetett mindig biztosra menni. Eötvös Károly a jég csalókaságáról így ír egy lakodalmas menet példáját hozva:

„A kocsi alatt leszakadt a jég, s lovak és emberek a víz alá merültek. A kocsirúd vége kiállott a vízből, hátulsó kerekei a feneket érték. Lovak a rúd mellett, emberek a kocsiban, mintha semmi sem történt volna. Halott volt valamennyi. De a kocsis akkor is tartotta a gyeplőt, s a vőlegény akkor is tartotta menyasszonya kezét, s a menyasszony akkor is nyitott szemmel mosolygott.”

Az 1870-es évektől egyre többen használták a tavat sportolásra, korcsolyázásra, fakutyázásra, jégvitorlázásra, jégbalettre és jéghorgászatra. A korcsolyaegyletek a tavon az 1910-es években kaptak erőre, a Balaton jégpáncéljának vastagsága 30-35 cm volt ekkoriban. A rekordévet 1928 hozta el, amikor 75 cm-t mértek, de 1931–32 telén is született egy rekord. Ekkor annyira hideg volt, hogy a tavon 110 napig lehetett korcsolyázni.

A természetes tavaink befagyott felületei előhívják az emberből a kíváncsi gyereket, a jégpáncéllal borított Balaton ugyanis olyan ritka manapság, hogy aki teheti, mindenfajta mozgás lehetőségét kipróbálja rajta, legyen szó jégkorongozásról, kerékpározásról, korcsolyázók húzásáról akár egy Trabant 500-as jóvoltából.

Amíg az időjárás ezt nem teszi lehetővé, nézegessünk régi képeket arról, mások hogyan fejlesztették a tökélyre a leírtakat, hátha egyszer eljön a mi időnk is.

A Főfotó (Fővárosi Fotó Vállalat) Archívumával a kétezres évek elején találkoztam először. A Centrális Galériában készülő Szex és kommunizmus kiállításhoz kerestünk archív fotókat, és valaki ajánlott egy műgyűjtőt, akinél „százezer fotó van, és minden eladó”. A gyűjtő – miután egy órát nézegettünk mindenféle képeket az albumokkal, negatívtasakokkal teli szobában – megkérdezte, hogy nem érdekli-e az OSA Archívumot (a Centrális Galériát működtető CEU-s intézményt) egy százezres fotóhagyaték.

A hagyaték a Főfotó archívuma volt. A csak negatívokon fennmaradt anyag akkor már tíz éve a gyűjtőnél volt. Az előtörténetéről akkor nem esett szó, és azóta sem tudtunk meg sokat. Csak gyanítjuk, hogy a megszűnő cég privatizációjakor kerülhetett hozzá. Azt is fontos megjegyezni, hogy 1992 körül egy ilyen, papírképeket nem tartalmazó archívum anyagi értelemben értéktelen volt. (Mint történetünkből látható, ez azóta sem változott). A gyűjtő azért próbálgatta eladni itt-ott, csak nem nagyon volt kereslet ilyesmire alig tíz évvel a rendszerváltás után. A negatívokat az OSA sem vette meg, maradtak a lakásban.

2010-ben elindult a Fortepan, elkezdtünk kutatni lappangó hagyatékok után, gondoltam, megpróbálom a Főfotó-negatívokat is utolérni. Kiderült, hogy a gyűjtő közben vidékre költözött, de az alapállása sem ettől, sem a Fortepan létezésétől nem változott. A feldolgozás nem érdekli, a cég múltjának, vagy a negatívokon fennmaradt kulturális értéknek a megőrzése még kevésbé. „A negák megvannak és eladók” – üzente. Pénzünk nem volt, a dolgot elengedtük.

Három évvel ezelőtt egy olvasónk átküldött egy árverési linket. Több budapesti mozi belső tereiről készült negatívokat hirdettek eladásra. Ritka az ilyesmi (kevesen fotóztak a mozik gépházában, vagy nézőterén), ráadásul profi sorozatnak tűnt. Az egyik képen látható volt az eredeti negatívra tussal írt sorszám is, ami – hasonlóan az MTI-nél használt jelzethez – egy monogramból, egy évszámból és egy sorszámból állt. Mondjuk ilyesmi volt: KL-70/3903.

A négyjegyű sorszámból egyértelmű volt, hogy egy komoly cégről van szó. De hol fotóztak évente több ezer kockát? Eszembe jutott a Főfotó. Újra jelentkeztem a gyűjtőnél, kiderült, hogy elkezdte az érdekesebb részeket külön eladogatni. Miközben levelezgettünk, háromnaponta jöttek föl az újabb tételek az árverezőnél. (Csak később jöttünk rá, hogy 1973-ban az összes budapesti mozit körbefotózta a Főfotó. Mozinként 8-10 nagyon klassz kockát készítettek. A teljes anyagot eladta a gyűjtő az árverezőnek, ahonnan szétszóródott.)

Arra gondoltam, hogy valamit lépni kéne, ha máshogy nem, kérjünk kölcsön valakitől és vegyük meg hitelre az egész archívumot. A gyűjtő szerint minimum 250 000 kockából áll a hagyaték, 10 Ft/db áron eladja egyben – mondta. Próbáltunk alkudni, nem ment. A baráti körben körbekérdezve sikerült egy – az archív fotó és a megőrzés iránt elkötelezett – mecénást találnunk, aki pár évre tudott kölcsönözni két és fél millió forintot. Igy hát leutaztunk a Tolna megyében élő gyűjtőhöz, és – pár mondatot váltva az élet nehézségeiről – mindenestül megvettük a Főfotó-negatívokat. (Hogy mi lett az eredeti, egész szobát betöltő, több száz albumból álló vintage hagyatékkal, nem tudom. Sajnos nem mutatott meg semmit, csak a Főfotót)

Nem sokkal később elkezdtem válogatni a negatívokat. A terv az volt, hogy kivesszük belőle a Fortepanra érdekes kockákat, beszkenneljük, majd a vételárral azonos összegért megpróbáljuk továbbadni az egészet egy közgyűjteménynek. A terv félig-meddig valósult meg. Konkrétan félig – de már ez is jó! A ki tudja, hány ezer negatívon pár hónap alatt átrágtam magam. Viszonylag gyorsan lehetett haladni, mert riportokról volt szó, így egész sorozatokat lehetett kivenni vagy kihagyni. A Fővárosi Moziüzemi Vállalatnak készült utcai mozihirdetéseket dokumentáló sorozatokat kivettem. A Csőszeripari Vállalat 1974-es cső (lefolyócső, csatornacső, kábelcső, vascső ...) portfóliójáról készült sorozatot kihagytam. A két véglet között mindenféle fotókkal lehetett találkozni. Divat, reklám, bútor, épület, utcakép, turizmus – kb ezek álltak az egyik csoportban. Műszaki rajz reprók, gyártósorok, infantilis húsvéti képeslap-nyuszik, tavaszi rózsakertek és virágzó fák – ilyesmik kerültek a másikba. (A virágzó fákat – rejtélyes okokból - minden évben lefotózták, mintha minden tavasz más lenne)

A gyűjtemény továbbadása már nem ment ilyen egyszerűen. Fölmerült, hogy szedjük szét az archívumot, kerüljenek a bútorfotók az Iparművészeti Múzeumba, a Nemzetközi Vásár autós pavilonjai meg a Közlekedésihez, de mindannyian tudtuk, hogy a legjobb lenne egyben helyet találni az anyagnak. Mivel Budapest Főváros Levéltárával lassan egy évtizede dolgozunk együtt, szerettük volna, hogy oda kerüljön a hagyaték. Ráadásul történetileg is ott van jó helyen, hisz a Főfotó (annak ellenére, hogy országosan fotóztak) budapesti cég volt. Így hát rábólintottunk az „üzleti” ajánlatra, és az eredeti vételár feléért örömmel átadtuk a negatívokat a Levéltárnak. Jó helyen lesznek!

És mikor lesz látható a Főfotó a Fortepanon? Jó lenne, ha még idén felkerülne a kiválasztott kb. 6000 kocka. De már most – a feldolgozás közben – szeretnénk megmutatni belőle pár kockát. Az első válogatásban a jórészt műteremben készült reklámfotókból mutatunk be párat, a reklámfotózás hőskorából – ha volt ilyen. Tóth József Füles csukja be a szemét, mindenki másnak szívből ajánljuk! 

Jövő héten a főfotós szerzőkkel és a cég történetével folytatjuk az archívum bemutatását.

Tamási Miklós

Május végén kaptam egy levelet Tamási Miklóstól, a Fortepan alapítójától, amiben az online képgyűjtemény egyik friss gyarapodására hívta fel a figyelmemet. Úgy gondolta, hogy érdekelhet a 190118. számú fotó, ami az első világháború idején készült Kossuth Lajos Szerbiában őrzött, állítólagos hintójáról. A fényképet Wittner Lucia adományozta a Fortepannak, a digitális változatot egy negatívról szkennelték be, de a kaptak tőle egy papírképet is (ez látható fent), a hátoldalán egy felragasztott újságkivágással. Miklós néhány linket is küldött, 1905 és 1942 között megjelent újságcikkeket, amelyek Kossuth hintójáról, vagyis a fényképen látható tárgyról szóltak. A sztori határozottan érdekesnek tűnt, ezért elkezdtem végigolvasni a fellelhető forrásokat, hátha kiderül valami az állítólagos történelmi ereklyéről. Főként az érdekelt, hogy vajon mi történhetett a hintóval, meddig lehet nyomon követni a hányódását, és hol veszett el végleg.

Honnan tudjuk, hogy mi az a kutya? Vagy még inkább, hogyan határoznánk meg, hogy mi a kutya? Ezek ostoba kérdésnek tűnhetnek elsőre, hiszen tapasztalati úton mind tudjuk, hogy mi kutya és mi nem az. De mégis, ha valaki épp ráér elmerengni ezen, és látott már mondjuk komondort és tacskót egymás mellett, akkor felmerülhetett benne a kérdés, hogy a két külsőre és természetre is lényegesen különböző fajta ebről vajon honnan tudja az ember kapásból, hogy mégiscsak ugyanabba a kategóriába tartoznak.

Ebben a kérdésben pedig az a szép, hogy a dolog háttere nyelvészeti szempontból legalább annyira érdekes, mint a biológiai megközelítés alapján. Ugyanis nem kell ahhoz zoológus szakértőnek lenni, hogy egy bedlington terrierről éppúgy meg tudja mondani, hogy az bizony kutya, mint egy yorkshire terrierről.

Ennek a feladatnak a megoldása jellemzően már az egészen kicsi gyerekeknek is megy, még akkor is, ha ők az életkorukból adódóan a kutya helyett inkább a "vau"-t preferálják és még fogalmuk sincs arról, hogy mit jelent az emlős, a ragadozó vagy a gerinces fogalma. De ha nem feltétlenül a biológiai jellemzőiről ismerszik meg az emberek között a kutya, akkor vajon miről?

Ez a kérdés járt a fejemben, miközben nézegettem Bojár Sándor fotóriporter kutyakiállításokon készült fényképeit, amelyeket most különböző szótárak "kutya" szócikkeihez tartozó magyarázatai is kísérni fognak.

Bojár egyébként az a kiváló fotóriporter, akiről korábban már megírtuk, hogy a bitófánál álló hóhérlétrára is felmászott, hogy jó legyen a kép. A Fortepanhoz került hagyatékából pedig már több válogatást is megjelent az Indexen: az Ecseri piacról szóló itt, a szelektív hulladékgyűjtés őséről, azaz a MÉH-ről készült itt, a magyar munkás- és a külföldi vendégvadászok kedélyes képeit össegyűjtőt pedig itt.

Bojár Sándor a vadászattal foglalkozva is gyakran fotózott kutyákat, például a Magyar Vadász című lapnak, itt jelent meg a Betya és Bitang nevű magyar vizslákról szóló képriportja is. De jelentek meg kutyákról készült képei, példáué a Képes Újságban, az Ország-Világban és a Képes Magyarországban is. Sőt, a róla készült, és Kiscsatári Marianna által "igaznak" és "jelképesnek" nevezett híres, utolsó portréján saját, Morzsi nevű kutyája társaságában lett megörökítve.

Még be sem fejeztem a középiskolát, amikor megismerkedtem a sztereóképekkel. 1963 tavaszán kaptam egy nagyon kedves ismerősömtől egy amerikai, Viewmaster képnézőt, és hozzá Amerika legszebb látványoságait, a nemzeti parkokat, nagyvárosokat, kikötőket bemutató képeket, csupa olyasmit, aminek témája ismeretlen volt számomra. A fél éjszakát azzal töltöttem, hogy a tucatnyi tárcsát végignéztem, nem egyszer, hanem nagyon sokszor. Kamaszos lelkesedésemben el is határoztam, hogy nekem ilyen kell, ilyen fényképezőgéppel akarok fényképezni én is

– mondja az alább következő képek készítője, aki talán a lehető legkülönlegesebb fotós hobbit választotta, ami Magyarországon a hatvanas-hetvenes években elérhető volt: térhatású képeket készített.

Palatinus József nem először találkozott a 3D-technológiával, gyerekként ugyanis a Toldi moziban már látott sztereó filmet, ahol a vetítést korszerű, polárszűrős szemüveggel lehetett élvezni. Kézzelfogható közelségbe viszont akkor került hozzá, amikor 1963 őszének végén megjelentek a boltokban olyan csehszlovák gyártású kamerák, amikkel ilyen fényképeket lehetett készíteni.

Az ismerkedés persze nem ment azonnal, a Kandó Kálmán technikum elvégzése után a Finommechanikai Vállalatnál híradástechnikusként elhelyezkedő fiatalember kezdő havi fizetése 1050 forint volt, míg a Meopta gyár Stereo Microma kamerájáért 1600 forintot kértek az Ofotért üzleteiben. "Kénytelen voltam hát elhalasztani a vásárlást, ráadásul áruhitelt csak 6 hónapnyi munkaviszony után kaptam, így végül 1964 márciusában tudtam csak megvenni a fényképezőgépet. Ez volt az első fényképezőgépem, ezzel tanultam a fényképezést."

A Stereo Microma 16 mm-es, egy oldalon perforált színes diafilmre készítette a felvételeket, ami a normál kisfilmes tekercstől kisebb formátum volt, viszont az Ofotért laborjaiban ugyannyiért hívták: tekercsenként 20-25 forintért. "Amilyen sokat fényképeztem, ez elég jelentős tétel volt számomra, és a film se volt olcsó. Beleástam hát magam a szakirodalomba, vettem szakkönyveket, kérdezgettem barátaimat, kollégáimat – ekkor derült ki, hogy olcsóbb mozifilmet is lehet használni a Micromában. Így a csehek által kínált 80 centiméteres tekercsek helyett több méteres filmekkel tudtam egy idő után dolgozni." Igaz némi kompromisszumot kellett kötni: a mozifilmeknél a perforáció belógott a képekbe.

Aztán Palatinus József azt is elhatározta, hogy maga hívja a filmeket, noha egyáltalán nem egyszerű a színes filmek otthoni előhívása. "A Vízivárosban volt egy szaküzlet, ott vettem az otthoni színes fotólaborhoz a szükséges vegyszereket. Előre csomagolt csomagok voltak ezek, ötféle oldatot kellett készíteni a színes dia előhívásához. 1 liter vegyszerből 40 tekercs filmet lehetett volna hívni, de persze türelmetlen voltam, amikor 12 tekercs összegyűlt, bekevertem egy adag hívószert. Speciális hívótankban hívtam elő a filmeket, egyszerre két tekercs is belefért a hívóhengerbe."

A kidolgozás meglehetősen hosszadalmas volt, egy tekercs filmet a mosásokkal együtt két óra alatt lehetett előhívni. Otthon a fürdőszobát alakítottam át fotólaborrá, ilyenkor a családot kipateroltam, és egész éjszaka dolgoztam

- meséli. "Nagyon sokat fényképeztem, nagyon sok mindent, minden érdekelt a világból, ez a kamera szinte mindig nálam volt, vittem magammal mindenhová, gyakorlatilag addig használtam, amíg a mechanikája el nem kopott" – mondja Palatinus József a Stereo Micromához fűződő, húsz évig tartó kapcsolatáról.

De akárhogyan csökkentette otthoni praktikákkal a sztereófényképezés költségeit, a kissé drága hobbi finanszírozására nem nagyon volt elég a finommechanikai vállalatnál keresett pénz, ráadásul híradástechnikusi végzettségéhez képest nem túl élvezetes, betanított munkát kellett végeznie: egyszerű minőségellenőr volt, és sorkatonai bevonulása előtt csupán havi 1200 Ft-ot vihetett haza. Szerencséjére miután leszerelt, épp elkezdték toborozni a dolgozókat az épülő metróhoz, így lett belőle egyéves tanfolyam végén pályamódosítással metróvezető.

"Nagyon nem bántam meg, hogy oda jelentkeztem. Ahhoz képest, hogy gyerekkoromban soha nem akartam járművezető lenni, nagyon megszerettem ezt a szakmát, mondhatni hivatást" – mondja Palatinus József a metróvezetői munkáról, amihez a jogosítványt 1970 januárjában szerezte meg. Még abban az évben, áprilisban be is indult a metróközlekedés, ő maga pedig 1976-ig ült a metrószerelvények vezetőfülkéjében, majd lett utána a metróvezetők főnöke, ahonnan végül nyugdíjba ment. "Általában senkinek nem volt kifogása senkinek, hogy képeket készítek munka közben, de nem is készíttem senkiről olyan képet, ami sértő vagy bántó lett volna. Házon belüli ki-mit-tudon még díjat is nyertem a képeimmel" – meséli erről a BKV-s korszakról.

Elgondolkodtató lehet, hogy vajon mennyire volt gyakori akkoriban ez a fajta fényképezés Magyarországon? Kiknek tudta Palatinus József megmutatni különleges, térhatású fotóit? "A sztereófotózás nagyon ritka volt annak idején, amit az is jelez, hogy hosszú ideig lehetett kapni ezeket a kamerákat az Ofotértnál, nyilván a nyakukon maradt sok belőlük, mivel nem voltak annyira népszerű fényképezőgépek, mint a kisfilmes kamerák. A sztereókép-nézegetés mindig is társasági esemény volt, összejöttek ismerősök, barátok, elővettük a képnézegetőket, és kézről-kézre adtuk a tárcsákat" – meséli Palatinus József.

Sokan emlékezhetnek még rá, hogy a korszakra jellemző kedvelt fotómegosztási mód a diavetítés volt. Technikailag lehetett volna vetíteni a sztereóképeket is, de az komplikáltabb volt, a bal és jobb szemnek szét kellett volna választani a látványt. "Akadt erre egyébként megoldás, és én magam is törtem a fejem, hogyan lehetne ilyen sztereó vetítőgépet kreálni. Eközben megismerkedtem egy idősebb fotóstárssal, Bálint Istvánnal, akiről egy rádióriportban hallottam, hogy különleges térhatású vetítőgépet konstruált. Ő nem volt fotóművész, viszont hihetelen koponya volt, aki folyton sziporkázott ötleteivel, nem lehetett vele lépést tartani. 1928-ban már saját diavetítőt készített és 1935-ben mozgóképes vetítőn dolgozott, munkásságáról én készítettem összefoglalót a kecskeméti fotómúzeum számára."

A Stereo Micromával való mikrofilmes sztereófényképezést végül abba kellett hagyni, mert hiánycikk lett a kamerába való film. Palatinus József eladta a kamerát, de nem adta fel a sztereófilmes fényképezést: vett két olcsó hagyományos fényképezőgépet, a megfelelő helyeken elfűrészelte, majd összeillesztette a két darabot, így alkotva egy immár kisfilmes méretű (Leica-formátumú) szeterókamerát, sőt még ma is szeteróban fényképez, két digitális kamera speciális rögzítésével és szinkronizált exponálásával. Az alábbiakban a hőskorszakban készült képekből válogattunk össze egy csokorra valót.

Időnként felmerül a kérdés, hogy akkor most hány Vivian Maiere van Magyarországnak. Látom a megosztások szövegéből, a kommentekből, hogy egy-egy fortepanos szerző lesz az új magyar Vivian Maier. A válasz egyszerű: sok ilyenünk van, de igazából egy sincs. A jó utcai fényképezéshez nem kell sok dolog, de nem árt, ha a képek egy minél nagyobb városban készülnek, ahol nagy a forgalom, sokféle ember van jelen egyszerre, és az utcákon mindenféle fura alakok is mászkálnak. Az alapvető különbség az, hogy Magyarországnak megközelítőleg sincs egy Chicagója – Budapest a legnagyobb város, itt kell boldogulni az utcai fotózással. A fortepanos szerzők képein azonban az jön szembe időnként, hogy a magyar főváros egyáltalán nem rossz terep.

Mindig érdekes egy lappangó fotós világát megfejteni. Nincsenek interjúk, kiállítások, katalógusok, publikációk, feljegyzések, javarészt csak a képekből olvashatjuk ki az adott szerző személyiségét. Ha mondhatok ilyet, több szerzővel jóban vagyok a Fortepanról, úgy érzem, sok mindent megtudtam róluk, miközben órákon át válogattam a képeiket. Kriss Géza képeire nem teljesen igaz a lappangás, de én például nem ismertem őket. Sokan vagyunk ezzel így, mert Kriss nem lépett át a profik világába, nagyon aktív volt viszont az amatőrfotós-életben. Két héttel ezelőtti cikkünkben írtunk is róla.

Amit érzek Kriss fotós személyiségéről, az egy kicsi bátortalanság – lehet, ez az oka, hogy nem mozdult ki az amatőr mozgalomból. Ezt nem mint kritika mondom, személyes tapasztalatomból tudom, mennyire nehéz idegen embereket csak úgy az utcán lefényképezni közelről. Ráadásul ez nálunk ebben a formában be is lett tiltva pár éve. Említettük legutóbb, hogy Kriss meleg fényekkel, geometriával és – ha tehette – felülnézetből dolgozott. Sok olyan mintázatot használt, amik a belépő fotós sétákon segítenek, ha igazából az utcákon éppen nem történik semmi sem. Sok fotóklubban ezeken gyakorolják a képalkotást, egyfajta stúdium részeként. A nedves aszfalt, az ellenfény, a hirtelen leszakadt hóesés mind az eseménytelen fotográfia kitüntetett pillanatai. Szintén Kriss visszahúzódóbb személyiségére utal a teleobjektív, az, hogy az emberek gyakran inkább háttal állnak, továbbá az említett felülnézet láthatatlansága. Ahogy mondtam, nagyon stresszes az utcai fényképezés, ezen sokat segít a távolság és az a tapintat, hogy végül mégsem merünk arcba fényképezni az ismerőseinken és a gyerekeken kívül másokat. Ha úgy tetszik, Kriss Géza mesterlövész volt, Vivian Maier meg egy zsebtolvaj, aki a legismertebb képeit egy felülről belenézős géppel készítette. Így nem lehetett tudni, hogy fényképez éppen, vagy csak a gépét piszkálgatja. Maiernél még ott a rejtélyes élete is, az, hogy képeit sosem mutatta meg senkinek, viszont tudatosan képezte magát, albumokból tanulmányozta a fotográfia fősodrát.

Van még valami, ami többször előfordult már, talán ezért Vivian Maier-ezünk. Érkezik egy új adományozó a Fortepanhoz, és nem értem, hogy ezeket a képeket miért nem láthattuk eddig. Adott esetben egy-két képnek egyértelműen ott lenne a helye a legjobbak között, néhány darab simán jobb, mint a leghíresebb kortársaik. Ha százezres nagyságú hagyaték nagy valószínűséggel nem is fog előkerülni Magyarországon, egy alternatív hazai kánont lassan össze lehet állítani a Fortepan képeiből. Bár Kriss Géza képei nem mind tökéletesek, a legtöbbjük tökéletes fényképekre emlékeztetheti a nézőt. 

Az 1956-os forradalom leverése után a hatalom megpróbálta megszólítani a fiatalokat. Az ötlet egyszerű volt: olyan nyári táborokat kell szervezni, ahol a szocialista gazdaságban végzett hasznos építőmunka mellett megfelelő ideológiai képzést is kapnak az iskolások. Létrejöttek hát az építőtáborok, amik egészen a nyolcvanas évek végéig, a rendszerváltásig meghatározták a középiskolások nyarait.

De hogy jutottunk el a Hanság lecsapolásától a fenti képen látható meztelen kapálásig? Dési János fotóin a kései Kádár-korszak építőtábori életébe pillanthatunk be.

Az 1912-ben született szerző a háború után kezdett el aktívan fotózni.  1950-ben, ahogy ő fogalmazott „bekapcsolódott a fotóamatőr mozgalomba”, és évtizedekig vezette a Tungsram Fotókört, majd párhuzamosan az Óbudai Fotóklubot is.  Mindkét körben fotós kirándulásokat és kiállításokat szervezett, szakcikkeket írt, de a mi történetünk szempontjából fontosabb, hogy fotózott. A halála után fennmaradt, 1955–1983 között készült negatívokat a szerző Kanadában élő fia osztotta meg velünk. Az 1965 előtti időszak sajnos csak hiányosan maradt fenn, de a későbbi évek teljesnek mondhatóak. A negatívtartó-tasakokra írt számokból látható, hogy szinte hetente fotózott valahol a szerző. Körülbelül 30 000 fotóról van szó, amiből 1700 kép került föl a Fortepanra. 

Kriss Géza világa egy fura keverék: geometriából, kontrasztokból, meleg fényekből és érzelmekből áll. Jellemző nézőpontja a felülnézet (ablakból, toronyból, teraszról fotózott). Rajonghatott a kortárs építészetért. (Fura, de az általa lefotózott épületeket mára vagy átalakították, vagy lebontották, vagy sebként kerülgetik a városlakók). Sok képet készített teleobjektívvel (visszatérő motívuma pl. az úttest és a zebra), de igazi streetfotósként is megjelent: járókelők, kártyázók, piaci kofák tűnnek fel a fotóin. Nagyon szépek a lépcsőházakban, járdákon készült ellenfényes képei. Konstruktivista nézőpontok lakótelepekről, közben pedig  gyerekek mindenfelé, játszótereken, grundokon, tornapályákon. Kedvelte a vizes, tükröződő aszfaltot, úgy képzelem, hogy ha elkezdett esni az eső, már vette is a fotóstáskáját. A sokfelé kanyargó életmű visszatérő helyszíne a Práter utca, a szerző ablaka, ahonnan időről időre fényképezett utcai jeleneteket. A  tűzifást, a szódást, a tócsákat kerülgető, havat lapátoló  embereket. Mennyi minden történhet egy utcasarkon, nézzék csak!

A fotózás a lelkének a levezetése volt

- így emlékszik vissza Antal Gáborra, arra a papnak tanuló, de papi pályát még a felszentelése előtt elhagyó és életét javarészt sofőrként végigdolgozó fotósra a második felesége, gyermekei anyja. A család legendáriumban többféle történet kering arról, miért nem lett végül pap Antalból, biztosat viszont senki sem tud ma, csaknem két évtizeddel a fotós halála után.

Rabiátus ember vagyok, rabiátus és katolikus 

- mondta magáról nevetve Antal Gábor egy családi videófelvételen valamikor a kétezres évek elején. Ez az egyik meghatározó emléke a fotósról az unokájának, Andrásnak. Ő volt az, aki elvitte a Fortepanhoz azokat a negatívokat, amiket a pincében, egy befőttes üvegben talált meg. A negatívokról pedig olyan képek is előkerültek, amiket András sosem ismert papírképekként.

Ez nem olyan meglepő, tudva azt, hogy fotós és családja sokat nélkülözött és a rossznak ítélt papírképek gyakran a kályhában végezték. Akkoriban, amikor Antal Gábor belekezdett a fotózásba - ami ekkoriban kifejezetten drága - egy egyszobás lakásban élt a feleségével és két gyermekével a Hungária körúton.

A lakásban pedig száradó képek lógtak mindenhol, a családnak ezeket kellett kerülgetnie.

Kilátás az ablakodból, muti az otthoni munkahelyed, mi jár a fejedben. Egy ideje legtöbbünknek ezek a kérdések jönnek szembe minden reggel, többnyire online ébredünk. Mi, akik sokat dolgozunk a Fortepannal, nekünk a Fortepan jár a fejünkben ilyenkor is. Ez egy szenvedély, jönnek a képek, lehet böngészni most is, ahhoz még mindig elég, ha van internet. Szerencsére nyílnak már a virtuális kiállítások, de a múzeumot pótolni nem lehet, ez nem kérdés, egészen más élmény élőben látni valamit, mint a monitoron nézni. 

A Fortepan esetében a helyzet nem ilyen egyértelmű, mert a gyűjtemény állandó helye az internet, nincs igazán kötött formája, de ha valaki csinál neki, akkor már rögtön lesz is egy. Ez a páratlan archívum akkor kel életre, ha használni kezdjük, ha nézegetjük és közben szabadjára engedjük a fantáziánkat, vagy csak csendben csodáljuk a képeket. Az alapvetése az, hogy szabad és közös. 

Egy évvel ezelőtt ilyenkor már javában látogatható volt az első, a Fortepan méreteihez méltó kiállítás a Magyar Nemzeti Galériában. Ha lemaradt róla, azt egyelőre nem tudja pótolni. De egy kurátor ilyenkor is a képeken gondolkodik, a képeken is, meg azon is, mint mindenki más. Virágvölgyi István a Minden múlt a múltam című kiállítás kurátora átküldött néhány mappát, képeket, amik számára kapcsolódnak ahhoz, ami most velünk történik. Ezekből a képekből válogattunk most.

( Ez a cikk Nádasdy Ádám: 100 év - 100 kép - 100 gondolat címmel, a Kossuth Kiadónál 2020. áprilisban megjelent kötetéből nyújt válogatás.  A szövegeket a Kossuth Kiadó engedélyével közöljük. A könyvben közölt képek válogatásában közreműködött Horváth Edit. )

A fényképek szeretetét az anyatejjel szívtam magamba, de ténylegesen, mivel anyám nagy amatőr fényképész volt. Jó gépei voltak mindig, és ügyes szemmel meglátta, mit érdemes fényképezni. Sokat utazott, turistaként is meg a munkájából kifolyólag is (opera-énekesnő volt), és nemcsak az Eiffel-tornyot meg a kötelező  világcsodákat fényképezte, hanem ha Veszprémben járt, azt is végigfotózta. Ő tanított arra, hogy nemcsak a „szép” dolgokat kell észrevenni és megörökíteni, hanem mindent, ami érdekes, a mulatságosat, a meglepőt, olykor a torzat is. (…)

Nekem sose volt fényképezőgépem, de mohón szeretem a régi fényképeket. Boldog voltam, amikor tudomást szereztem a Fortepan gyűjtemény létrejöttéről. Valahogy mintha néhai anyám meggyőződését tükrözné, hiszen a legtöbb képen itt is emberek vannak. Nem mindenütt, és az ember nélküliek is lehetnek nagyon érdekesek, úgyhogy lazítanom kell a szigorú elven: legyen rajta ember vagy emberszerű dolog. Nekem az is lehet emberszerű, ha egy hidat látok (és különösen, ha épülő hidat), egy élőlényszerű járművet vagy berendezési tárgyat, szóval valamit, aminek egyénisége van. (…) 

A képekhez adott kis írásaimban ne keressen rendszert a kedves olvasó. Néha kicsit tanáros vagyok, olyankor tőlem telhető higgadtsággal elmondom, ki ez, mi ez, mettől meddig állt fönn valami, honnan hová tartott éppen akkor a világ. Szubjektív történelemnek nevezhetjük ezt. Máskor inkább a szabad asszociációimat írom le, kicsit talán csapongók is, azt mondom el, mi jut eszembe a képről. Sok olyasmi is eszembe jut, ami nincs a képen, de az adott korra, divatra, helyzetre jellemző, és érdekes emlékeket hív elő.

1975-ben vettem egy csehszlovák  gyártmányú, 50 köbcentis, egyhengeres, kétütemű Babettát, ami a maga korában fogalom volt, talán ma is az.  A kismotor újonnan 3300 vagy 3800 forint lehetet. A másodikat 4500-ért vettem és nagyon fel voltam háborodva az árdráguláson! Előtte soha nem ültem még motoron, így elég kalandosnak tűnt vele hazamotorozni  csúcsforgalomban a Váci útról a Szabadság-hegyre. Idővel aztán megtanultam közlekedni vele, és remekül ment, eltöltött az önbizalom. Többször elmentem vele a távoli Szentendrére is, meg az Omszki-tóhoz.

1976-ban az az ötletem támadt, hogy bejárom vele Jugoszláviát, ahol már többször jártam korábban. Különösen Macedónia, Koszovó és Montenegró tetszett, szóval a kevésbé turistás, hegyes vidékek.  Köztudott (volt), hogy a Babetta maximális sebessége 35-40 km/óra sík terepen. Ha tartósan hegyre mentem vele, akkor a melegedéstől kiolvadt a gázbowden. Igy mikor elhatároztam magam a nagy utazásra, igyekeztem önmérsékletet gyakorolni, és max 27-30 km/óra sebességgel suhantam.

Arra gondoltam, hogy a nagy magyar Alföld Belgrádig unalmas az út, így kinyomoztam, hogy a motoromat poggyászként le tudom vitetni Szkopjéig vonattal, és majd csak onnan indulok az izgalmasabb tájakra. Az IBUSZ-nál dolgoztam, minden szabadnap értékes volt, ezért már pénteken délután, rögtön munka után elindultam. A Keletiben fél óra alatt feladtam a motort, és szombat reggelre békésen levonatoztam Szkopjéba. Itt kezdődött a kálváriám: hétvégén a macedón vám zárva volt. A motoromat vámraktárba tették, és csak hétfőn tudtam kiváltani, akkor is csak a város másik végén. A raktározásért még fizetni is kellett.

Mint említettem, halvány lila gőzöm nem volt a túramotorozásról. Így a cuccaimat a jól bevált fémvázas hátizsákomba pakoltam, mellyel már többször körbestoppoltam Európát. De motorra ez teljesen alkalmatlan volt. A hátam tíz perc alatt kikészült. Viszont rá tudtam tenni a két pedál közti vázra, ahol a lábaimmal tartva nem dőlt le. Semmi rögzítés! Így mentem végig Jugoszlávián összesen háromszor az évek során.

Miután kiváltottam a motort a vámból, rögtön el is indultam délnek a Belgrád–Szkopje–Thesszaloniki úton, Titov Veles felé. Akkor még nem volt autópálya, de az út tele volt kamionokkal, amik százzal söpörtek el mellettem. Emellett folyamatosan szakadt az eső. 

Úgy gondoltam, hogy a Balkánon már a május is meleg és száraz, így esőre igazából nem készültem (sajnos az 1500 méter feletti hegyekben, a hidegben való motorozásra sem). Csak egy horgászkabátom volt, aminek nem volt ujja; egy csákója volt, és előre-hátra lebernyege. Ezt vettem magamra. Ha elment mellettem egy kamion, a hátsó lebernyeget az orkánszerű szél áthajtotta a sisakomon, így semmit sem láttam, míg meg nem álltam megigazítani. A Szkopje–Veles–Prilep–Bitola–(Gavato-hágó1169 m)-Prespa-tó (853m)–Ohridi-tó(693 m)–Mavrovo(1250 m)–Gostivar–Tetovo–Prizren–Decani–Djakovica–Pec–Csakor-hágó (1850m)–Murino–Mojkovac–Kolasin–Moraca-kanyon–Podgorica (Titograd)–Rijeka Crnojevica–Cetinje–Lovcen (1760 m)–Podgorica útvonalon mentem végig. Tudni kell, hogy az egész terület nagyon magasan fekszik, Szkopje 500 méteren, és innen nagyrészt felfelé megy az ember. Az út legmagasabb pontja a Csakor-hágó teteje volt Koszovó és Montenegró között, 1850 méteren. Majd le a Moraca-kanyonon keresztül Titogradba, és onnan ismét fel. Mindezt Babettával, kb. két hét alatt. Gyakran volt, hogy a motort felfelé, járó motor mellett toltam, mert engem és a csomagot együtt nem bírta el. Akkor még nem kellett bukósisak, és ha sütött a nap (volt azért ilyen is) egy szál gatyában motoroztam. A sebesség megengedte. 

Ismét hivatkoznom kell motoros múltam hiányára. Korábban sose volt defektem, nem tudtam, hogyan kell a Babettát szerelni. Különösen a hátsó kerék fel- és leszerelése nagyon nehéz, mert mind a két oldalról van rajta lánc, a kipufogócső és a villa akadályozza a kerék kiemelését, egyedül majdnem lehetetlen feladat. Sajnos ezt nem tudtam. Két hét alatt nyolc defektem volt, főleg a hátsóban. És szerszámom is alig volt. Voltak szervizek, de általában több kilométerre. Tolás, tolás, tolás. Kitolás!

Viszont a motorozás ezzel a sebességgel a legjobb lehetőség az ország bejárására, megfigyelésére. A természet csodálatos, a középkori ortodox templomok akkor még nem váltak az albán–szerb háború áldozataivá. És rengeteg középkori török emlék: dzsámik, minaretek. A kolostorok leggyakrabban egy eldugott völgy végében voltak, motorral mindent be lehetett járni, minden apróságot észre lehetett venni.
A városok régi, középkori magja még állt, az emberek népviseletben, főleg az albánok. Csodás kézműves műhelyek. Legalább négy esküvőre jutottam el, és a végére mindig én lettem a díszvendég. És az még nem turbófolk volt. Az emberek kedvesek, vendégszeretőek voltak, a titói Jugoszlávia minden előnyével (Bratstvo i Jedinstvo – Testvériség és Egység)

Persze az utak balkániak voltak. Képzeljük el Jugoszlávia három legelmaradottabb köztársaságát, illetve autonóm tartományát ötven évvel ezelőtt. Mire Prizrenbe értem, nagyon beteg lettem: a rettenetes gödrök megindították a vesémben rejtőző homokot, és rémes görcseim lettek. Azt hittem, hogy vakbélgyulladásom van. A prizreni kórház olyan volt, mint annak idején Albert Schweizer híres kórháza lehetett Gabonban, Afrikában. Volt egy orvos, aki mindenhez értett (sajnos az én betegségemhez nem). Fáról leesett embert gipszelt, kezelte a kígyómarást és a mérges gomba következményeit. Itt ilyen betegségek voltak. Volt egy tolmácsa is, mert ő szerb volt, viszont a lakosság nem beszélt, csak albánul. Nekem szerbül kellett volna elmondanom a panaszaimat, nem tudtam magam tökéletesen megértetni. A betegségem egyre rémesebb lett. A görcsök, hidegrázás nem hagyott aludni. A Lovcenra menet egyszer csak föladtam, és visszafordultam Podgoricába. Ott muszáj volt eladnom a motoromat, mert olyan komplikált lett volna a vámeljárás, hogy arra nem volt erőm. Az albánok szerencsére rögtön megvették. Kénytelen voltam a rendőrségen bejelenteni, hogy ellopták, mert különben a vámosok nem engednek fel a vonatra.

A vonaton aztán kijöttek belőlem a homokszemek, így egészségesen értem haza.

Fekete Mihály

Kedves Barátaink!

A következő hetekben mindannyian többet leszünk otthon. A naponta olvasott több száz hír és komment közben talán az analóg világra is több időnk jut. Többen mesélték, hogy visszatér a többkötetes nagyregények korszaka, de már jönnek a kötéssel-horgolással kapcsolatos meg kertészkedős tippek is.

Egy ötletünk nekünk is van: osszák meg velünk a családi fotóalbumuk képeit! Kíváncsian és szeretettel várjuk a fotóikat a múltból. Ha van kedvük levenni a polcról a nagyszülők albumait, küldjék el nekünk is az érdekesebb képeket. Használjuk a Fortepant arra, amire kitaláltuk: meséljük el, milyen volt itt, Magyarországon élni. Lassan tíz éve, hogy apró darabkákból próbáljuk meg kirakni a mi XX. századunkat. Néhány ilyen darabka önöknél is lehet. Szkenneljék be vagy fotózzák le a saját múltjukat, és küldjék el nekünk ide: fortepan@gmail.com. A képeket örömmel megosztjuk a Facebook-oldalunkon vagy a Fortepanon. Lássuk, milyen fotók rejtőznek önöknél, otthon!

Barátsággal:

Tamási Miklós

A fogyasztói társadalom megköveteli, hogy mindig legyen friss kenyér. Ha ez túl általánosan hangzik, pontosíthatunk: ön követeli meg, amikor este, záróra előtt egy órával is friss kenyeret szeretne. Ezért a nagyüzemi gyártás ráállt az adalékanyagokkal telenyomott, térfogatnövelőkkel puffasztott, ízfokozókkal bombázott termékek gyártására. Míg a hagyományos, kovászos kenyér akár napokig is készül, az ilyen gyorskenyerek a bekeveréstől számítva pár óra alatt már a pulton, illetve az ön kosarában vannak.

A gyorsaságnak persze ára van, a jellegtelen, széteső kenyerek nem is finomak. De mindig ilyen ehetetlenek voltak a pékáruk, vagy csak a nosztalgia szépíti meg az emlékeinket? Nézzük, mi történt az elmúlt száz évben kenyérfronton!

A legtöbb családban lappang a fiók mélyén, a ruhásszekrény aljában néhány album, egy-két doboz fekete-fehér fotó a nagyszülők, szülők fényképeivel. Elfelejtett nyaralások, rég elsüllyedt családi események dokumentumai, kevés köztük az igazán érdekes, és ahogy az idő múlik, úgy vesznek el a hozzájuk kötődő információk. Kieselbach Tamás esetében azonban ez a családi hagyaték szokatlanul gazdag és bőséges. Az ismert műgyűjtő és galériás nagyapja, idősebb Kieselbach Vilmos, édesapja, ifjabb Kieselbach Vilmos és nagybátyja, Kieselbach Gyula egyaránt lelkes amatőr fotós volt, mindketten rengeteg képen örökítették meg családjuk mindennapjait. De a Kieselbachoknál az élet dokumentálása nem korlátozódott a fotókra: gondosan lefűzött okiratok, gépelt önéletrajzok, levelezések maradtak utánuk olyan bőségben, amiből meg lehetne írni egy egész családmonográfiát, egy német-magyar polgárcsalád 

A Kieselbachok megpróbálták karnyújtásnyi távolságra tartani maguktól a történelmet, inkább a család felé fordultak – de a két világháború és a szocializmus hatása ebben az időszakban mindenki életét alapvetően befolyásolta, az övéket is. A családi emlékezet általában két-három nemzedéket fog át, de a Kieselbachoknál a dokumentálás vágya már a régi időkben is erős lehetett, mert a távolabbi ősökről is tudni lehet az alapvető adatokat. Johann Friedrich Kieselbach (1798-1845), Kieselbach Tamás szépapja a mecklenburgi Bützowban volt asztalosmester. A linzi Höhneleknek festészeti vállalkozása volt, egy másik ágon Friedrich Höhnel pékmesterre bukkanunk, aki a nyugat-poroszországi Graudenzben született 1800 körül, megint egy másikon August Friedrich Stöckle regensburgi kántor-tanítóra, egy harmadikon Martinus Pater (szül. 1699) lőcsei polgárra. 

A fotók azonban a közelebbi múltról mesélnek, az apa és a nagyapa életéről. Ezekből a fényképekből adott át Kieselbach Tamás 320 darabot a Fortepannak, és adunk közre most az Indexen egy szűkebb válogatást. A Fortepanra felkerülő képeknél sok esetben csak maguk a fotók maradtak meg, a kontextus örökre elveszett. A Kieselbach-hagyaték kivételes értékét az adja, hogy minden alapvető adat ismert, és Kieselbach Tamás Svédországban élő nagynénje, a fényképek jelentős részén szereplő Ingeborg segítségével a képek készítési idejét, helyszíneit is azonosítani lehetett. Így állt össze ez a fényképekből kibomló, 1914-től 1954-ig négy mozgalmas évtizedet felölelő családtörténet.

Egy milliós nagyváros esetében azt gondolnánk, hogy nem nehéz fényképfelvételeket találni a település legfontosabb eseményeiről. Budapest ostromára azonban ez egyáltalán nem áll. Ahhoz képest, hogy a várost nem evakuálták és több ezer fényképezőgép-tulajdonos maradt az ostromgyűrűben, a harcok alatt készített felvételek száma rendkívül csekély. Ezt nem magyarázza az sem, hogy a fényképezés nem volt veszélyek nélküli tevékenység, annál is kevésbé, mert zárt helyen készült fotókból is csak alig lelhetőek fel példányok.

Katonai jellegű felvételeket a védők oldaláról is készítettek magánszemélyek, de ebből az anyagból csak Pintér Béla légvédelmi tüzér hadnagy néhány felvétele ismert. A budapesti magyar haditudósítók 1944. december 24. előtt készített felvételeiből is alig maradt valami, későbbi felvétel pedig egyáltalán nem ismert, holott biztos, hogy haditudósítók maradtak az ostromgyűrűben. Német haditudósítók szintén dolgoztak Budapesten: Hans Keimling és Ferdinand Fritsch felvételei ismertek az 1944 decemberi időszakban. Egyikük még 1944. december 24-25 között is fotózott – ezt onnan lehet tudni, hogy a fényképein az Új Szent János Kórház felé igyekvő, páncélöklökkel felszerelt SS-katonák láthatóak, és egy ilyen képet karácsony előtt nem készíthetett volna. Az utolsó német haditudósítói felvételek dátumozása 1945 január, de könnyen lehet, hogy a képek valójában még decemberben készültek.

Jelenlegi ismereteink szerint Keimling és Fritsch közül csak egyikük maradt a katlanban, de ő is repülőgépen távozhatott az ostromgyűrűből, ennek köszönhetően jelenhettek meg képei a korabeli sajtóban. A szlovén Jelenkortörténeti Múzeum Fényképtára elképesztő mennyiségű, 1944-1945 között Magyarországon készült német haditudósító fotót őriz, azonban ezek a legutóbbi időkig egy jogvita miatt nem voltak kutathatóak. Amennyiben kutathatóvá válnak majd, akkor az a mostanihoz hasonló áttörést fog jelenteni a háború képi ábrázolásában.

Ezzel a minimális képanyaggal szemben viszont a szovjet hadsereg hihetetlen alapossággal rögzítette az elfoglalt nagyváros részleteit. Erre "minőségbiztosítási okból" volt szükség: az egyes alakulatok fegyverzetük hatékonyságát vagy támadásaik eredményeit illusztrálták fényképekkel. Különösen gazdagon dokumentáltak általában a nehéztüzérség és a csatarepülők, illetve bombázók hadinaplói. Külön fényképezés tárgyát képezte az elfoglalt zsákmányfegyverzet. Harckocsik esetében mindennek az is jelentőséget adott, hogy a zsákmányolt járműveken jól lehetett tanulmányozni a saját páncéltörő fegyverek hatékonyságát. Ezért a harckocsik és rohamlövegek esetében a fényképezést a járművekre festett számokkal is kiegészítették.

Több mint furcsa, hogy ebből az elképesztően gazdag fényképanyagból 1990 előtt szinte semmi sem került magyar közgyűjteményekhez. Ez azért is érdekes, mert a Budapest ostromáról forgatott szovjet filmhíradóban a végén látható stáblista szerint nem kevesebb, mint 40 személy vett részt. Ők pedig nem csak filmeket, hanem fényképfelvételeket is készítettek.

Jelenlegi ismereteink alapján elmondható, hogy Budapest szinte minden fontosabb középületének elfoglalását dokumentálták térképpel és fényképekkel. Fontos különbség a német-magyar és a szovjet hadsereg között, hogy míg előbbiben a tiszteknek (vagy akár a katonáknak is) lehetett magántulajdonban fényképezőgépe – sőt a németeknél több példa van arra is, hogy magáncéllal mozgófilmezett valaki a fronton, adott esetben színes anyagra dolgozva – addig hasonló a szovjet katonák esetében nem volt elképzelhető. Egy fényképezőgép birtoklása elég gyorsan minősülhetett kémkedési kísérletnek, és a Vörös Hadsereg egyébként sem egy jóléti fogyasztói társadalom intézménye volt, amelyben megengedhető lett volna az effajta luxus. Így azok a típusú felvételek, amelyek pl. Somorjai Lajos: Megjártam a Don-kanyart című megrázó munkáját illusztrálják, szovjet katonák esetében sokkal ritkábban lelhetőek fel.

A legtöbb szovjet katonákkal kapcsolatos magyar vonatkozású fotó eddig vagy műtermi vagy már békés, megszállói körülmények között készült. Ezt a hiányt a nemrégiben kutathatóvá vált, hivatalos célokra készült szovjet fényképanyag messzemenően pótolni tudja. A Fortepan nemrégiben egy több száz darabos kollekciót kapott olyan felvételekről, amelyek eredetije minden bizonnyal a podolszki katonai levéltárban található.

Bizonyos képek azonban már korábban is előkerültek. Kb. egy évtizede adományoztam a Fortepannak azokat a felvételeket, amelyeket eredetileg egy interjúalanyom, az 1944-ben karpaszományos katonaként bevetett Botos Lajos kapott. Botos az 1950-es évektől a Földművelésügyi Minisztérium dolgozója volt és egy alkalommal Krasznodarba kellett látogatnia, ahol egy kísérőt osztottak be hozzá. Összebarátkoztak és orosz partnere hazaérkezése után postán (!) egy csomag budapesti ostromfelvétellel lepte meg. Ebből a kollekcióból most csak egyet, a Friedrich Scheer sírját ábrázoló képet szerepeltetem. Ez a kis történet is arra utal, hogy az egykori Szovjetunió területén, illetve Oroszországban bizonyára ma is sok helyen lappanganak Budapesttel illetve Magyarországgal kapcsolatos felvételek. Csak remélni lehet, hogy ezek a képek, amelyek már 75 éve nem kellene, hogy hadititkot jelentsenek, előbb után magyar közgyűjtemények részeivé is válhatnak.

Köszönet Kelecsényi Kristófnak és Pálfi György Simonnak a képek azonosításához adott nagylelkű segítségéért. 

„A fényképező ember örömének fő forrása az a konkrétum, hogy technikai kultúrája és szellemi képességei latbavetésével – elejétől végig – maga állítja elő „termékét”, a képet. Ez magasból nézve nem mindig és nem feltétlenül művészet, de a maga szemszögéből mégis egyedi alkotás, két keze munkájának és szellemi-lelki erőfeszítésének együttes gyümölcse.”

A Fotó magazin 1971/4-es számában megjelent  Miért fényképezünk?  című szöveg arra keresi a választ, hogy miért fotóznak emberek milliói. Nem a foglalkozást professzionálisan pénzért művelők motivációját keresi, hanem azok mozgatórugóját akarja megragadni, akik hobbiból, vagy precízebben kifejezve szenvedélyből fényképeznek.

„Eleinte magáért a fényképezés öröméért tevékenykedünk, beleértve a még naiv téma, az elemi esztétikai szép felfedezését és a kidolgozás manuális műveleteit, de akiben tényleg van érzék, hivatottság, itt nem áll meg! Nem is tud megállni. Ennyi nem elégíti ki. Már nemcsak magának, hanem másoknak is örömet akar szerezni életélményei képszerű tolmácsolásával. A közlésvágy félelmetes mozgató erő” – jelenti ki a szöveg.

Rubinstein Sándor és Sándor László (akinek fotóiból már látható volt egyösszeállítás az Indexen) talán olyan fotósok voltak, akik képeiken keresztül nem akartak mást, csak elmesélni az őket körülvevő világot. Tették ezt egy olyan korban – a hatvanas-hetvenes években –, amikor a valóság elmesélésére nem állt rendelkezésükre annyi eszköz, mint manapság, a hatalom pedig igyekezett ellenőrzés alatt tartani a szelepeken kiszökő levegőt. A totális kontroll azonban csak a publikált művekre terjedhetett ki.

Rubinstein Sándor és Sándor László nem voltak tagjai hivatalos fotóköröknek, nem vettek részt kiállításokon, de nemcsak emiatt számítottak „törvényen kívülieknek”. Képeik alapján egyértelmű, hogy e két fiatalember éppen azt testesítette meg, amitől a rendszer oly ádázan óvta az ifjúságot: a nonkomformizmust, a devianciát, a lázadást, amit akkoriban „nyugatmajmolásként” emlegettek – írta a két fotós munkáiból szervezett kiállításhoz Legát Tibor, újságíró.

Szerinte az olyan srácok, mint Sándor László és Rubinstein Sándor reménytelen esetek voltak a kádári kommunista hatalom számára. „Ők ugyanis azok a lázadók, akik ösztönesen átláttak a szitán, és azért nem tartották be a játékszabályokat, mert látták azok tarthatatlanságát, hazugságait. Minden bizonnyal nem ők voltak az egyedüliek, de abban szinte egyedülállók – mivel a fotózás volt a szenvedélyük –, hogy megörökítették ezt a különös létállapotot” – írta Legát.